Magyar Fórum, 2000. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

2000-06-15 / 24. szám

2000. június 15. Magyar Forf­m i­ Új világrend: angol-amerikai globalizációs elképzelések Egy évszázaddal ezelőtt a történelem leg­nagyobb kiterjedésű birodalma, a Brit Bi­rodalom uralta a világot. A brit uralkodó osztály „vérszerződése” az amerikai WASP (Fehér-Angolszász­ Protestáns)­­elittel elősegítette az Egyesült Államok kiemelkedését a globális színtéren, amely­hez a belépőt a Maine páncélos Havanna kikötőjében történő (több mint gyanús) felrobbantása által kiprovokált, Spanyol­­ország elleni háborúban aratott győzelme jelentette. Az Egyesült Államok vezetői már akkoriban is a demokrácia, a szabad­ság és a jog hangzatos elvei mögé rejtették cinikus hataloméhségüket és brutális vi­láguralmi ambícióikat, ahogyan egyéb­ként ezt Henry Kissinger is elismeri leg­újabb, Diplomácia című könyvében. Ugyanezen angolszász elit prominensei, a viktoriánus Brit Birodalom Kerekaszta­lának (Round Table) és Fábiánus Társasá­gának (Fabian Society) mintájára számos szervezetet hoztak létre, diszkréten össze­fogva a földgolyó legbefolyásosabb ipari, pénzügyi, politikai és tudományos körei­hez tartozó személyiségeket, így egyebek között megalapították a Külkapcsolatok Tanácsát (Council of Foreign Relations) New Yorkban, Woodrow Wilson elnök mentorának, Edward Mandel-House ez­redesnek a gyámkodásával, valamint a Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intéze­tét (Royal Institut of International Affairs vagy más néven Chattam House) London­ban, amelyek azután más hasonló „leány­­intézményekbe” ágazódtak le különböző országokban. Az első világkonfliktus végén főleg az amerikai diplomácia erőltette ki a legyő­zött központi hatalmak feldarabolását, a naivok által Wilson elnöknek tulajdoní­tott hírhedt 13 pont szellemében. Negyed­századdal később a CFR és az RN­A újból éreztették befolyásukat a világ és Európa felosztásakor, a jaltai és potsdami konfe­renciákon. Caroll Quigley amerikai pro­fesszor munkái (Tragédia és Reménytelen­ség, illetve az Angol-amerikai Establish­ment), amelyekre beiktatásakor Clinton is hivatkozott, cáfolhatatlan bizonyítékok­kal szolgálnak erre vonatkozóan. A CFR és az RN­A véd- és dacszövetsége, a nagy­­közönség tudtán kívül, a század eleje óta irányítja az angolszász országok sorsát és politikai életét, jelenleg pedig egy Új Vi­lágrend megteremtése révén az egész föld­golyó fölötti uralomra tör. E szervezetek tagjai egyébként az utóbbi fél évszázadban különböző külső körökbe rajzottak ki, amelyek közül egyesek, mint a Bilder­­berg-csoport (1954), a Trilaterális Bizott­ság (1973) és a Davosi Fórum (1978) mos­tanában kezdenek csak valamennyire is is­mertté válni a közvélemény előtt, mint­hogy a média sokáig nemhogy beszélni, de még csak hallani sem akart a létezésükről. A Bilderberg-csoport 1991. júniusi ülésé­nek nyitó beszédében David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank elnöke, a „nagy” John Davidson Rockefellernek, a CFR egyik alapítójának a fia (jelenleg pedig el­nöke, miként egyébként a Trilaterális Bi­zottságnak is) mindezt maga erősítette meg, midőn keresetlen őszinteséggel az alábbi szavakkal üdvözölte a Baden-Ba­­denben az egész világról összegyűlt poten­tátokat: „Köszönjük a Washington Post­­nak, a New York Timesnak, a Time Maga­­zine-nak és a többi nagy lapnak, melyek igazgatói részt vettek összejöveteleinken, hogy legalább 40 éven át tartották magu­kat a diszkrécióra vonatkozó ígéretük­höz... Lehetetlen lett volna számunkra el­foglalni jelenlegi helyünket a világban, ha bármilyen mértékben is a nyilvánosság reflektorfényébe kerültünk volna ezekben az években. Ma már azonban a világ sok­kal kifinomultabb és jobban felkészült ar­ra, hogy egy világkormány felé haladjon. A világ bankárainak és intellektuális elit­jének nemzetek fölötti szuverenitása min­denképpen előnyösebb a századok óta ér­vényesülő nemzeti döntéseknél.” Melles­leg a ’30-as évek óta mindig az idősb és az ifjabb Rockefeller voltak a legfőbb propa­gandistái a föld túlnépesedésére vonatko­zó malthusianista tanoknak, és ezzel szo­ros összefüggésben az emberi szaporodó­­képesség korlátozását célzó próbálkozá­soknak. Az általuk állhatatos kitartással finanszírozott kutatások következtében manapság az ő cégeik birtokolják az első ösztrongéntartalmú fogamzásgátlók sza­badalmát éppúgy, mint az első magzatel­hajtó szerekét. Végtelen gazdaságuk és magánalapítványaik (köztük a Népesség Tanács) presztízse lehetővé tették számuk­ra, hogy az ötvenes évektől kezdve szinte megkérdőjelezhetetlen befolyással ren­delkezzenek e téren a nemzetközi szerve­­­zetekben, köztük az ENSZ-ben, aminek ma különösen Európa issza meg a levét, melynek népei immáron negyedszázada egy tragikus demográfiai hullámvölgybe kerültek, felborítván korpiramisukat is. Mindennek a fényében értékelendő az ENSZ-nek az a példátlan ajánlása, amely 2025-ig 159 millió(!) harmadik világbeli bevándorló befogadását tartja szükséges­nek ahhoz, hogy az Európai Unió orszá­gaiban úgymond „garantálható legyen az életszínvonal és a nyugdíjak zavartalan fi­zetése”. Mindezek a lobbik, melyeknek vezetői de facto már jelenleg is nagyrészt döntenek a világ ügyeiről, egyesítik erőfe­szítéseiket a nemzeteket és különöskép­pen a megsemmisülésre ítélt történelmi nemzetállamokat felváltó világkormány de jure létrehozása és a föld valamennyi népére való rákényszerítése érdekében, így nyernek valós értelmet az európai né­pekkel elfogadtatott legutóbbi szerződé­sek szövegei (mint az egységokmányé, a maastrichti és az Amszterdami Szerződé­sé), döntő szakaszát jelentvén a cél elérésé­nek, vagyis a világkormányénak, amely­nek rövidesen egységes pénznemmel (a tervek szerint tíz éven belül egységes transzatlanti fizetőeszközzé váló euróval) és a globalisták erőszakszervezetének, a NATO-nak alárendelt világrendőrséggel kell rendelkeznie, ez utóbbi a Rockefeller and Co. Új Világrendjével (a szerbekhez hasonlóan) esetlegesen szembeszegülő né­pek féken tartására. Ám ha a közvélemény még mindig tu­datlanságban is leledzik, a világ ügyeinek ilyetén való folyása, a beavatottak körén is túl, egyes felvilágosultabb elmék számára már nem titok többé: a Le Figaro 1999. március 30-ai számában például Domini­que Venner történész publikált rövid cik­ket a Szerbia elleni háborúról a Ki irányít­ja a világot? sokatmondó címmel, ugyan­ezen francia napilap 1999. január 18-ai szá­mában pedig Az amerikai Európa felé. Amszterdam az európai nemzetek eltüntetését célzó Hegemon politika végkifejlete cím alatt Albert Chambon exnagykövet fedte fel az Amszterdami Szerződés valós hátterét, nyíltan is megemlítve a CFR és a Trilaterá­lis Bizottság okkult ténykedését. Magáért beszél, hogy a kérdésben következetesen érvényesülő omertát megtörő előbbi cikk­re válaszul Zbigniew Brzezinski, Rocke­feller és több amerikai elnök tanácsadója érezte szükségét annak, hogy a Le Figaro 1999. január 26-ai számában, Trilaterális védelmében, nincs semmiféle összeesküvés cím alatt reagáljon. Éppen ő, aki néhány hónappal később, a Le Monde-ban Totális háború Milosevics ellen címmel (elsőként Goebbels által használt kifejezéssel élve) visszhangozta arrogánsan az igazi világve­zetők aktuális rendelkezéseit, arra intvén a francia elnököt és miniszterelnököt, hogy egy hónapos Szerbia-ellenes NATO- bombázás után is ajánlatos lesz tartani ma­gukat globalista elkötelezettségükhöz., A Jugoszlávia felbomlását kísérő min­denféle háborús bűnök, atrocitások és drá­mák Boszniában, Krajinában, Szlavóniá­ban és legutóbb Koszovóban hatásosan leplezték a nagy nyugati demokráciák köz­véleménye előtt ezen események igazi geo­politikai tétjeit, amelyek valójában Európa függetlenségét és szabadságát érintik, szemben az amerikai globalisták diktátu­maival és hatalommániájával. Pedig a mi­heztartás végett a franciák már korábban is ki lettek okítva, és nem is akárki által: Jacques Attali, a néhai Mitterrand elnök legbenső bizalmasa (jelenleg a Lazard Brothers, a New York-i tőzsde talán legna­gyobb alapkezelőjének egyik európai hely­tartója), a legfelsőbb körök akaratának ava­tott tolmácsolója a Le Monde 1997. már­cius 4-ei számában A bevándorlás geopoliti­kája címmel megjelent írásában arra figyel­meztet, hogy „ha Franciaország és Európa úgy döntenének, hogy egy keresztény klubként határozzák meg önmagukat, ak­kor egymilliárd emberrel való összecsapás­ra, egy igazi civilizációs háborúra kell fel­készülniük, a franciáknak pedig ráadásul egy polgárháborúra is, ugyanis korábbi geopolitikai választásaik miatt ők egy mu­zulmán nemzet, az iszlám több mint két­millió francia állampolgár, a francia földön élő bevándorlók egyharmadának a vallá­sa”. S ez még visszafogottan is hangzik ah­hoz képest, ahogy e témában néhány hó­nappal korábban, Egy új politikai rendért cím alatt a Time Magazine 1996-os téli kü­­lönszámában megnyilvánult, ahol is mély­séges leereszkedéssel fejti ki a világ valódi vezetőinek elkövetkező ötven évre vonat­kozó megalomán és hegemonista elképze­léseit, köztük az Európai Unióval szembe­ni parancsoló jellegű amerikai igényt Tö­rökországnak, az Egyesült Államok (és Iz­rael) stratégiai szövetségesének a lehető legkorábbi jövőben történő teljes jogú tag­gá nyilvánítására vonatkozóan, melynek e­­gyébként manapság éppen Chirac francia elnök a legelkötelezettebb szószólója. Valójában az amerikai hegemónia csak úgy alakulhatott ki a XX. században, és csak akkor maradhat fenn a jövőben, ha a világ legfontosabb kulturális, tudományos és technikai-emberi erőforrásnak számító Európát minden lehetséges módon elzár­ják azoktól a gigantikus nyersanyagtarta­lékoktól, amelyeket egyrészt Orosz­ország-Szibéria, másrészt Afrika birtokol, egyik és másik is Európával szoros földraj­zi közelségben, illetve szomszédságban. Történelmileg a két világháború volt az, amely Oroszországot a kommunizmus pa­­ralízisébe juttatva, majd Európát a vasfüg­gönnyel kettészelve, lényegében megala­pozta az amerikai dominanciát kontinen­sünk fölött. Világosan fölmérhető tehát, hogy mit köszönhet a jelenlegi Amerika a kommunizmus létrejöttének és a két vi­lágégésnek. A kelet-európai kommuniz­mus összeomlása ezért is jelent komoly ve­szélyforrást az angol-amerikai globalisták hegemonista törekvéseire nézve, akik azonban, természetükhöz híven, a legke­vésbé sem szándékoznak feladni azokat, éppen ellenkezőleg: ha már nem tudnak az ideológiai megosztottságra bazírozni, megpróbálják legalább az iszlám fenyege­tés kártyáját kijátszani. A három évvel ezelőtti megjelenése óta valóságos referenciamunkának számító Iszlamizmus és Egyesült Államok: szövetség Európa ellenében című könyvében Ale­xandre del Valle megállapítja, hogy Irak­ból Iránon és Pakisztánon át Afganisztá­nig, valamint több más, főleg észak-afrikai muzulmán országban az amerikai diplo­mácia a legretrográdabb, integrista rezsi­­meket támogatja, illetve a nemzeti eszmé­re alapozott laikus rendszerek megbukta­tásán mesterkedik, azzal az alig leplezett (hátsó) szándékkal, hogy felszítsa az isz­lám fanatizmust az európai és szláv keresz­ténységgel szemben, amelyekkel az föld­rajzilag határos. A civilizációk elkerülhetetlen összecsa­pását jósoló tézisében az amerikai Hun­­tington hosszasan meditál azokról a geo­politikai alkalomszerűségekről és célsze­rűségekről (opportunity), amelyeket az európai kereszténységet egyrészt szláv és ortodox népekre, m­ásrészt katolikus és protestáns országokra szétválasztó tör­ténelmi kulturális törésvonal szolgáltat, egyértelművé téve az angol-amerikai glo­balisták stratégiáját és balkáni szándékait a tekintetben, hogy Szerbia bombázásával ismét el lehetett mélyíteni a szakadékot Európa népei között, éspedig ez alkalom­mal a fenti törésvonal mentén. A talán leg­nacionalistább európai nép, a szerbek ge­rincének megroppantása ugyanakkor azt a célt is szolgálta, hogy az Egyesült Államok védnöksége és felügyelete alatt megvaló­suló „európai egység” perspektívájában d intő és elriasztó példaként szolgáljon mind­azon európai népek számára, amelyek esetleg még kacérkodtak volna az egykori nemzeti függetlenségükhöz való visszaté­rés gondolatával. Szerbia eltaposása ezen túlmenően Görögország pozícióját is gyöngíti a térségben, lehetőség szerint kiiktatva Törökország EU-csatlakozásá­nak legfőbb ellenzőjét. Nem véletlenül ír­ja Az olaj vére című könyvében Pierre-Ma­­rie Gallois­ tábornok, a francia atomdokt­rína kidolgozója, hogy az amerikaiak a Balkán reiszlamizálására törekednek, s a Daytoni Egyezmények révén lehetővé tet­ték, hogy a fundamentalista Izetbegovics vezetésével létrejöhessen Európa első (ám a dolgok alakulását tekintve valószínűleg korántsem utolsó) iszlám állama, valósá­gos időzített bombaként kontinensünk szívében - különös tekintettel a jövendő évtizedek civilizációk közötti konfliktu­saira. A következő minden bizonnyal Nagy-Albánia lesz, amely fölött az USA ugyancsak protektorátust fog gyakorolni, valamint (Szaúd-Arábiához hasonlóan) tengeri és szárazföldi katonai bázisként fog használni. Ezen iszlám államok nyil­vánvaló történelmi-etnikai okokból Török­ország természetes szövetségesei, azé a Tö­rökországé, amelynek - mint már említet­tük - amerikai érdekből és akaratból mi­hamarabb az EU tagjává kell válnia. Az an­gol-amerikai globalista klikk szoros kont­rollja alatti török-iszlám jelenlét Európa közepén garantálhatná az Egyesült Álla­mok számára a korlátlan világuralmat a következő évszázadra, jó időre semlegesít­vén Oroszországot, amely hagyományos török ellenségének megerősödésén kívül a közép-ázsiai exszovjet köztársaságok isz­lám reneszánszával is előbb-utóbb konf­rontálódni lesz kénytelen (amelyekben egyébként - mindeme „spekulációkat” mintegy megerősítendő - feltűnően élénk aktivitást fejt ki újabban a amerikai és iz­raeli diplomácia). Ráadásul Törökországnak, az Európai Unió tagjává­ válva, igen hamar döntő sú­lya lehetne az európai államok bevándor­lási politikájának alakításában, még szé­lesebbre tárva a kaput a muzulmán orszá­gokból beözönlő hittestvérek előtt, éppen akkor, amikor az európai őshonos népek demográfiai mutatói a kritikus küszöb alá süllyedtek, és a helyzet javulására - rövid távon legalábbis - alig van remény. Ugyanakkor az ifjú muzulmán nemzetek, Rabattól Almatiig, Európa és Oroszor­szág közvetlen szomszédságában, népes­ségnövekedésük csúcsára érnek, meg­duplázva lélekszámukat. A New York-London tengelyhatalmak ciniku­san hasznot húznak ebből az új, ám vilá­gosan előre látható volt geostratégiai tényezőből, amely radikálisan módosítja az európai keresztény, illetve afrikai és közel-keleti muzulmán világ közötti „leosztást”, világuralmi terveikkel töké­letes összhangban, minden eszközzel elő­segítve Európa és Oroszország iszlamizá­­cióját (ebbéli törekvésükről a koszovói, illetve csecsenkérdés kezelése alapján nyerhettünk legutóbb képet). Ha van életbevágó kihívás, amellyel Eu­rópa népeinek az elkövetkező időkben szembesülniük kell, akkor ez bizton ilyen! Gazdag István

Next