Magyar Fórum, 2000. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
2000-06-15 / 24. szám
2000. június 15. Magyar Forfm i Új világrend: angol-amerikai globalizációs elképzelések Egy évszázaddal ezelőtt a történelem legnagyobb kiterjedésű birodalma, a Brit Birodalom uralta a világot. A brit uralkodó osztály „vérszerződése” az amerikai WASP (Fehér-Angolszász Protestáns)elittel elősegítette az Egyesült Államok kiemelkedését a globális színtéren, amelyhez a belépőt a Maine páncélos Havanna kikötőjében történő (több mint gyanús) felrobbantása által kiprovokált, Spanyolország elleni háborúban aratott győzelme jelentette. Az Egyesült Államok vezetői már akkoriban is a demokrácia, a szabadság és a jog hangzatos elvei mögé rejtették cinikus hataloméhségüket és brutális világuralmi ambícióikat, ahogyan egyébként ezt Henry Kissinger is elismeri legújabb, Diplomácia című könyvében. Ugyanezen angolszász elit prominensei, a viktoriánus Brit Birodalom Kerekasztalának (Round Table) és Fábiánus Társaságának (Fabian Society) mintájára számos szervezetet hoztak létre, diszkréten összefogva a földgolyó legbefolyásosabb ipari, pénzügyi, politikai és tudományos köreihez tartozó személyiségeket, így egyebek között megalapították a Külkapcsolatok Tanácsát (Council of Foreign Relations) New Yorkban, Woodrow Wilson elnök mentorának, Edward Mandel-House ezredesnek a gyámkodásával, valamint a Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézetét (Royal Institut of International Affairs vagy más néven Chattam House) Londonban, amelyek azután más hasonló „leányintézményekbe” ágazódtak le különböző országokban. Az első világkonfliktus végén főleg az amerikai diplomácia erőltette ki a legyőzött központi hatalmak feldarabolását, a naivok által Wilson elnöknek tulajdonított hírhedt 13 pont szellemében. Negyedszázaddal később a CFR és az RNA újból éreztették befolyásukat a világ és Európa felosztásakor, a jaltai és potsdami konferenciákon. Caroll Quigley amerikai professzor munkái (Tragédia és Reménytelenség, illetve az Angol-amerikai Establishment), amelyekre beiktatásakor Clinton is hivatkozott, cáfolhatatlan bizonyítékokkal szolgálnak erre vonatkozóan. A CFR és az RNA véd- és dacszövetsége, a nagyközönség tudtán kívül, a század eleje óta irányítja az angolszász országok sorsát és politikai életét, jelenleg pedig egy Új Világrend megteremtése révén az egész földgolyó fölötti uralomra tör. E szervezetek tagjai egyébként az utóbbi fél évszázadban különböző külső körökbe rajzottak ki, amelyek közül egyesek, mint a Bilderberg-csoport (1954), a Trilaterális Bizottság (1973) és a Davosi Fórum (1978) mostanában kezdenek csak valamennyire is ismertté válni a közvélemény előtt, minthogy a média sokáig nemhogy beszélni, de még csak hallani sem akart a létezésükről. A Bilderberg-csoport 1991. júniusi ülésének nyitó beszédében David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank elnöke, a „nagy” John Davidson Rockefellernek, a CFR egyik alapítójának a fia (jelenleg pedig elnöke, miként egyébként a Trilaterális Bizottságnak is) mindezt maga erősítette meg, midőn keresetlen őszinteséggel az alábbi szavakkal üdvözölte a Baden-Badenben az egész világról összegyűlt potentátokat: „Köszönjük a Washington Postnak, a New York Timesnak, a Time Magazine-nak és a többi nagy lapnak, melyek igazgatói részt vettek összejöveteleinken, hogy legalább 40 éven át tartották magukat a diszkrécióra vonatkozó ígéretükhöz... Lehetetlen lett volna számunkra elfoglalni jelenlegi helyünket a világban, ha bármilyen mértékben is a nyilvánosság reflektorfényébe kerültünk volna ezekben az években. Ma már azonban a világ sokkal kifinomultabb és jobban felkészült arra, hogy egy világkormány felé haladjon. A világ bankárainak és intellektuális elitjének nemzetek fölötti szuverenitása mindenképpen előnyösebb a századok óta érvényesülő nemzeti döntéseknél.” Mellesleg a ’30-as évek óta mindig az idősb és az ifjabb Rockefeller voltak a legfőbb propagandistái a föld túlnépesedésére vonatkozó malthusianista tanoknak, és ezzel szoros összefüggésben az emberi szaporodóképesség korlátozását célzó próbálkozásoknak. Az általuk állhatatos kitartással finanszírozott kutatások következtében manapság az ő cégeik birtokolják az első ösztrongéntartalmú fogamzásgátlók szabadalmát éppúgy, mint az első magzatelhajtó szerekét. Végtelen gazdaságuk és magánalapítványaik (köztük a Népesség Tanács) presztízse lehetővé tették számukra, hogy az ötvenes évektől kezdve szinte megkérdőjelezhetetlen befolyással rendelkezzenek e téren a nemzetközi szervezetekben, köztük az ENSZ-ben, aminek ma különösen Európa issza meg a levét, melynek népei immáron negyedszázada egy tragikus demográfiai hullámvölgybe kerültek, felborítván korpiramisukat is. Mindennek a fényében értékelendő az ENSZ-nek az a példátlan ajánlása, amely 2025-ig 159 millió(!) harmadik világbeli bevándorló befogadását tartja szükségesnek ahhoz, hogy az Európai Unió országaiban úgymond „garantálható legyen az életszínvonal és a nyugdíjak zavartalan fizetése”. Mindezek a lobbik, melyeknek vezetői de facto már jelenleg is nagyrészt döntenek a világ ügyeiről, egyesítik erőfeszítéseiket a nemzeteket és különösképpen a megsemmisülésre ítélt történelmi nemzetállamokat felváltó világkormány de jure létrehozása és a föld valamennyi népére való rákényszerítése érdekében, így nyernek valós értelmet az európai népekkel elfogadtatott legutóbbi szerződések szövegei (mint az egységokmányé, a maastrichti és az Amszterdami Szerződésé), döntő szakaszát jelentvén a cél elérésének, vagyis a világkormányénak, amelynek rövidesen egységes pénznemmel (a tervek szerint tíz éven belül egységes transzatlanti fizetőeszközzé váló euróval) és a globalisták erőszakszervezetének, a NATO-nak alárendelt világrendőrséggel kell rendelkeznie, ez utóbbi a Rockefeller and Co. Új Világrendjével (a szerbekhez hasonlóan) esetlegesen szembeszegülő népek féken tartására. Ám ha a közvélemény még mindig tudatlanságban is leledzik, a világ ügyeinek ilyetén való folyása, a beavatottak körén is túl, egyes felvilágosultabb elmék számára már nem titok többé: a Le Figaro 1999. március 30-ai számában például Dominique Venner történész publikált rövid cikket a Szerbia elleni háborúról a Ki irányítja a világot? sokatmondó címmel, ugyanezen francia napilap 1999. január 18-ai számában pedig Az amerikai Európa felé. Amszterdam az európai nemzetek eltüntetését célzó Hegemon politika végkifejlete cím alatt Albert Chambon exnagykövet fedte fel az Amszterdami Szerződés valós hátterét, nyíltan is megemlítve a CFR és a Trilaterális Bizottság okkult ténykedését. Magáért beszél, hogy a kérdésben következetesen érvényesülő omertát megtörő előbbi cikkre válaszul Zbigniew Brzezinski, Rockefeller és több amerikai elnök tanácsadója érezte szükségét annak, hogy a Le Figaro 1999. január 26-ai számában, Trilaterális védelmében, nincs semmiféle összeesküvés cím alatt reagáljon. Éppen ő, aki néhány hónappal később, a Le Monde-ban Totális háború Milosevics ellen címmel (elsőként Goebbels által használt kifejezéssel élve) visszhangozta arrogánsan az igazi világvezetők aktuális rendelkezéseit, arra intvén a francia elnököt és miniszterelnököt, hogy egy hónapos Szerbia-ellenes NATO- bombázás után is ajánlatos lesz tartani magukat globalista elkötelezettségükhöz., A Jugoszlávia felbomlását kísérő mindenféle háborús bűnök, atrocitások és drámák Boszniában, Krajinában, Szlavóniában és legutóbb Koszovóban hatásosan leplezték a nagy nyugati demokráciák közvéleménye előtt ezen események igazi geopolitikai tétjeit, amelyek valójában Európa függetlenségét és szabadságát érintik, szemben az amerikai globalisták diktátumaival és hatalommániájával. Pedig a miheztartás végett a franciák már korábban is ki lettek okítva, és nem is akárki által: Jacques Attali, a néhai Mitterrand elnök legbenső bizalmasa (jelenleg a Lazard Brothers, a New York-i tőzsde talán legnagyobb alapkezelőjének egyik európai helytartója), a legfelsőbb körök akaratának avatott tolmácsolója a Le Monde 1997. március 4-ei számában A bevándorlás geopolitikája címmel megjelent írásában arra figyelmeztet, hogy „ha Franciaország és Európa úgy döntenének, hogy egy keresztény klubként határozzák meg önmagukat, akkor egymilliárd emberrel való összecsapásra, egy igazi civilizációs háborúra kell felkészülniük, a franciáknak pedig ráadásul egy polgárháborúra is, ugyanis korábbi geopolitikai választásaik miatt ők egy muzulmán nemzet, az iszlám több mint kétmillió francia állampolgár, a francia földön élő bevándorlók egyharmadának a vallása”. S ez még visszafogottan is hangzik ahhoz képest, ahogy e témában néhány hónappal korábban, Egy új politikai rendért cím alatt a Time Magazine 1996-os téli különszámában megnyilvánult, ahol is mélységes leereszkedéssel fejti ki a világ valódi vezetőinek elkövetkező ötven évre vonatkozó megalomán és hegemonista elképzeléseit, köztük az Európai Unióval szembeni parancsoló jellegű amerikai igényt Törökországnak, az Egyesült Államok (és Izrael) stratégiai szövetségesének a lehető legkorábbi jövőben történő teljes jogú taggá nyilvánítására vonatkozóan, melynek egyébként manapság éppen Chirac francia elnök a legelkötelezettebb szószólója. Valójában az amerikai hegemónia csak úgy alakulhatott ki a XX. században, és csak akkor maradhat fenn a jövőben, ha a világ legfontosabb kulturális, tudományos és technikai-emberi erőforrásnak számító Európát minden lehetséges módon elzárják azoktól a gigantikus nyersanyagtartalékoktól, amelyeket egyrészt Oroszország-Szibéria, másrészt Afrika birtokol, egyik és másik is Európával szoros földrajzi közelségben, illetve szomszédságban. Történelmileg a két világháború volt az, amely Oroszországot a kommunizmus paralízisébe juttatva, majd Európát a vasfüggönnyel kettészelve, lényegében megalapozta az amerikai dominanciát kontinensünk fölött. Világosan fölmérhető tehát, hogy mit köszönhet a jelenlegi Amerika a kommunizmus létrejöttének és a két világégésnek. A kelet-európai kommunizmus összeomlása ezért is jelent komoly veszélyforrást az angol-amerikai globalisták hegemonista törekvéseire nézve, akik azonban, természetükhöz híven, a legkevésbé sem szándékoznak feladni azokat, éppen ellenkezőleg: ha már nem tudnak az ideológiai megosztottságra bazírozni, megpróbálják legalább az iszlám fenyegetés kártyáját kijátszani. A három évvel ezelőtti megjelenése óta valóságos referenciamunkának számító Iszlamizmus és Egyesült Államok: szövetség Európa ellenében című könyvében Alexandre del Valle megállapítja, hogy Irakból Iránon és Pakisztánon át Afganisztánig, valamint több más, főleg észak-afrikai muzulmán országban az amerikai diplomácia a legretrográdabb, integrista rezsimeket támogatja, illetve a nemzeti eszmére alapozott laikus rendszerek megbuktatásán mesterkedik, azzal az alig leplezett (hátsó) szándékkal, hogy felszítsa az iszlám fanatizmust az európai és szláv kereszténységgel szemben, amelyekkel az földrajzilag határos. A civilizációk elkerülhetetlen összecsapását jósoló tézisében az amerikai Huntington hosszasan meditál azokról a geopolitikai alkalomszerűségekről és célszerűségekről (opportunity), amelyeket az európai kereszténységet egyrészt szláv és ortodox népekre, másrészt katolikus és protestáns országokra szétválasztó történelmi kulturális törésvonal szolgáltat, egyértelművé téve az angol-amerikai globalisták stratégiáját és balkáni szándékait a tekintetben, hogy Szerbia bombázásával ismét el lehetett mélyíteni a szakadékot Európa népei között, éspedig ez alkalommal a fenti törésvonal mentén. A talán legnacionalistább európai nép, a szerbek gerincének megroppantása ugyanakkor azt a célt is szolgálta, hogy az Egyesült Államok védnöksége és felügyelete alatt megvalósuló „európai egység” perspektívájában d intő és elriasztó példaként szolgáljon mindazon európai népek számára, amelyek esetleg még kacérkodtak volna az egykori nemzeti függetlenségükhöz való visszatérés gondolatával. Szerbia eltaposása ezen túlmenően Görögország pozícióját is gyöngíti a térségben, lehetőség szerint kiiktatva Törökország EU-csatlakozásának legfőbb ellenzőjét. Nem véletlenül írja Az olaj vére című könyvében Pierre-Marie Gallois tábornok, a francia atomdoktrína kidolgozója, hogy az amerikaiak a Balkán reiszlamizálására törekednek, s a Daytoni Egyezmények révén lehetővé tették, hogy a fundamentalista Izetbegovics vezetésével létrejöhessen Európa első (ám a dolgok alakulását tekintve valószínűleg korántsem utolsó) iszlám állama, valóságos időzített bombaként kontinensünk szívében - különös tekintettel a jövendő évtizedek civilizációk közötti konfliktusaira. A következő minden bizonnyal Nagy-Albánia lesz, amely fölött az USA ugyancsak protektorátust fog gyakorolni, valamint (Szaúd-Arábiához hasonlóan) tengeri és szárazföldi katonai bázisként fog használni. Ezen iszlám államok nyilvánvaló történelmi-etnikai okokból Törökország természetes szövetségesei, azé a Törökországé, amelynek - mint már említettük - amerikai érdekből és akaratból mihamarabb az EU tagjává kell válnia. Az angol-amerikai globalista klikk szoros kontrollja alatti török-iszlám jelenlét Európa közepén garantálhatná az Egyesült Államok számára a korlátlan világuralmat a következő évszázadra, jó időre semlegesítvén Oroszországot, amely hagyományos török ellenségének megerősödésén kívül a közép-ázsiai exszovjet köztársaságok iszlám reneszánszával is előbb-utóbb konfrontálódni lesz kénytelen (amelyekben egyébként - mindeme „spekulációkat” mintegy megerősítendő - feltűnően élénk aktivitást fejt ki újabban a amerikai és izraeli diplomácia). Ráadásul Törökországnak, az Európai Unió tagjává válva, igen hamar döntő súlya lehetne az európai államok bevándorlási politikájának alakításában, még szélesebbre tárva a kaput a muzulmán országokból beözönlő hittestvérek előtt, éppen akkor, amikor az európai őshonos népek demográfiai mutatói a kritikus küszöb alá süllyedtek, és a helyzet javulására - rövid távon legalábbis - alig van remény. Ugyanakkor az ifjú muzulmán nemzetek, Rabattól Almatiig, Európa és Oroszország közvetlen szomszédságában, népességnövekedésük csúcsára érnek, megduplázva lélekszámukat. A New York-London tengelyhatalmak cinikusan hasznot húznak ebből az új, ám világosan előre látható volt geostratégiai tényezőből, amely radikálisan módosítja az európai keresztény, illetve afrikai és közel-keleti muzulmán világ közötti „leosztást”, világuralmi terveikkel tökéletes összhangban, minden eszközzel elősegítve Európa és Oroszország iszlamizációját (ebbéli törekvésükről a koszovói, illetve csecsenkérdés kezelése alapján nyerhettünk legutóbb képet). Ha van életbevágó kihívás, amellyel Európa népeinek az elkövetkező időkben szembesülniük kell, akkor ez bizton ilyen! Gazdag István