Magyar Fórum, 2002. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
2002-03-14 / 11. szám
2002. március 14. Magyar Férfm Hat ökör Két nappal a kommunizmus áldozatainak emléknapja előtt, Budapesttől 30 km-re Etyeken kampányolt az MSZP. Penzné Lajta Katalin, a körzet szocialista képviselőjelöltje és maga Keller László tisztelte meg jelenlétével a 3500 fős község lakóit. Ezen a tavaszias februári szombaton - talán ennek köszönhetően is - a rendezők kedves kis ajándékkal lepték meg az érdeklődőket. Néhány szem szegfűmagot kaptunk, celofántasakba csomagolva. Lehettünk 50-en, amikor a rendezvény elkezdődött. De még mielőtt felidézném a lakossági fórum legérdekesebb momentumait, kérem, gondolkozzunk el azon, miként lehetséges az, hogy az egyik legharcosabb szocialista ezen a hétvégén nem a székházukban erősíti csapatát a keresztényekkel és a MIÉP-pel szemben, hanem egy kis településen, egy nem túl nagy számú közönséget próbál az MSZP népes szavazótáborába agitálni. El kell mondanom, hogy a szervezők feleslegesen mozgósították Keller Lászlót erre a feladatra, hiszen a jelenlévők többsége már régóta szimpatizál a kommunizmus és szocializmus „nemes és tökéletes” eszméivel. De térjünk vissza az előadáshoz, amely sajnos híján volt az MSZP programjainak és főleg a jelölt asszony terveinek ismertetésétől. Ellenben több mint egy órán keresztül hallhattunk Keller Lászlótól a jelenlegi kormány „bűneiről”. Bárcsak korábban is ugyanilyen energikusan próbált volna tenni valamit is kis hazánk érdekében. Aki egy kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt négy év politikai és gazdasági eseményeit, és ehhez még hozzágondolja az azt megelőző kormány ténykedéseit is, annak időpocsékolás volt ez az egy óra. Szóval Keller László sok újdonsággal nem szolgált sem tartalomban, sem stílusban. Ellenben a jelölt asszony... Meg kell említenem a kevés önálló gondolatai és mondanivalói közül a két legérdekesebbet, és egyben ezzel már majdnem mindegyikről szót is ejtettem. Az egyik bibliai személyekkel kapcsolatos példázat lett volna, de a jelenlévők ezen a területen mutatkozó hiányosságai miatt ez a kísérlete nem tűnt túl sikeresnek. Ezzel szemben a másik, az nagyon is célba talált, legalábbis engem. Az elhíresült „három gyerek, három szoba, négy kerék” mondást a jelölt asszony megtoldotta az öt karikával és a hat ökörrel. Ez igen! Ez már olyan SZDSZ-es volt! Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogják megmagyarázni annak a több százezer fiatalnak, beleértve magamat is, akiknek gyerekeik, lakásuk, autójuk van, ezt a poénnak gyenge, sértésnek durva mondatot. A résztvevőkkel folytatott kötetlen beszélgetés során többször is tudatták velünk, hogy hatalomra kerülésük esetén első dolguk lesz megbüntetni a fideszes fiúkat. Továbbá, hogy nem lenne szabad megtartani a Terror Háza ünnepélyes megnyitóját, a MIÉP és a KÉSZ (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége) demonstrációit az MSZP-székház előtt, hiszen életveszélyes a csőcseléket az utcákra engedni! És még megtudhattuk azt is, hogy Keller László néhány szavazat megtartása érdekében hogyan képes egyetérteni azzal, hogy jelenlétében visszaminősítsék az 1956-os forradalmat ellenforradalommá! Sőt, az ellen sem volt kifogása, hogy a forradalmárokat csőcseléknek nevezzék, akik lábuknál fogva akasztották fel a „becsületes” kiskatonákat, amiért azok parancsot teljesítve lőtték a tömeget. Hát itt tartanak még a mi „szocialistáink”. Ez volt az a pont, amikor már nem bírtam tovább friss levegő nélkül, hiszen a teremben lévő már túlontúl áporodottnak tűnt. Legalább 40 évesnek. Koller Péter Hollandia: kívül tágasabb! Hollandia megtelt, nincs benne több hely bevándorlók számára! - lényegében ez volt annak a programnak a vezérmotívuma, amellyel a Leefbaar Nederland (Élhető Hollandia) nevű mozgalom a március 6-ai helyhatósági választásokon, szinte a semmiből előretörve, jelentős szerepet vívott ki magának számos nagyváros képviselőtestületében, így például Rotterdamban, ahol a 45 városi tanácsosi helyből 17-et szerzett meg. A közvéleménykutatások szerint a Pim Fortuyn által vezetett populista erők akár 15-20 képviselői hely megszerzésére is esélyesek a május 15-én sorra kerülő parlamenti választásokon, s ez a perspektíva - a mostani eredmények ismeretében - valósággal sokkolja az országot uraló vörös-kék (szocialista-liberális) koalíció pártjait éppúgy, mint a globalista rendszergazdákat, akik Hollandiát a multikulturalizmus par excellence mintaállamának, az amerikanizált melting pot (olvasztótégely) európai kísérleti laboratóriumának tekintették. A néhány kérdésben (bevándorlás, homoszexuális jogok, drogfogyasztás, prostitúció) szinte már karikatúraszerűen engedékeny és általánosságban is szélsőliberális ország mindeddig valójában a Harmadik Világ talán legkedveltebb szemétlerakó telepeként, ugyanakkor pedig a fehér faji identitástudat szánalmas torzójaként funkcionált, ahol az őshonosok számára a mindennapi élet egyre kevésbé volt „élhető”, az etnikumok közötti feszültség pedig izzott, mint a zsarátnok. Mára azután nyilvánvalóvá vált, hogy a fajok és vallások idillikus egymás mellett élésének demonstrálására hivatott „szivárványmodellből” nem maradt más, csak a kezdeti rózsaszínből fokozatosan lilára váltó köd, amely fanatikus és fantaszta prédikátorai agyára telepedett. A nemzeti önfeladás és dekadencia eme kafkai légkörébe berobbanva Pim Fortuyn egy olyan eredeti politikai formációt hozott létre, amely kihívást jelent minden konformizmussal szemben. Vállalkozása az időközben eltűnt vagy feloszlatott szélsőjobboldali pártok örökségét veszi át, amelyek túl komolyak és kimértek voltak ahhoz, hogy igazán el tudták volna nyerni azoknak a holland választóknak a kegyét, akik a pillanatnyilag uralkodó nézetekkel szöges ellentétben álló, szabad szájú megfogalmazásokat kedvelik. A provokációs hajlam, amely korábban a „provóknak” nevezett szélsőbalosok apanázsa volt, időközben ugyanis tábort váltott, és a „politikai korrektség” ellen immáron a jobbszélen nyer ihletet. Ez a fajta politizálás régi hagyományokkal rendelkezik Hollandiában, ahol a húszasharmincas években létező vérmes pártok előszeretettel éltek a provokáció, a csípős irónia, a mókázás és a frappáns jelképek (például a seprű, amit később Léon Degrelle is használt Belgiumban) fegyverével. Az irányzat főáramlata „aktualizmusnak” nevezte magát, és a kiváló olasz filozófus, Giovanni Gentile gondolatiságát igyekezett átültetni a mindennapi politizálás nyelvére, egy kendőzetlenül szókimondó, provokatív beszédstílust alkalmazva. Ezt a hagyományt követi Fortuyn is, aki például nem habozott kijelenteni, hogy az amszterdami repülőtéren elkapott drogfutárokat „húszasával ketrecbe kéne zárni és közszemlére tenni”. Efféle megnyilatkozásaival nyilván a műfaj kortárs „nagymestereinek”, Jean-Marie Le Pennek és Umberto Bossinak a babérjaira pályázik, akik nem utolsósorban a szómágia területén megcsillogtatott képességeiknek köszönhetik a híveik körében tapasztalható töretlen népszerűségüket. (Le Pen egyik legemlékezetesebb bonmot-ja a katolikusok valószínűleg következő Szentatyája, a pápai trónusra jó eséllyel pályázó Lustiger párizsi érsek származására vonatkozik, ekképpen: „Egy megkeresztelkedett zsidó talán egy kereszténnyel többet jelent, de nem jelent egy zsidóval kevesebbet.” Ami pedig Bossit illeti, „a fasiszta Európa” [sic] és a „náci baloldal” elleni legutóbbi kirohanásai miatt Berlusconinak ismét mentegetnie kellett kormányának harmadik emberét az olasz-német csúcstalálkozón.) A kormányzó pártok rádöbbentek arra, hogy Fortuyn pimasz provokációira „vevő lehet” az a kiábrándult, ám mindeddig jobbára passzív szavazótábor, amelyet nemhogy ők, de még a klasszikus nacionalista szélsőjobb sem tudott hatásosan mozgósítani. A VVD konzervatív liberálisai, akik az előrejelzések szerint legalább tíz képviselői helyet fognak veszíteni a neoaktualisták javára, igyekeznek kifogni a szelet az Élhető Hollandia egyre jobban dagadó vitorláiból. Legutóbbi arnheimi kongresszusukon megígérték választóiknak a politikai menedékjog korlátozását, ahogyan azt a dániai választásokon előretörő populisták követelték. Miként a Pia Kjaersgaard mögé tömörülő dán populisták és nyomukban a szocialisták, ugyanígy a holland liberálisok is erősen fogadkoznak, hogy börtönbe fognak csukatni, majd haladéktalanul ki fognak toloncoltatni minden illegális bevándorlót. Pártelnökük szerint „a multikulturális társadalom megbukott”. Felismervén a közhangulatban érzékelhető változást, a PVDA szocialistái és a D66 balliberálisai kénytelen-kelletlen ugyancsak állást foglaltak a bevándorlási gyakorlat megszigorítása mellett, ahogyan egyébként dán testvérpártjaik is tették. Az egyik szocialista honatya például egy olyan törvényt javasol, amely szerint minden bevándorlónak, aki szülőföldjéről akar házastársat hozni, jelentős summát kelljen fizetnie, hogy ez utóbbit befogadják az országba. Kérdés persze, hogy az uralkodó politikai establishment utólagos és jócskán megkésett „tűzoltó” kísérletei elégségesnek bizonyulnak-e majd a holland választópolgárok megtévesztéséhez, és elfeledtetik-e velük azt a felelőtlen szerepet, amelyet magának a tűznek a fellobbantásában évtizedeken keresztül játszottak. Pim Fortuynon és az Élhető Hollandián is múlik, hogy sikerül-e nekik. Az is igaz viszont, hogy nekik is, sőt az egyes nemzeti kormányoknak is, már jobbára csak utóvédharcokra futja majd az erejükből, hiszen az 1999-es amszterdami szerződés előírásai szerint 2004-től a bevándorlással, valamint a szabálytalan státusú bevándorlók befogadásával vagy kizsuppolásával kapcsolatos valamennyi kérdés európai uniós kompetencia lesz. Attól kezdve már nem az államok fogják meghatározni a menedékjogra és a bevándorlásra vonatkozó törvénykezésük általános elveit, hanem az Európai Bizottság kezdeményezésére a Miniszterek Tanácsa, minősített többségben eljárva. S hogy milyen szellemben, arról az eddigiek alapján kaphatunk némi ízelítőt. A folyamatnak, amit „európai építés” helyett inkább „európai rombolásnak” lehet nevezni, az 1990-es schengeni egyezmények vetették meg az alapjait, amelyek eltörölték az ellenőrzést az Európai Unió belső határain. Az eredmény: soha nem látott bevándorlóáradat, a közbiztonság és a közegészségügy drasztikus mértékű romlása, az erőszakcselekmények és mindenféle tiltott tevékenység elburjánzása. A tömeges és általános gyarmatosítással szemben, amelyet az Európai Unió tagállamai - meg kell mondani - a lehető legnagyobb közönnyel fogadnak, Brüsszel tovább gyorsít, és egyre inkább bevándorláspártivá válik. Schengen perverz hatásaira és az embercsempész-hálózatok létezésére reagálva kizárólag a rendszer áldozatainak tekinti az illegális bevándorlókat, és helyzetük törvényesítését ajánlja (Ludford-jelentés - 2000). Ezzel lehetőséget nyújt számukra, hogy ipso facto védelemben részesüljenek, azon a területen maradhassanak, ahová illegálisan léptek be, és igényt tarthassanak a politikai menekült státusra. Ráadásul pedig, ha még mindig nem értettük volna meg, hogy nekünk kell összehúzódnunk és átengedni a helyünket, tervbe vették az illegális bevándorlóknak segítséget nyújtó humanitárius szervezetek büntető szankcióktól való mentesítését is (Cozan-Eyhan-jelentés, 2000). Végül pedig, az európai identitástudat megtörésére irányuló egyik legeklatánsabb példát említve, Európa nemcsak a külországokból legálisan vagy illegálisan bevándorlók előtt nyitja meg kapuit, hanem arra is lehetőséget ad számukra, hogy maguk után hozassák fivéreiket, nővéreiket, unokatestvéreiket, asszonyaikat (természetesen a többnejűség esetét is figyelembe véve!), férjeiket és szexpartnereiket (beleértve homoszexuális kapcsolataikat is!)... úgymond „kibővített családegyesítés” ürügyén (Miniszterek Tanácsa direktívája - 1999). Akár tetszik, akár nem, az Európai Unióhoz csatlakozván mi is felkészülhetünk a „családi kör” nemkívánatos bővülésére. Addig is, mintegy előre látva közös jövendőnket, szemünk előtt zajlik Európa gyarmatosítása. Ha nem akarunk egy napon arra ébredni, hogy kisebbségi bennszülöttek lettünk saját országunkban, akkor a nemzeti ellenállásra kell felkészülnünk. És ez a harc valóban a végső lesz. Minden európai nemzet számára... Gazdag István