Magyar Fórum, 2002. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-07 / 10. szám

10 POLITIKAI ARCKÉPCSARNOK Szentmihályi Szabó Péter jegyzete Bán Antal (1903-1951) Bán Antal (eredetileg Rozmayer) sváb család­ban, egy baranyai faluban született, s Budapest­re ment szakmát tanulni: a Ganz-gyárban lett tanonc, és hamar bekapcsolódott a szo­ciáldemokrata ifjúmunkás-mozgalomba, a kom­­mün idején az ifjúkommunisták szervezetében kapott tisztséget, a bukás után szülőföldjére me­nekült, melynek azt a részét Jugoszláviához csa­tolták, ott lett uradalmi gépész, tisztviselő, 1931- ben a vajdasági szociáldemokraták alelnöke. 1941-ben hat hónapra internálták, 1942-ben Bu­dapestre költözött, a magyar SZDP munkatársa, 1943-ban egyik titkára lett, a fővárosi szervező­­munka vezetője, majd az értelmiségi titkárság irányítója volt. Bán Antal ekkor a párt radikáli­sabb, baloldali szárnyát támogatta, Szakasits­­csal és Marosánnal együtt a kommunistákkal va­ló összefogást szorgalmazta. A német megszállás után az SZDP-t betiltották, Bán Antal az illegá­lis mozgalomban dolgozott tovább, s 1945 ja­nuárban a szociáldemokraták első gyűlése ideig­lenes intézőbizottságának vezetője lett, majd fő­titkárhelyettesként dolgozott. Bán Antal írta alá az együttműködési nyilatkozatot a kommunis­tákkal (a másik aláíró Gerő Ernő volt). A magát marxistának valló, kiváló szervező hírében álló fiatal politikus a két „munkáspárt” egységes fel­lépésének híve volt, nem polgári demokráciát akart, hanem szocializmust. 1945 júniusától került miniszterként az Iparügyi Minisztérium élére, s elkötelezett híve volt a minél szélesebb körű államosításnak és a magyar-szovjet gazda­sági kapcsolatok fejlesztésének­­ első útja is a Szovjetunióba vezetett, Gerő Ernővel együtt. A tervgazdálkodás érdekében támogatta az Orszá­gos Gazdasági Tanács létrehozását. „Honfogla­lást” akart „a nép érdekében”, s komolyan vette az „osztályellenséggel” szemben vívott harcot, nem vetve el a kommunistákkal való egyesülés gondolatát sem. Ahogyan azonban a kommunis­ták erősödtek és radikalizálódtak, Bán Antal is felismerte: a fúzióban az SZDP nyomtalanul (és elvtelenül) fel fog oldódni, s egyre több támadás érte az iparügyi tárcát is, melynek vezetője volt, így 1948 februárjában emigrált, Svájcban tele­pedett le, 1948 augusztusában semmisnek nyil­vánította az egyesülést, s megalapította az MSZDP külföldi képviseletét, melynek végre­hajtó bizottsága Szélig Imrét választotta elnök­ké, őt pedig főtitkárrá. (Az SZDP másik külföldi csoportját Peyer vezette.) Bán Antal 1949 júniusától Londonból irányí­totta szervezetét, egységet igyekezett teremteni a különböző szociáldemokrata csoportok között, s csatlakozott a kelet-európai emigrációs szociál­demokrata unióhoz, antikommunista és szovjet­ellenes platformon. Bán Antal 1951 -ben tért visz­­sza Svájcba, akkor már súlyos beteg volt: Zürich­ben hunyt el. Pályájának tragikus a mérlege, hiszen egy va­lóban jó szándékú, s tényleg őszintén „baloldali érzékenységű” ember csalódott mindabban, amiért és mindazokban, akikkel együtt küzdött. A marxizmus ostobasága, a szovjet megszállók primitívsége és a kommunisták gyilkos aljassága szövetkezett a szociáldemokrácia ellen, létre­hozva a magyar történelem legsilányabb és leg­mohóbb, leginkább nemzetellenes önkényural­mát, azt a szocializmust, mely mindig szerette és ma is szereti magát szociáldemokratának hazud­ni. Nevét és tévedéseit lassan elfeledi a magyar történelem, de sorsának tanulságai ma is eleve­nek: aki idegen eszmék és hatalmak szolgálatá­ban politizál, azzal bűnhődik leginkább, hogy megéri szánalmas bukásukat. Magyar Forf­m 2002. március 7. Mentsük meg az ászár­­ieszmélyi borvidéket! Hogyan képzelik el a halott tájat? A költők fagyos, csikorgó téli vidé­ket képzelnek el, a tudósok elméjé­ben a holdbéli táj kietlensége jele­nik meg. De nincs igazuk. A hódun­na alatt meleg álomban gyűjt erőt a mag a tavaszi hajtáshoz, a hold csi­szolt fénye titokzatos, rontástól óvó ékszerként függ az éjkék égen. Az igazán halott táj egy elhagyott szőlőskert kora tavasszal, amikor nyitni kellene a tőkéket. De nem jön senki, és a tőkék úgy függenek a ka­róhoz kötve, mint Krisztus a keresz­ten. A szőlőnek nem kell sok: két év hanyagolás, és meghal. Szép az angolpark, egy francia­kert, szebb a tulipános kiskert a fa­lusi ház előtt, de legszebb a szőlős­kert. A szőlő nem csak egy növény a sok közül. Több önmagánál: az em­beri szellem természetbe oltása. Antropomorf saját sorsa van. Ahol terem, ott az antik táj időtlen har­móniája van jelen. Legtöbb gondos­kodást igényli, de a legtöbbet is ad­ja: a termő tudás boldog elévülését. Halott táj a kavicsos is, Ászár sző­lőhegye. Hektárnyi táblákon át ki­dőlt karók, leszakadt lugasok sora váltakozik a kiszántott parcellák pusztaságával. Valamikor a téesznek volt ott négyszáz hektár szőlője, de a szőlő nem nagyüzemi növény, hát megszabadultak tőle: a téesztagok vagyoni igényeit - eszi, nem eszi, nem kap mást - szőlőben elégítették ki. Ászár a neszmélyi történelmi bor­vidék része. Kitűnő borok teremnek erre, telt, gazdag ízű, selymes és illatos fajták, amelyek ugyanakkor nem nehezek, nem taglózzák le kós­tolójukat. Akárhány chablis-i elbúj­hat mögöttük! A gazdák tehát bele­vágtak a termelésbe puszta két ke­zükkel, számottevő támogatás nél­kül is, csak hogy az ászári bor becsü­lete meg ne fogyatkozzék. Ma pedig ők irtják ki, hagyják veszni a szőlőt. A négyszáz hektár­ból papíron megvan még 93, való­ságban annyi sincs. Miért? Mert megfojtják őket. Mert nincs felvásárlás. Mert „alföldi borok” árasztják el vidéküket és az országot. Alföldi bor, idézőjelben. A gaz­dák azt mondják, nincs a világon annyi tőke, amennyiről ennyi bor teremne le, mint Akasztó, Kiskő­rös, Kiskunság vidékéről, ahol pél­dául a Kunvin nevű cég az egyik borforgalmazó. Jönnek is a tartály­­kocsik az ingyenborral, nem kell az ászám­. Hatvan-nyolcvan forinto­kért osztogatják, míg nekik 160 fo­rintban lenne a minimális tisztes­séges termelői ár (nem kapnak, csak 120-at, ha egyáltalán megveszik tő­lük). Cukorcefrébe fulladunk - legyint Imre bácsi, az egyik szőlősgazda -, lehetetlen, hogy ezt a mesterkedést odafönt ne lássák. Látják, de hagy­ják. Hadd pusztuljunk el, az Euró­pai Unió úgysem akar magyar mező­­gazdaságot látni. Engem már három liter borral a kezemben megfognak és súlyos ezrekre büntetnek, a pin­cészetet a hetes adminisztrációval őrlik fel, és az idén még egy külön­adót is kivetettek az őstermelőkre. A családi gazdaságok támogatásából nekünk ennyi jutott. De legalább ol­csó kannás borral ihatjuk le magun­kat bánatunkban, az aztán hama­rabb elintéz minket, mint a támoga­tási rendszer. A minősítéssel van baj, nagy baj. Mi­nősítő egy van, Budapesten, be kell vinni két-három palack bort, és megvan az engedély, forgalmazható. A kutya se nézi, honnan van a min­ta, és mi áll otthon a pincében! A fi­nánc csak a mennyiséget figyeli, de hogy mi lötyög a betontartályban... A beton sem zavarja, ugyan mi főhet benne, mert rendes bort tárolni ab­ban képtelenség. Regionális minősítőintézetek kel­lenének, és helyi minősítés, vagy a pincékben, lepecsételve, ahogy ré­gen, vagy a kocsmákból mintavétel. Ez védené a fogyasztót is, és a terme­lő is meg tudná kapni a tisztességes árat valódi bora után. Egyszerűen rendet lehetne rakni, ha politikai akarat lenne rá, de csak elfuserált szabályok és látszatin­tézkedések születnek. A pince­­könyvterror, a jövedéki termékek közé sorolás éppen a kistermelőt te­szi lehetetlenné. Kipusztulnak a magyar borfajták, a kisebb, de száz­féle egyéni zamatot kínáló termőte­rületek, marad négy-öt reklámmár­ka, de ha nincs mellette más, nincs versenyhelyzet, azok is leromlanak. Szükség van az ászár-bársonyosi fajtákra éppúgy, mint az igazi alföl­di homoki borra, vagy a füredi, Ba­­laton-melléki, debrői magyar ízek­re. Az ászári kavicsos karéjos dom­boldala úgy fest fentről, mint a Kár­pátok koszorúja. Sorsában is oszto­zik, pusztul, mint amaz, mint min­den, ami magyar.­­ Mentsük meg az ászári-bársonyo­­si-neszmélyi borvidéket! Mentsük meg a kistermelőket! Vasvári Erika A fenyegető ceruzavég Politikai tömörülés, kormányellenzék soha még ennyire nem adta ki magát! A megveszekedett gyűlölet miatt, amelyet dühösen etettek, tápláltak magukban minden iránt, ami honi és magyar (kivéve a magyar pénzt, hatalmat), egyszerűen elveszítették a mértéket, és eredendő ősi ravaszságukat feledve, nyílt kártyákkal játszanak. Hát ez az az óra, ez az a választás és kampány, amelyben végre azok is megismerhetik módszereiket, akik még nem tudtak föltételezni ekkora és ilyen gonoszságot. Csak április első negyedében lesz a választás első for­dulója, de már a februári fák, hirdetőoszlopok kigyön­gyözték keserű gyantaként az arcmásukat. Tele velük ez a csepp kicsi ország, ez a gyermektenyérnyi, melyet ők s­eleik tanítottak meg dideregni e vanító párthatalomtól. Micsoda arcok, istenem! Micsoda mosolyok a plakátjaikon! És még most is ké­rik a megbocsátást és megbékélést mindazért, amit el­műveltek e néppel. Patkószeg tekintetek enyvmosolyban, és a zsebedig lát­nak: mit rejtegetsz? Ceruzacsonkoddal hová húzod a ke­resztet? A Szent Jobb oldalán-e, vagy az apostoli Lenin balján? De hiszen ezek egymást is utálják, emberek! Ha más nem, ez bizonyosan szembeötlő számodra is: egymást is utálva gyűlölnek bennünket s téged; igaz, fél­ve. Félnek erősen, reszketve félnek az órájuktól, félnek a félve beismert ténytől, hogy lejárt az idejük. Hiszen Eu­rópában egyre-másra emelkednek föl a nemzeti kormá­nyok, és a maradék hulladékot menteni akaró hazaiak kérve kérik s kapják Keletről, Nyugatról a segítséget a magyar elképzelések ellen. Most, most az egyszer hadari módon s internacionalista elkötelezettségből nyíltan játszanak ellenünk: minden és mindenütt kilátszik a köpönyegük alól, melyet oly szemér­metlenül forgatnak, akár a szélkakas forgolódik. Levágott, agyonvert, lelövöldözött, fölakasztott emberein­ket így-úgy eltemettük, ha késve is. Emberi vesztüket nem kívánom, de lehullásukat, süllyedésüket, eltakarodásukat úgy, de úgy megünnep­­lem fekete nyakkendőben és vörösborral! Temetem azt a nyomorult idegenséget, melyre ráment gyermek- és ifjú­korom, és vénülőn is emlékeznem kell anyám, apám, test­véreim el-elhomályosodó szemére: se szabadság, se ke­nyér...! Minden az övék volt mindig, ami haszon, hatalom, habzsolás. Ettől, igen, ettől félnek, attól a ceruzacsonktól, amely­­lyel egyszerűen át lehet húzni további uralmukat. Nézem elriasztó plakátjaikat, azokon a „befektető” nyugati pénzelő nevét. Nézem óriásplakátjaikat, és mindeniken az ő arcukat látom: most nyíltak, végre. Föl­fedték magukat. A jó tavaszi eső majd el- s lemossa vonásaikat, elcsu­rognak hamar, s mi feledjük, miket rügyeztek 2002-ben a jó fák, falvak, városok még egyszer. in Cz. Z. HIRDETÉSI TARIFÁINK Apróhirdetés: közületeknek 60 Ft, magánszemé­lyeknek 40 Ft szavanként, kiemelés dupla ár. A fenti árakhoz 25 százalék áfát számítunk fel. Egész évre megrendelt hirdetésre 50 százalék ked­vezményt adunk! További kedvezményünk: 1 hó­napra lekötött hirdetéséből 1 megjelenés a mi ajándékunk. Keretes hirdetések: Hirdetési vagy Méret Ár szöveges oldal 1/1 oldal (275 mm x 398 mm) 200 000 Ft 3/4 oldal (205 mm x 398 mm) 160 000 Ft 1/2 oldal (275 mmx 198 mm) 120 000 Ft 1/4 oldal (135 mm x 198 mm) 80 000 Ft 1/8 oldal (135mmx98mm) 60 000 Ft 1/16 oldal (65 mmx 98 mm) 40 000 Ft 1/32 oldal (65 mmx 48 mm) 25 000 Ft Szalaghirdetés: (40 mm x 278 mm) 60 000 Ft

Next