Magyar Fórum, 2002. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
2002-07-04 / 27. szám
2 Csurka István Ii Mag wart szemmel idestova tíz, tizenkét éve, hogy a helyzetet jól ismerő és felháborodott rádiósok segítségével vizsgálatot kezdeményeztem a „168 Óra” című hetilap ellen. Akkoriban ez az újság az azonos című heti politikai rádióműsor nyomtatott változata volt, s bent a Rádióban, a Rádió pénzén és az eszközeivel készítették, de a kiadói jogokat és a hasznot egy kft. zsebelte be. Csakhogy ennek a politikai magáncégnek az alapítása sok szabálytalanság közepette történt. A bíróság megállapította, hogy a szabálytalanságok kétségkívül fennállnak, s ezek jogszerűen akár a cég felszámolására is vezethetnének, mivel azonban a szerkesztőség már működik, s a lap már a piacon van, nagyobb kár származnék a megszüntetéséből, mintha hagyják tovább működni szabálytalanul, sőt törvénytelenül. Később aztán a lap elvált a Rádiótól, de a címét megtartotta azután is, hogy már nem a műsort adta ki nyomtatva, hanem csupán csak SZDSZ-MSZP érdekeket szolgáló hazugságokat terjesztett. Az esetet nem e lap mostani felháborítása céljából hoztam fel, hanem esetként, példaként. Tulajdonképpen az egész rendszerváltásnak nevezett komédia a fenti elv és a fenti gyakorlat szerint zajlott le. A spontán privatizációról, majd a privatizációról, a bankkonszolidációról már menet közben kiderült, hogy korrupt, törvénytelen, de folytatódnia kellett, akárhány ügyintézőjét leplezték le, akárhány könyvvizsgálója bukott meg. Mert már megtörtént, ami megtörtént.Az átváltozások, a bankhelyreállítások - közpénzekből! - nagy részében az Airthur and Andersen nevű nemzetközi átvilágító, könyvvizsgáló cég működött közre, értékelte le a vállalatot és telepítette rá a vevőt a bagónyira leértékelt vállalatra - az a cég, amelyről most Amerikában kiderült, hogy ismét benne van egy nagy, négymilliárd dolláros csalásban, a WorldCom nevű cégében. Most persze senkinek sem jut eszébe átvilágítani az Arthur and Andersen bábáskodásával létrejött magyarországi privatizációkat. Fennmaradási engedéllyel bír minden hamis ügyletből lett idegen cég. Mindenki elismeri, hogy a Magyar Nemzeti Bank által a költségvetésre átterhelt 2000 milliárdos nem kamatozó adósságállomány, amelyért évente 600 milliárd forint kamatot kell fizetnünk nekünk, valamennyiünknek, törvénytelen, igazságtalan és a közösségre nézve rendkívülien káros átfordítás volt, mégis minden marad a régiben. A magyarság fizet, mint a katonatiszt. A módszert most is alkalmazzák, sőt ez a leginkább marokba illő célszerszámuk ma is. A szavazólapokat meg fogják semmisíteni, s a csalással létrejött kormány - Medgyessy kivételével, aki menni fog - megkapja a fennmaradási engedélyt, mert van. A kommunisták és a belőlük lett szociálliberálisok és liberálisok más viszonyban vannak az idővel és a történelemmel, mint a többi földi halandó. Számukra nincs történelem, csak elkövetési idő van, amikor a hatalomra jutáshoz szükséges csalásokat elkövetik, amikor ölnek, rabolnak, és ezt felejtési idő követi, amikor a hatalmukat az elkövetési korszak társadalom általi elfelejtetésével szilárdítják meg. Számukra az időmúlás a hatalommegtartás eszköze. Az idő múlása szükségképpen együtt jár a felejtéssel, s ők arra építik a hatalmukat, hogy a nép idővel elfelejti gaztetteiket. „A múltat végképp eltörölni, rabszolgahad, indulj velünk! ” - éneklik az Internacionáléban, minden pártkongresszuson, de ennél képtelenebb dolog ma nincs is, hiszen csupa-csupa nagytőkés fújja ezt a nótát. A szegénységpárti bankár (D-209) mólban fújja. Vele kapcsolatban mindent el kell felejtenünk. Most már az ő előző, 1994-től 1998-ig terjedő uralmuk során elkövetett gaztetteik elfelejtését és a privatizációs rablásaik elfelejtését követelik. Magyarság, felejts, hogy uralkodhassunk rajtad! Mindenekelőtt az erkölcsi értékrendből kell mielőbb kilépnünk - szerintük. A hétfői, 2002. július 1-jei Népszabadságban például Heiszler Vilmos történész az erkölcsi szempont eltemetésében odáig megy, hogy ezt meri leírni: „A miniszterelnök elhárítás múltja még jól is jöhet: behatóan ismeri tárgyalópartnereit, s nem a háromezer éves magyar kultúra öröksége felől, hanem tárgyszerűen, pénzügyi, gazdasági és politikai kérdések felől közelíti meg a problémákat. ” Heiszler úr tehát történész, 1990 és 94 között önkormányzati képviselő az SZDSZ színeiben, s nyilván mélyen magyarellenes, hiszen másként a „háromezer éves magyar kultúra öröksége” mondatrészben összegződő fröcsögést, zsigereiből kikívánkozó magyargyűlöletet nem rángatná bele a D-209-est mentegető cikkecskéjébe. Előny a fizetett spiclimúlt, állítja Heiszler, mert így csak a saját, róluk beadott jelentéseit kell előhúznia, amikor tárgyal velünk. Medgyessynek, a miniszterelnöknek mindig kéznél van az szt-tiszt Medgyessy, de fordítva is, és ez egy állam tönkremenését is jelentheti. A magyar válság mélységét azonban az jelzi, hogy ezt egy „történész” aláírással lehetett közreadni, a jelenleg még legnagyobb példányszámú napilapban. A kormány lapjában Tacitus forog a sírjában. De talán még Bálint György is, aki baloldali volt, zsidó és kiváló publicista, akire azelőtt ezek a körök gyakran hivatkoztak. Ezután a gyalázat után nem tehetik. Ezenkívül, ha ezen a Heiszler-féle gondolatsoron végigmegyünk, ha ezt megengedjük, akkor nemsokára József Attilát és Radnóti Miklóst is be kell tiltani, mert ez ellen a cinikusság és ez ellen a nihilizmus ellen ők is minden sorukkal tiltakoznak. Ez a korszak, amiben vagyunk, ez a „Medgyessy-szezon” - Heiszler cikkének címe egyébként - csak a bevezetése az utána következő nyílt elnyomás, a mindent betiltás, az elhallgattatás korszakának, amikor majd már arra is lesz indok, hogy kit, miért kell bebörtönözni, internálni, ellehetetleníteni, fórumától megfosztani, kirekeszteni. Ezt ők mindig így csinálták: előbb elfoglalták a pozíciókat, az elosztó helyeket, az őrtornyokat, betöltötték a gépfegyvereket, s amikor már mindenütt csak ők álltak, ültek, hangot váltottak. Akkor már nem „októberi sajnálatos események” volt a forradalom, hanem gyilkos ellenforradalom, amelyet le kellett verni, főkolomposait a nép érdekében ki kellett végezni, résztvevőit be kellett börtönözni, internálni. Ez, ami most van, csak az első lépcső. Megszerezni mindent, beülni mindenüvé, az Illyés-közalapítványtól az Operáig, az MFB-től az MNB-ig, a tévétől a rádióig, s amikor már bizonyosan nem tud senki hanghoz, hitelhez, megmukkanáshoz jutni, akkor jönnek az intézkedések. A nép érdekében. Behatóan, tárgyszerű ismeretek alapján. Akasztások valószínűleg nem lesznek, egyelőre, ámbátor, ha Sáron heiszlereivel Sáron módszereit is átveszi a magyargyűlölő rendszer, akkor az sincs teljesen kizárva. A „melegellenességet”, az antiszemitizmust, a nacionalizmust, az ősmagyarkodást, a sumerológiát, a Gesta Hungarorumra történő történészi hivatkozásokat azonban büntetni fogják, lesz internálás, kényszermunka és gyanú alapján való lelövés, felkoncolás. Nem lesz baj, hogy nem követte el a felrótt bűncselekményt, de gondolt rá, elkövethette volna. Szolzsenyicin sorstársainak nagy része így került a gulágra. Ennek pedig szükségképpen kell így történnie. Mert semmilyen képtelenségből, erkölcstelenségből táplálkozó hatalmat nem lehet fenntartani huzamosan erőszak nélkül. Mert a szög mindig kibújik a zsákból, a gondolatot és az erkölcsi igényt tökéletesen elszigetelni nem lehet, s a félretájékoztatott tömeg is előbb-utóbb ráébred becsapottságára és fellázad. Ennek a lázadásnak az elfojtására kell akkor az új erőszak, amelyet bevezetőinek akkor majd csak meg kell indokolni. S a Népszabadság és az ő Heiszlere már hegyezi a tollát. Indoklás lesz. Megindokolják, mit sem törődve akkor már, hogy a megpuhult és megfogyatkozott nép elhiszi-e okfejtéseiket. Most kell odáig taszítani, hogy akkor már ne legyen módja nem elhinni, s elfogadni. A palesztinok sorsa e tekintetben is irányadó: végül nem marad semmi csak a kődobálás tankokra, meg az öngyilkos merényletek, amelyek közül egyiket-másikat az ellenfél megrendelésére követnek el, de ez örökre bizonyíthatatlan marad. A felejtés után minden bizonyíthatatlan marad. A magyarságnak az a történelmi hibája és az a pusztulásához vezető gyengesége és tehetetlensége, hogy ezeket az első, bevezető szakaszokat - most ezt a Medgyessy-Heiszler-szezont - némán, vagy legfeljebb kis berzenkedésekkel, számottevő ellenállás nélkül dermedi végig. Sokan a legnagyobb jóindulattól eltelve úgy vélik, hogy elég csendben közösödni, s majd négy év múlva egy új választáson visszavágni, újrakövetkezni, s nem értik meg, hogy négy év alatt itt minden rossz megkövül. Négy év felejtés, és nincs magyarság. Néhányan ugyan látják, mi készül, mások megpróbálkoznak kis táblácskák felmutatásával, mások labdáznak, egész társulatok tapsolják viszont meg a hatalom régi-új embereit egy tál lencséért, a néphez azonban nem jut el a felismerés: mindez ellene történik, a megsemmisítésére. S amikor a mai polgári apákat már kihallgatásra viszik, majd elvezetik, akkor már ugyan minden világos lesz, de a zárkaajtó rácsapódik a felismerőre. Aztán a koporsófedél a népre, így volt negyvenhétnegyvennyolcban is, amikor felszámolták a magyar középosztályt és a demokratikus értelmiséget, és száműzetésbe kényszerítették Márai Sándort, Kovács Imrét, Nagy Ferencet, másokat kivégeztek, bebörtönöztek, s megint másoktól meg mindenüket elvették, s közben a nép csak nézte. Nem helyeselte, de már ki volt iktatva. És itt voltak a szovjet csapatok, és itt dühöngött az ávó, az, amelyiknek rákos áttételei most is miniszteri székeket bitorolnak egy csalásos választás folytán, s akkor is ránk borult a Nyugat végtelen közönye. És ötvenhat után is volt mentség: a tankok és az ávós terror, és az európai magunkrahagyottság. Most azonban nincs mentség. Senki ne húzza magára „a Nyugat rosszallását”, mint ellenérvet a szükséges fellázadás ellen, mert ez nem érv. Ha a köztársasági elnök lemondana, mert nem hajlandó egy szt-tiszttel együttműködve elnökösködni, az szt-tiszt kormányának és kormánytöbbségének törvényeit kihirdetni, s ha a társadalom fele szembeszállna ezzel a berendezkedő terrorhatalommal, akkor természetesen veszélybe kerülhetne a csatlakozás. A sajtóban. De csak ott. A magyarság azonban nem vesztene semmit. Mert csatlakozás így sem lesz, ha engedelmesen tűrjük egy magyarellenes diktatúra berendezkedését, vagy csak olyan feltételek között csatolnak, mint egy üres vagont az európai vonathoz, amelyek elősegítik az idegen érdeket szolgáló terrorrendszer berendezkedését. Már minden napra esik egy kételyt támasztó európai cikk, nyilatkozat, elemzés. Kovács László ugyan még mindig erősködik, egyenlő feltételeket követel, de csak a Népszabadság hasábjain. Réges-rég feladtak minden magyar érdeket. Feladta Martonyi, feladta mindenki, aki érintkezik az EU-val. Nincs ránk pénzük, de a földünk kell a bankoknak és a betelepítendőknek, a maradék emberünk pedig bérmunkásnak. Mindenféle bérharc nélkül. Érje be a magyar annyival, amennyit adnak neki. Az éhenhaláshoz sok lesz ez, a szűkös megélhetéshez elegendő, még a plazalátogatáshoz is, talán, de az önállósághoz, a polgári létezéshez, a történelem folytatásához természetesen kevés. A „háromezer éves magyar kultúra öröksége” tény, mégpedig elfelejtendő tény, a Heiszleréknek útjában álló erkölcsi erőt tápláló tény, amelynek a tudatban való fenntartásához pénz kell. Erre azonban most nem lesz pénz. Nem lesz saját iskola, saját család, saját akarat. A D-209-es mindig a teljes magyarságra hivatkozik, és magát is magyarnak tételezi. Ez sem igaz. Tudomásul kell venni végre, hogy most nem kormányváltás történt, hanem valami egészen más. Lehet, hogy az előző kormány valóban megérett a leváltásra. Lehet, de most nem egy hibázó, önző, harácsoló kormányt váltott le egy tisztakezű, szabad és szabadságszerető kormány, noha lehet, hogy az előző kormány valóban sokat juttatott magának és híveinek, lehet, hogy szerzői fiatal emberekből állott, de az mégis kétségtelen, hogy egy mohó, bolsevik gyökerű, magyarellenes, és a népet a saját liberális hatalma érdekében csak félrevezetendő tömegnek tekintő kormány váltotta fel. Mi az előző kormány fennállása alatt is sorra-rendre megállapítottuk, miben hibázott, milyen mértéktelenül, felelőtlenül tömködte a saját és elsősorban a kisgazda zsebekbe a pénzt, mennyire rosszak, világbankiasak voltak a költségvetései, amelyek közül egyet sem szavaztunk meg, mégis, most azt mondjuk, hogy ennek a Fidesz-társulatnak nem az a bűne, hogy rosszul, önzően kormányzott, hanem az a bűne, ahogyan ma viselkedik. Nem ébreszt, hanem altat, és ez történelmi bűn a felszámolás helyzetében. A magyarságnak a megmaradásához először rá kell döbbennie arra, mi történik vele. Balról is, jobbról is. Ne mi legyünk az első nép, nemzet, amelyiknek a rettenetes század, a XX. bűneiből táplálkozó XXI. maga alá buldózerez. Ellenállva még élhetnénk. S most az ellenállás az egyetlen életlehetőség. Magyar ForfM Magyar ForuiM A szerkesztőbizottság elnöke: CSURKA ISTVÁN Főszerkesztő: ZSILKA LÁSZLÓ Szerkesztőség: 1092 Budapest, Ráday u. 32., I. em. 3. Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1591 Telefon és telefax: 218-0783 Telefon: 218-0785 E-mail: iforum@axelero.hu Kiadóhivatal: 1092 Budapest, Ráday u. 32., I. em. 4. Telefon és telefax: 215-8795 Kiadja: A Magyar Út Alapítvány Felelős kiadó: a Magyar Út Alapítvány kuratóriuma Szedés, tördelés: WolfPress Kft. Nyomdai előállítás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Balogh Ádám vezérigazgató Internet: www.szikralapnyomda.hu E-mail: szikra.keringh(@ szikralapnyomda.hu Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest, VIII. Orczy tér 1. Telefon: 303-3441,303-3442, fax: 303-3440, levélcím: 1990 Budapest, Orczy tér 1.), ezenkívül Budapesten a Hírlap-előfizetési és Elektronikus Posta Igazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban. HU ISSN 0865-3909 Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt., árusításban megvásárolható az alábbi terjesztők hírlapárusainál: HIRKER Rt., NH Rt. és regionális részvénytársaságok, Kiadói Lapterjesztő Kft., Gondos Rt. 2002. július 4. A MIEP és a Magyar Fórum interneteimé: www.miep.hu Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Az aláírt cikkekért a szerzők viselik a felelősséget. A szerkesztőség fenntartja az írások szellemét és tartalmát nem érintő rövidítések jogát.