Magyar Fórum, 2004. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

2004-11-11 / 45. szám

2004. november 11. T­alán tudják, miről beszélek: szánal­mas megasztárjaink egyikétől meg­kérdezték, mire fogja költeni nyere­ményét. - Veszek egy zongorát. Tíz éve vá­gyom rá, de nem engedhettük meg ma­gunknak. A sztár a helyi zeneiskolába járt zongo­raórára, és otthon, hangszer hiányában nem tudott készülni az órákra, ezért külön be kellett járnia, hogy a szabad hangszere­ken gyakoroljon. A közlés memóriám felületén ragadt meg, bármelyik pillanatban készen a ki­hullásra, s csak a meglepődést tettem el ma­gamnak: miért zongora, miért nem házi­­mozirendszer, vagy más hiper-szuper-ve­­ga cucc. Lám, azért még ezeknek is kell va­lamennyi zenei műveltség, szolfézs és hangszertudás ahhoz, hogy pályájukon előbbre jussanak. Azon persze el lehet tűnődni, hogy ha valaki tíz éven át Kodály, Bartók, Bach, Mozart és Liszt társaságában töltheti az időt, ugyan mi veszi rá, hogy a megasztár zenei posványba vesse magát, de nem érdemes. Úgy látszik, a hajlam, az örökölt és otthonról hozott ízlésbeli kész­ségek lebírják a legnemesebb tanulmányo­kat is. Már épp zuhanópályájára bocsátot­tam volna legújabb no-name zenei üstökö­sünket, amikor ismét verni kezdte fejem­ben a zongorát. Az Allegro barbarót ját­szotta kétségbeesetten, akkora átéléssel, amelyre nem tartottam képesnek. Siratta önmagát, sorstársait. Keserves könnyek­kel peregtek a hangok a magyar kultúra legújabb halálraítéltjének koporsójára: a zeneiskolai rendszerre. A zeneiskolákat lassú, sorvadásos pusz­tulásra ítélte kominternkormányunk. Szociálisan roppant érzékeny társadalmi szimatuk mindent megtalál és szétmar­cangol, ami kevéske szellemi vagy anyagi véderőt jelenthet a magyarok közössége számára az ellenük vívott élethalálharc­ban, így most a zeneiskolákat terítik le. (Miután a zenei általános iskolákat a kö­zelmúltban szüntették meg.) A költség­­vetés jövő évi tervezetében húsz száza­lékkal kevesebb pénzt kap ez a világon egyedülállóan jól szervezett ingyenes mű­velődési rendszer. Ma még nincs az az Isten háta mögötti, százlelkes településen élő tehetséges, vagy csak zeneszerető és muzsikálni vágyó gyerek - vagy felnőtt! -, aki némi utazás mellett ne juthatna hozzá a legkiválóbb, Kodály-módszeren alapuló, ősi zenei anyanyelvünk segít­ségével elsajátítható muzsikai tudomány­hoz.­A zene teljes és mély emberi művelt­séget ad, komplex világot nyit meg, amelyben a legmagasabb emberi minő­séget lehet elsajátítani. (Platón tudta ezt, azért nem akarta mindenki számára le­hetővé tenni a zene élvezetét, csak az arra érdemeseknek.) Kodály szellemi akarat­ereje egy országot tett a zenetanulás fel­legvárává, és egy nép zenei anyanyelvét elsővé és legalkalmasabbá arra, hogy bár­hol a világon egy kisgyerek elkezdhessen bandukolni az öt vonal határolta végtelen szabadság felé. De nem telik el fél évszázad halála után, és a sötét butaság támadásba lendül, hogy a várat elpusztítsa. A tandíjat jövőre három­szorosára emelik: nyolcezerről huszon­négyezer forintra félévenként. És ez csak az alapképzés díja, amely életkorral emel­kedik nyolcvan-kilencvenezer forintig. Akárha egy fizetős egyetemre járatnánk a gyereket. Emellett az iskoláknak ki van adva a parancs: csökkenteni kell a diáklét­számot. A felsőbb szervek ugyanis fel vannak háborodva, hogyhogy a ze­neiskolákban nem kevesebb a jelentkező, miközben a gyereklétszám radikálisan fogy?! Csellótanár ismerősöm meg van rettenve, mert az ő növendékei nagy­családokból jönnek, ahol két-három gyere­ket is taníttatnak zenére. Ők hogyan fog­nak kifizetni hetven- vagy akár százezer forintot félévenként? S ha nincs növendék, zenepedagógus férjével és két gyerekével, húszéves gyakorlattal maguk is mehetnek a híd alá. Közalkalmazotti bértábla ide vagy oda, a Gyurcsány-féle életpályamo­­dell értelmében az idei tanévben már keve­sebbet keres, mint eddig. A nagybecsű kormányzat el van szánva, hogy kivonul a zeneoktatásból. A zeneis­kolai rendszert tanfolyami szintre zülleszti vissza, amelyben szegény gyereknek nincs helye. Viszont hírlik, hogy szép búcsúün­nepségre készülnek. A Köröndön akasztó­fának stilizált kopjafát állítanának, hogy azon in contumaciam és in effigio elhelyez­zék Kodály képét, fölé szegezve a Psalmus Hungaricus eredeti kéziratos kottáját. Közben a zeneoktatásból kicsöppent gye­rekek alkalmi kórusa énekelné a régi magyar diákköszöntőre írt művet, a Cohors generosát. (Ezzel gyakran kö­szöntötték Kodályt születésnapján.) A Szép könyörgésről, Székely keservesről szó sem lehet, illetlenség lenne. Vezényel a még élő Kodály-munkatárs, Szőnyi Erzsé­bet. Azért késlekednek, mert az özvegy egyelőre ellenáll az ünnepségen meg­jelenésnek, pedig ők azt úgy szokták. Horn is Nagy Imre lányával együtt koszorúzta meg az általuk kivégzett ötvenhatos mi­niszterelnök sírját. ★ A zenetanulás nem luxus, nem a felsőfo­kú, hanem az alapképzés - önállóan vá­lasztható­­ része. A zene szabadságjog, mert alapvető emberi szükséglet. Nincs az a pápuaföldi kannibál, aki nélkülözni tudná életéből a zenét. A legutolsó, istente­len, városlakó emberszabású is igényli azt a két akkordnyi hangzásvilágot, amit a megasztárok nyújtanak neki. Amit Gyur­­csányék művelnek, egyszerűen alkot­mányellenes: a tanuláshoz való jogtól megfosztás. A magyar gyerek ne tanuljon zenét. Még akkor se, ha utóbb megasztár lesz belőle, mert olyan csak egynéhány van, a többi sok ezer viszont a Fölszállott a pávát fogja dú­dolni a gyerekének, és nem a Roxy rádió legújabb slágerét. Ám, ha elvonjuk az isko­láktól a pénzt, majd nem jut hangszerjaví­tásra, vagy ingyenes hangszerkölcsönzésre a használt ruhában járóknak. Vegyenek saját hangszert hazulra, és nyögjék ki az extra tandíjat. Ha pedig nem telik, ne akar­janak zenélni, menjenek brókernak. Amint a megátalkodott szülő egyházi isko­lába se adja gyerekét, vagy ha makacs­­kodik, hát áldozzon rá kétszer annyit, mint egy állami neveltre. Aki egyházhoz vagy klasszikus műveltséghez húz, amúgy is társadalmi hátramozdító. Megérdemli, hogy az állam büntetőkvótákkal sújtsa kölykeit, hátha attól megjön az esze. Az iskolát, a templomot és a haza földjét folyamatosan támadják, marják, pusztítják a liberális gonosztevők. Lassan kiölnek mindent, ami tartást ad a magyarnak, ami­ért hajlandó igába hajtani a fejét, és nyug­ton maradni. De maguk alatt fűrészelik a fát. Én szóltam. Vasvári Erika Kodály kivégzése Magyar FőriíM 15 Magyar Út Körök - Magyar Út Körök - Magyar Út Körök „ Négy-öt magyar összehajol ” Alapítva: 1993 Egy szemfüles költő Krisztus mulasztásáról Nemegyszer kapok olyan szemrehányást, hogy e hasábokon a kelleténél többet „zsi­dózom”. Tisztelettel tudomásul veszem, de legalább olyan értelmetlennek és ostobá­nak tartom ezt a vádat, mintha a visszhang­nak rónák fel azt, amit visszhangoz, vagy az árnyéknak azt, hogy merre jár, mert amint visszhang és árnyék csupán következmé­nyei valaminek, ami rajtuk kívül történik, olybá tekintem én saját reflexióimat, miket a magyar élet siralmas hétköznapjainak vonulása kivált belőlem. Ha sokat zsidó­zom valóban, az azért van, mert saj­tónk egé­sze ezt teszi: nem létezik lapszám a zsidókat ért történelmi sérelmek, jelenkori sérel­mek, kárpótlási sérelmek, holokausztem­­lékezések, emlékműavatások, festmény­visszakövetelések nélkül. Tessék csak átla­pozni egy átlagos magyar napilapot. S mert én is ezt teszem - munkám kikerülhetetlen kötelezettségeként -, ezúttal is kénytelen vagyok reagálni, vagy, ahogy ők monda­nák: zsidózni. Az MTI apró hírben tájékoztat róla, hogy az V. kerületi önkormányzat holo­­kauszt-emlékművet szándékozik állítani. Ez még önmagában nem szóra érdemes, de ha a részleteket is megismerjük, több mint elgondolkoztató. Ugyanis ez az em­lékmű a Roosevelt tértől a Kossuth térig, sok száz méteren át húzódna végig a pesti Duna-parton. „Az ötven öntöttvas cipő a nyi­lasterror idején Dunába lőtt budapestiekre emlékeztet majd, amit a Nemzeti Kulturális Alap­program hozzájárulásával, valamint alapítványi támogatással készít el Pauer Gyula szobrászművész. ” Egy szó, mint száz: ez lesz az ország leggigantikusabb emlék­műve. Méreteiben csak a roppant ízléste­len és túlméretezett berlini holokauszt­­emlékművel hozható összefüggésbe, az ugyanis egy félkerületnyi nagyságú, még­is le tudták nyomni a németek torkán. A miénk alig-alig lesz egy kilométer hosszú. De azért érdemes elgondolkoznunk né­hány részleten. Ha Budapest közterületéből kilométer­nyi szakaszokat holokauszt-emlékhelynek minősítünk - emlékeztetek rá, hogy észa­kabbra, az Újpesti rakpart tájékán körül­belül tíz évvel ezelőtt avattak egy hasonló célú műtárgyat a Duna-parton -, nem kell-e attól tartanunk, hogy lassan egész főváro­sunk egy nagy emlékművé válik? Mi pedig az emlékmű gondozói leszünk. Ha ilyen ütemben halad a pesti Duna-part kisajátí­tása egy magyar kisebbség kegyeleti igé­nyei szerint, nem marad majd hely, hogy a XX. század első - nyilván a későbbiekhez is ötletet adó - borzalmának emlékművet állítsunk. Gondolok itt a zsidó Tanács­­köztársaság 590 gyilkossága közül a 36.-37. sorszámú rémtettre. (Dr.Váry Albert koronaügyész: A vörös uralom áldozatai Magyarországon.) Erről tudni kell, hogy 1919. június 19-én éjjel két szerencsétlen ukránt elfogtak Bu­dapesten, Kun Béla ellenségnek minősítet­te őket, és elrendelte megölésüket. Duna-parti kivégzésükön jelen volt a nagy csapat: Kun, Szamuely Tibor és Sza­muely László, valamint négy Lenin-fiú. Kun adta ki a parancsot: „Dobjátok őket a Dunába!”, Szamuely Tibor pedig azonnal hozzátette: „Nehogy lőjjetek, kössetek követ a nyakukra, s úgy dobjátok a Dunába!” A szó­fogadó Lenin-fiúk így jártak el. A két áldo­zat természetesen meghalt. Meglepő mó­don erről az 1919-es Duna-parti éjszakáról soha nem esik szó, és tartok tőle, hogy Pa­uer művész úr ötven cipője közül egy sem az ukránoké. A jelek szerint a Roosevelt tér és a Parlament között nekik már nem jut hely. Más úgysem fogja megtenni, ezért hadd mondjam ki én: messzemenően ellenzem, ízléstelennek és betegesen eltúlzottnak tar­tom az V. kerületi önkormányzat Duna-parti elképzelését. Ébredjenek már fel, uraim! A Népszabadság november 6-i száma két teljes kolumnát kitöltő interjút közöl Ker­tész Imrével. A beszélgetésre a berlini Kem­­pinski Hotel kávézójában került sor - hol máshol? -, valószínűleg magyar nyelven, a téma a Sorstalanság filmváltozata. Nem olvastam el, ugyanis egyáltalán nem érde­kel. Sem Kertész, sem az ő sorstalansága, sem a film. Nem hiszem, hogy ez az ember valaha is mondhatna olyat, ami az én éle­temnek hasznos kiegészítője lehetne. Ka­rakteresen mások vagyunk. Elolvastam vi­szont az interjú után található verset. A poézis címe: Auschwitz-szekvencia, a mottó­ja Kertész Imrétől való, naná, majd még valaki mástól, szerzőjének nevét viszont hadd ne kelljen ideírnom. Szóval ez a vers Auschwitzot, mint origó­pontot, mint centrumot, kiindulást és meg­érkezést, lét- és történelembeteljesedést, soha nem volt és soha nem lesz jelentőségű eseményt idézi meg, és jól érezhetően csat­lakozva az évek óta tartó, egyre nyíltabb keresztényellenes hangokhoz, magát Krisz­tust is Auschwitz jelentősége által váltja le megváltói szerepéből. Azt írja ugyanis Jé­zusról, hogy az „kétezer éve haldoklik, / és nyugalmat nem talált. / Nem váltja meg a helyette volt / millió zsidó halált. ” A kiemelés természetesen tőlem van, és csakis a leg­gyengébbek kedvéért. A vers nem keveseb­bet állít, mint hogy, ami nem sikerült Krisz­tusnak, az sikerült Auschwitznak: a világ megváltozott. Ismerve a mai magyar átlag­műveltséget, gyanítom, sokan el is fogad­ják ezt az érvelést, de talán vagyunk még valahányan olyanok, akik csak szánalma­san mosolygunk rajta. Szívesen elmondom a költő úrnak, kinek neve nem kívánatos sem ebben a cikkben, sem egyéb általam írott cikkekben, hogy a megváltás azt jelenti, hogy Jézus Krisztus minden kereszténynek adott egy iránytűt, amely megmutatja neki a helyes utat. Ha hajlandó azt követni, üdvözülni fog. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, aki engem követ, ha meghal is és az. ” Ilyen egyszerű. A zsidók nem keresztények, ők sosem akar­ták követni Krisztust, mi több, elárulták és megölették. Ily módon a világon semmi erkölcsi joguk nincsen szemrehányást ten­ni a Megváltónak azért, mert nem váltotta meg őket. A Megváltó a keresztényeket sem személyesen váltja meg, csupán lehetőséget és utat mutat nekik ahhoz, hogy önmagu­kat megváltani legyenek képesek, így lehet, hogy minden üdvözült az ő dicsősége, vi­szont minden elkárhozott tőle független. A szó konkrét értelmében független tőle, azért kárhozott el. Szomorú, hogy költőnk, aki a keresztény magyar Alföld szülötte, egy ilyen egyszerű összefüggést sem képes megérteni a világ láthatatlan struktúrájából, és eszement auschwitzozással ködösíti a megváltás misztériumát. Szőcs Zoltán A Magyar Út szél kíván lenni felemelkedésünk vitorlájában

Next