Magyar Fórum, 2004. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
2004-11-11 / 45. szám
2004. november 11. Talán tudják, miről beszélek: szánalmas megasztárjaink egyikétől megkérdezték, mire fogja költeni nyereményét. - Veszek egy zongorát. Tíz éve vágyom rá, de nem engedhettük meg magunknak. A sztár a helyi zeneiskolába járt zongoraórára, és otthon, hangszer hiányában nem tudott készülni az órákra, ezért külön be kellett járnia, hogy a szabad hangszereken gyakoroljon. A közlés memóriám felületén ragadt meg, bármelyik pillanatban készen a kihullásra, s csak a meglepődést tettem el magamnak: miért zongora, miért nem házimozirendszer, vagy más hiper-szuper-vega cucc. Lám, azért még ezeknek is kell valamennyi zenei műveltség, szolfézs és hangszertudás ahhoz, hogy pályájukon előbbre jussanak. Azon persze el lehet tűnődni, hogy ha valaki tíz éven át Kodály, Bartók, Bach, Mozart és Liszt társaságában töltheti az időt, ugyan mi veszi rá, hogy a megasztár zenei posványba vesse magát, de nem érdemes. Úgy látszik, a hajlam, az örökölt és otthonról hozott ízlésbeli készségek lebírják a legnemesebb tanulmányokat is. Már épp zuhanópályájára bocsátottam volna legújabb no-name zenei üstökösünket, amikor ismét verni kezdte fejemben a zongorát. Az Allegro barbarót játszotta kétségbeesetten, akkora átéléssel, amelyre nem tartottam képesnek. Siratta önmagát, sorstársait. Keserves könnyekkel peregtek a hangok a magyar kultúra legújabb halálraítéltjének koporsójára: a zeneiskolai rendszerre. A zeneiskolákat lassú, sorvadásos pusztulásra ítélte kominternkormányunk. Szociálisan roppant érzékeny társadalmi szimatuk mindent megtalál és szétmarcangol, ami kevéske szellemi vagy anyagi véderőt jelenthet a magyarok közössége számára az ellenük vívott élethalálharcban, így most a zeneiskolákat terítik le. (Miután a zenei általános iskolákat a közelmúltban szüntették meg.) A költségvetés jövő évi tervezetében húsz százalékkal kevesebb pénzt kap ez a világon egyedülállóan jól szervezett ingyenes művelődési rendszer. Ma még nincs az az Isten háta mögötti, százlelkes településen élő tehetséges, vagy csak zeneszerető és muzsikálni vágyó gyerek - vagy felnőtt! -, aki némi utazás mellett ne juthatna hozzá a legkiválóbb, Kodály-módszeren alapuló, ősi zenei anyanyelvünk segítségével elsajátítható muzsikai tudományhoz.A zene teljes és mély emberi műveltséget ad, komplex világot nyit meg, amelyben a legmagasabb emberi minőséget lehet elsajátítani. (Platón tudta ezt, azért nem akarta mindenki számára lehetővé tenni a zene élvezetét, csak az arra érdemeseknek.) Kodály szellemi akaratereje egy országot tett a zenetanulás fellegvárává, és egy nép zenei anyanyelvét elsővé és legalkalmasabbá arra, hogy bárhol a világon egy kisgyerek elkezdhessen bandukolni az öt vonal határolta végtelen szabadság felé. De nem telik el fél évszázad halála után, és a sötét butaság támadásba lendül, hogy a várat elpusztítsa. A tandíjat jövőre háromszorosára emelik: nyolcezerről huszonnégyezer forintra félévenként. És ez csak az alapképzés díja, amely életkorral emelkedik nyolcvan-kilencvenezer forintig. Akárha egy fizetős egyetemre járatnánk a gyereket. Emellett az iskoláknak ki van adva a parancs: csökkenteni kell a diáklétszámot. A felsőbb szervek ugyanis fel vannak háborodva, hogyhogy a zeneiskolákban nem kevesebb a jelentkező, miközben a gyereklétszám radikálisan fogy?! Csellótanár ismerősöm meg van rettenve, mert az ő növendékei nagycsaládokból jönnek, ahol két-három gyereket is taníttatnak zenére. Ők hogyan fognak kifizetni hetven- vagy akár százezer forintot félévenként? S ha nincs növendék, zenepedagógus férjével és két gyerekével, húszéves gyakorlattal maguk is mehetnek a híd alá. Közalkalmazotti bértábla ide vagy oda, a Gyurcsány-féle életpályamodell értelmében az idei tanévben már kevesebbet keres, mint eddig. A nagybecsű kormányzat el van szánva, hogy kivonul a zeneoktatásból. A zeneiskolai rendszert tanfolyami szintre zülleszti vissza, amelyben szegény gyereknek nincs helye. Viszont hírlik, hogy szép búcsúünnepségre készülnek. A Köröndön akasztófának stilizált kopjafát állítanának, hogy azon in contumaciam és in effigio elhelyezzék Kodály képét, fölé szegezve a Psalmus Hungaricus eredeti kéziratos kottáját. Közben a zeneoktatásból kicsöppent gyerekek alkalmi kórusa énekelné a régi magyar diákköszöntőre írt művet, a Cohors generosát. (Ezzel gyakran köszöntötték Kodályt születésnapján.) A Szép könyörgésről, Székely keservesről szó sem lehet, illetlenség lenne. Vezényel a még élő Kodály-munkatárs, Szőnyi Erzsébet. Azért késlekednek, mert az özvegy egyelőre ellenáll az ünnepségen megjelenésnek, pedig ők azt úgy szokták. Horn is Nagy Imre lányával együtt koszorúzta meg az általuk kivégzett ötvenhatos miniszterelnök sírját. ★ A zenetanulás nem luxus, nem a felsőfokú, hanem az alapképzés - önállóan választható része. A zene szabadságjog, mert alapvető emberi szükséglet. Nincs az a pápuaföldi kannibál, aki nélkülözni tudná életéből a zenét. A legutolsó, istentelen, városlakó emberszabású is igényli azt a két akkordnyi hangzásvilágot, amit a megasztárok nyújtanak neki. Amit Gyurcsányék művelnek, egyszerűen alkotmányellenes: a tanuláshoz való jogtól megfosztás. A magyar gyerek ne tanuljon zenét. Még akkor se, ha utóbb megasztár lesz belőle, mert olyan csak egynéhány van, a többi sok ezer viszont a Fölszállott a pávát fogja dúdolni a gyerekének, és nem a Roxy rádió legújabb slágerét. Ám, ha elvonjuk az iskoláktól a pénzt, majd nem jut hangszerjavításra, vagy ingyenes hangszerkölcsönzésre a használt ruhában járóknak. Vegyenek saját hangszert hazulra, és nyögjék ki az extra tandíjat. Ha pedig nem telik, ne akarjanak zenélni, menjenek brókernak. Amint a megátalkodott szülő egyházi iskolába se adja gyerekét, vagy ha makacskodik, hát áldozzon rá kétszer annyit, mint egy állami neveltre. Aki egyházhoz vagy klasszikus műveltséghez húz, amúgy is társadalmi hátramozdító. Megérdemli, hogy az állam büntetőkvótákkal sújtsa kölykeit, hátha attól megjön az esze. Az iskolát, a templomot és a haza földjét folyamatosan támadják, marják, pusztítják a liberális gonosztevők. Lassan kiölnek mindent, ami tartást ad a magyarnak, amiért hajlandó igába hajtani a fejét, és nyugton maradni. De maguk alatt fűrészelik a fát. Én szóltam. Vasvári Erika Kodály kivégzése Magyar FőriíM 15 Magyar Út Körök - Magyar Út Körök - Magyar Út Körök „ Négy-öt magyar összehajol ” Alapítva: 1993 Egy szemfüles költő Krisztus mulasztásáról Nemegyszer kapok olyan szemrehányást, hogy e hasábokon a kelleténél többet „zsidózom”. Tisztelettel tudomásul veszem, de legalább olyan értelmetlennek és ostobának tartom ezt a vádat, mintha a visszhangnak rónák fel azt, amit visszhangoz, vagy az árnyéknak azt, hogy merre jár, mert amint visszhang és árnyék csupán következményei valaminek, ami rajtuk kívül történik, olybá tekintem én saját reflexióimat, miket a magyar élet siralmas hétköznapjainak vonulása kivált belőlem. Ha sokat zsidózom valóban, az azért van, mert sajtónk egésze ezt teszi: nem létezik lapszám a zsidókat ért történelmi sérelmek, jelenkori sérelmek, kárpótlási sérelmek, holokausztemlékezések, emlékműavatások, festményvisszakövetelések nélkül. Tessék csak átlapozni egy átlagos magyar napilapot. S mert én is ezt teszem - munkám kikerülhetetlen kötelezettségeként -, ezúttal is kénytelen vagyok reagálni, vagy, ahogy ők mondanák: zsidózni. Az MTI apró hírben tájékoztat róla, hogy az V. kerületi önkormányzat holokauszt-emlékművet szándékozik állítani. Ez még önmagában nem szóra érdemes, de ha a részleteket is megismerjük, több mint elgondolkoztató. Ugyanis ez az emlékmű a Roosevelt tértől a Kossuth térig, sok száz méteren át húzódna végig a pesti Duna-parton. „Az ötven öntöttvas cipő a nyilasterror idején Dunába lőtt budapestiekre emlékeztet majd, amit a Nemzeti Kulturális Alapprogram hozzájárulásával, valamint alapítványi támogatással készít el Pauer Gyula szobrászművész. ” Egy szó, mint száz: ez lesz az ország leggigantikusabb emlékműve. Méreteiben csak a roppant ízléstelen és túlméretezett berlini holokausztemlékművel hozható összefüggésbe, az ugyanis egy félkerületnyi nagyságú, mégis le tudták nyomni a németek torkán. A miénk alig-alig lesz egy kilométer hosszú. De azért érdemes elgondolkoznunk néhány részleten. Ha Budapest közterületéből kilométernyi szakaszokat holokauszt-emlékhelynek minősítünk - emlékeztetek rá, hogy északabbra, az Újpesti rakpart tájékán körülbelül tíz évvel ezelőtt avattak egy hasonló célú műtárgyat a Duna-parton -, nem kell-e attól tartanunk, hogy lassan egész fővárosunk egy nagy emlékművé válik? Mi pedig az emlékmű gondozói leszünk. Ha ilyen ütemben halad a pesti Duna-part kisajátítása egy magyar kisebbség kegyeleti igényei szerint, nem marad majd hely, hogy a XX. század első - nyilván a későbbiekhez is ötletet adó - borzalmának emlékművet állítsunk. Gondolok itt a zsidó Tanácsköztársaság 590 gyilkossága közül a 36.-37. sorszámú rémtettre. (Dr.Váry Albert koronaügyész: A vörös uralom áldozatai Magyarországon.) Erről tudni kell, hogy 1919. június 19-én éjjel két szerencsétlen ukránt elfogtak Budapesten, Kun Béla ellenségnek minősítette őket, és elrendelte megölésüket. Duna-parti kivégzésükön jelen volt a nagy csapat: Kun, Szamuely Tibor és Szamuely László, valamint négy Lenin-fiú. Kun adta ki a parancsot: „Dobjátok őket a Dunába!”, Szamuely Tibor pedig azonnal hozzátette: „Nehogy lőjjetek, kössetek követ a nyakukra, s úgy dobjátok a Dunába!” A szófogadó Lenin-fiúk így jártak el. A két áldozat természetesen meghalt. Meglepő módon erről az 1919-es Duna-parti éjszakáról soha nem esik szó, és tartok tőle, hogy Pauer művész úr ötven cipője közül egy sem az ukránoké. A jelek szerint a Roosevelt tér és a Parlament között nekik már nem jut hely. Más úgysem fogja megtenni, ezért hadd mondjam ki én: messzemenően ellenzem, ízléstelennek és betegesen eltúlzottnak tartom az V. kerületi önkormányzat Duna-parti elképzelését. Ébredjenek már fel, uraim! A Népszabadság november 6-i száma két teljes kolumnát kitöltő interjút közöl Kertész Imrével. A beszélgetésre a berlini Kempinski Hotel kávézójában került sor - hol máshol? -, valószínűleg magyar nyelven, a téma a Sorstalanság filmváltozata. Nem olvastam el, ugyanis egyáltalán nem érdekel. Sem Kertész, sem az ő sorstalansága, sem a film. Nem hiszem, hogy ez az ember valaha is mondhatna olyat, ami az én életemnek hasznos kiegészítője lehetne. Karakteresen mások vagyunk. Elolvastam viszont az interjú után található verset. A poézis címe: Auschwitz-szekvencia, a mottója Kertész Imrétől való, naná, majd még valaki mástól, szerzőjének nevét viszont hadd ne kelljen ideírnom. Szóval ez a vers Auschwitzot, mint origópontot, mint centrumot, kiindulást és megérkezést, lét- és történelembeteljesedést, soha nem volt és soha nem lesz jelentőségű eseményt idézi meg, és jól érezhetően csatlakozva az évek óta tartó, egyre nyíltabb keresztényellenes hangokhoz, magát Krisztust is Auschwitz jelentősége által váltja le megváltói szerepéből. Azt írja ugyanis Jézusról, hogy az „kétezer éve haldoklik, / és nyugalmat nem talált. / Nem váltja meg a helyette volt / millió zsidó halált. ” A kiemelés természetesen tőlem van, és csakis a leggyengébbek kedvéért. A vers nem kevesebbet állít, mint hogy, ami nem sikerült Krisztusnak, az sikerült Auschwitznak: a világ megváltozott. Ismerve a mai magyar átlagműveltséget, gyanítom, sokan el is fogadják ezt az érvelést, de talán vagyunk még valahányan olyanok, akik csak szánalmasan mosolygunk rajta. Szívesen elmondom a költő úrnak, kinek neve nem kívánatos sem ebben a cikkben, sem egyéb általam írott cikkekben, hogy a megváltás azt jelenti, hogy Jézus Krisztus minden kereszténynek adott egy iránytűt, amely megmutatja neki a helyes utat. Ha hajlandó azt követni, üdvözülni fog. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, aki engem követ, ha meghal is és az. ” Ilyen egyszerű. A zsidók nem keresztények, ők sosem akarták követni Krisztust, mi több, elárulták és megölették. Ily módon a világon semmi erkölcsi joguk nincsen szemrehányást tenni a Megváltónak azért, mert nem váltotta meg őket. A Megváltó a keresztényeket sem személyesen váltja meg, csupán lehetőséget és utat mutat nekik ahhoz, hogy önmagukat megváltani legyenek képesek, így lehet, hogy minden üdvözült az ő dicsősége, viszont minden elkárhozott tőle független. A szó konkrét értelmében független tőle, azért kárhozott el. Szomorú, hogy költőnk, aki a keresztény magyar Alföld szülötte, egy ilyen egyszerű összefüggést sem képes megérteni a világ láthatatlan struktúrájából, és eszement auschwitzozással ködösíti a megváltás misztériumát. Szőcs Zoltán A Magyar Út szél kíván lenni felemelkedésünk vitorlájában