Magyar Fórum, 2005. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

2005-04-28 / 17. szám

A Telekitől Gyurcsányig Történeti visszatekintés, amely arra tesz kísérletet, hogy felelős magyar miniszterelnökök életútjának nyomon követésével megpróbáljon választ adni napjaink égetően fájdalmas kérdésére: hogyan jutott idáig a magyarság, kiknek a kezébe helyezte akkor és helyezi most sorsának irányítását? Kik voltak, kik ezek az emberek, mik voltak a szándékaik, céljaik, s az ország vezetőjeként mit tettek Ma­gyarországért? 1919 és 1945 két évszám a XX. század magyar történelméből. A kommunista diktatúrák bevezetésének dátumai ezek. A köztük lévő 25 év a Horthy-korszak, amit támadások sorozata ért, megszűnése után. A Horthy-fasizmus megbélyegző kifejezést először Rákosi Mátyás főideológusa, Révai József tudatosította itthon és kürtölte szét a nagyvilágban. Nyilván azzal a feltett szándékkal, hogy Rákosi bolsevik diktatúráját úgy állítsák be, mint amely jogos folytatása az azt megelőző rendszereknek. A Horthy-korszak igazából nem volt fasiszta, de nem volt demokrata sem. A furcsaságok korszaka volt: államformája királyság - király nélkül, élén az „ideiglenesen” választott kormányzóval. Az ellentétek országa is volt, ahol a felső uralkodóréteget mély szakadék választotta el az országot fenntartó, dol­gozó millióktól. Magyar Férf­m A Sztójay-per Sztójay Döme Magyarország német meg­szállása után, 1944. március 22-től 1944. augusztus 29-ig töltötte be a miniszterel­nöki tisztséget, melyet súlyos szívbetegsé­ge miatt csak Horthy parancsára, kénysze­redetten vállalt. Nem volt politikus, katonaként és diplomataként szolgált hosz­­szú évtizedeken keresztül hűségesen. Egye­nességében éppúgy megbíztak Berlinben, mint magyarságában Budapesten. Miniszterelnökségének rövid ideje alatt igyekezett visszaszerezni a németek meg­ingott bizalmát, hogy a megszálló csapa­tok mihamarabb elhagyják az országot, és ezáltal újra helyreálljon az ország szuvere­nitása, a magyar kormány szabad cselekvő­­képessége. Sztójay leginkább „ tisztviselőnek” érez­te magát és ez nem állt távol a valóságtól. Intézkedései Horthy kormányzó jóváha­gyásával jöttek létre. Ezt erősítette meg Edmund Veesenma­­yer, a Német Birodalom Magyarországra küldött teljhatalmú megbízottja, amikor a Sztójay-per előkészítéseként 1945 novembe­rében felvették tanúvallomását az AVH-n. „Sztójay Horthyban a tényleges államfőt látta, az alkotmányos szempontból való legfőbb vezetőt és ezt nem csak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyította. Az volt a tapasztalatom, hogy egyrészt a minisztertanácsokon, másrészt olyan ese­tekben, amikor a birodalmi kormány vala­mely kívánságát terjesztettem elő, mindig fenntartotta magának, hogy az ügyet meg­beszélje Horthyval. Nekem az volt az érzésem, hogy Sztójay összes intézkedései és cselekedetei Horthy előzetes tudomásával és hozzájárulásával jöttek létre.” Hiába tett eleget számos német követe­lésnek a magyar kormány, a német kény­szer, a megszállás nem lazult. 1944. június elején Sztójay hivatalos lá­togatáson jelent meg Hitlernél, hogy a megszálló német egységek kivonásáról tár­gyaljon. A Führer azonban kijelentette: a németek nem távoznak addig Magyaror­szágról, amíg a zsidókat nem deportálják. Sztójay egészségi állapota ekkor már úgy megromlott, hogy június elejétől folyama­tos orvosi kezelésre volt szüksége, és a vá­rosmajori szanatóriumban ápolták. Tény­legesen kikapcsolódott tehát az ügyek in­tézéséből, és miniszterei is csak ritkán je­lentek meg betegágyánál, hogy a legfonto­sabb iratokat aláírassák vele. 1944 júniusában, az SS irányításával a vi­déki zsidóság deportálása már megkezdő­dött, és július elejéig, Veesenmayer jelenté­se szerint 437402 zsidót transzportáltak Ma­gyarország területéről Auschwitzba, hogy a hivatalos német álláspont szerint dolgozni vigyék őket Németországba. Horthy kormányzó, miután az auschwi­tzi jegyzőkönyvből a zsidóság fizikai likvi­dálásáról értesült, valamint az egyre erősö­­­dő külföldi tiltakozások hatására, július 6- án elrendelte a további deportálások leállí­tását, ezáltal a budapesti közel 250 ezres zsidó lakosság - Európában egyedülálló módon - elkerülte a pusztulást. Elkerülték a deportálást azok a zsidó fér­fiak is - számuk meghaladta a 70 ezer főt -, akiket még 1944 tavaszán sikerült (a német hatóságokat kijátszva) munkaszolgálatra behívni. A holokauszt szenvedéseit túlélő, megme­nekült hazai zsidóság egy része aztán 1945-ben a számukra „felszabadítóként” érkező szovjet szuronyok védelme alatt hozzákez­dett, hogy régi urainak (a Horthy-rendszer kormányzati elitjének) kiirtásában asz­­szisztáljon. A munkaszolgálatból visszatérők (MUSZ- osok) az AVH-t árasztották el, és könyör­telen bosszútól lihegve a legelszántabb verő­legényekké és nyomozó elvtársakká váltak. Az 1945 januárjában felállított népbíró­ságok „szakgárdája”, a tanácsvezetők, nép­ügyészek legtöbbje is „Izrael szent magjá­ból” származott. Ők töltötték meg a nyil­vánosan rendezett politikai perek padso­rait, hogy habzó szájjal vicsoroghassanak a halálraítéltek felett. A vesztőhelyeken is ott tolongtak, hogy a kivégzetteknek az utolsó útjukon se le­hessen nyugodalmuk, és diadalittas puri­­mot rendeztek az akasztófák árnyékában. Sztójay - mivel miniszterelnökségének ideje alatt zajlottak a deportálások - sem kerülhette el a felelősségre vonást és a bosszút. Neve ott szerepelt a háborús bűnösök listáján, akiket Rákosiék - Péter Gábor irá­nyításával - kikértek az amerikaiaktól. Sztójayt augusztus 29-i lemondása után, a garmischpartenkircheni szanatórium­ban kezelték. 1945. június 20-án itt került amerikai fogságba. Az amerikai OSS ezredes, Himmler Már­ton volt a magyar ügyek felelőse, magyar származású, kommunista zsidó kémként, nála aligha találtak volna erre a megbíza­tásra alkalmasabb személyt Rákosiék. Péter Gábor állandó kapcsolatot tartott Himmlerrel, akinek az volt a feladata, hogy a magyar politikusokat, akik az ausztriai és németországi menekülttáborokban fogság­ba estek, hazaszállítsa, hogy aztán a legtöbb­jük a bitófán fejezze be életét. Péter Gábor, a 680 nevet tartalmazó há­borús bűnös listát átadta Himmlernek (a salzburgi fejvadásznak), és még aggodal­masan hozzáfűzte: „ Élve hozzátok haza őket!” Himmler Márton igen körültekintően végezte feladatát. Kópéival 483 magyar háborús bűnöst fogdosott össze, és köztük volt Sztójay Döme is. Sztójay állapota vál­ságos volt, ezért az OSS ezredesnek ki­vételt kellett vele tennie: „Olyan beteg volt, hogy kihallgatni nem lehetett, ha azt akar­tuk, hogy élve jusson vissza Magyarország­ra. A katonaorvosok csak hosszú tanács­kozás után engedték meg, súlyos szívba­jára tekintettel a ha­zaszállítását, s kéré­semre Dr. Hall ezredorvos Budapestig kí­sérte.” Sztójay pere 1946. március 4-től 1946. július 1-ig tartott. A korábbi látványperekhez hasonlóan, amikor magyar miniszterelnököket állítot­tak háborús bűnösként a vádlottak padjára, ez a tárgyalás is nyilvánosan zajlott. Csak a helyszín változott, most nem a Ze­neakadémia, hanem a Markó utcai tör­vényszéki épület adott helyet a „színjáték­nak”, melynek padsoraiban ott tolongott a kaftános nézősereg. Az, hogy a tárgyalás a korábbi perek (Imrédy, Bárdossy) alpári tónusát most mellőzte, nem a lelkes közönségnek, ha­nem a tanácsvezető bírónak, Dr. Pálosi Bé­lának volt köszönhető, aki többször is ha­tározottan önmérsékletre intette a hallga­tóságot. A perben a vádhatóságot Dr. Óhidy La­jos (népügyészként), és Marosán György (politikai ügyészként) képviselte. Sztójay kirendelt védője Dr. Fekete Lász­ló volt. A volt miniszterelnök idős, beteg, meg­tört emberként állt a népbíróság elé, aki­nek egész életútját a vád tárgyává tették. Háborús bűncselekménynek számított egész diplomata pályafutása: - vádolták, hogy berlini katonai attasé­ként 1925-33 között az együttműködés céljából jó kapcsolatokat épített ki német katonai körökkel; - berlini követként 1935-44 között a né­met-magyar egységért, barátságért tevé­kenykedett, és ellensúlyozni igyekezett a Kisantant propagandáját. - 1938-ban a Csehszlovákia elleni német akcióról fontos értesüléseket küldött Bu­dapestre, közreműködése okozta az I. bécsi döntést és Kárpátalja megszállását; - fáradhatatlanul dolgozott az erdélyi re­vízióért, majd a II. bécsi döntés után igye­kezett meghiúsítani a románok törekvéseit, hogy ezeket a területeket visszaszerezzék; - javasolta a kormánynak, hogy csatla­kozzon a háromhatalmi egyezményhez; - egyetértett a németek oldalán vívott, Szovjetunió elleni háborúval­­­ igyekezett eloszlatni a németek bizal­matlanságát Kállay Miklós miniszterel­nök iránt. Sztójay az ellene felhozott vádpontokra - nem ismerve el bűnösségét - készségesen válaszolt. Elmondta, hogy a revízió mellett csak Olaszország és Németország foglalt állást, és erre kellett keresnie a támogatást a ma­gyar diplomáciának is. Elismerte, hogy feladata volt a német kormányt a revízió gondolatának meg­nyerni. Hivatali kötelessége volt a jó viszony megteremtése, hiszen állomáshelyén min­den követ azért dolgozik, hogy ezt biztosít­sa, és hazája érdekeit képviselje. Magyaror­szág legfőbb érdeke pedig a revízió volt. A vádhatóság ezt másképp látta, számuk­ra ez háborús bűnnek számított. Sztójay elismerte, hogy berlini követ­ként igyekezett a kisantant államok propa­gandáját ellensúlyozni. 1938-ban, a csehszlovák kérdés kapcsán próbálta elérni, hogy ne csak a német kö­veteléseket (Szudéta-vidék) teljesítsék, ha­nem a magyar revíziós törekvések is meg­valósulhassanak. Ugyanekkor a német kül­ügyminisztériumban tiltakozott amiatt, hogy a német csapatok Csehszlovákia szét­esésekor volt magyar területeket is meg­szálltak (Pozsonyligetújfalu). Sztójay ezt a lépést szószegésnek minősítette, de a Dísz térről azt az utasítást kapta, hogy ezt csak mint magánvéleményét közölje. A magyar-román vita kapcsán Sztójay elmondta, hogy itt a döntőbíráskodást Né­metország akarta, hogy elkerülje két kis szövetségese katonai összeütközését. A II. bécsi határozatot követően a romá­nok teljes erővel léptek fel a szerződéssel szemben. Hitler többször meg is ígérte Antonescu­­nak, hogy a döntést majd felülvizsgálják. Sztójay csak a kormánya utasítását haj­totta végre, amikor teljesítette feladatát, és követként próbálta ellensúlyozni a román törekvéseket. Vádként szerepelt, hogy Sztójay javasol­ta a kormánynak, hogy az ország csatla­kozzon a háromhatalmi egyezményhez. Sztójay tudta, hogy Románia, Szlovákia, Bulgária csatlakozni fog, így ezek az orszá­gok újabb garanciát kapnak a tengelyha­talmaktól területük megvédésére. Ha Ma­gyarország nem csatlakozik, akkor az egye­düli állam lesz a térségben, melynek hatá­rai nincsenek biztosítva szerződésekkel. Ezért elemi érdeke volt az országnak a csat­lakozás, hogy a vele szemben területi kö­vetelésekkel fellépő szomszédaival szem­ben biztosítsa magát. A perben ezután kerültek elő a súlyosabb vádpontok. Háborús bűncselekménynek minő­sítették a következőket:­­ A német megszállás után miniszterel­nökké nevezték ki, beszédeiben a háború fokozottabb folytatása mellett érvelt. - Repülőgépgyárat létesített a Dreher sörgyár pincéiben. - Az SS-toborzást megkönnyítette Ma­gyarországon. Péter Gábor Sztójay Döme rabomobilban 2005. április 28.

Next