Magyar Fórum, 2006. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-05 / 1. szám

­b­­c „Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, csak tó/e kérek kenyeret s csak éy kivel a kenyeret megosztom” (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus) XVIII. évfolyam, 1. szám___________KÖZÉLETI HETILAP____________2006. január 5. áz nélkül A lépés rideg és barátságtalan: Orosz­ország elzárta a barátság gázvezetékét. Nincs kizárva, hogy a testvériséget is el fogja zárni. Meglehet, persze, hogy ezeket a csővezetékeket nem is így ne­vezik ma már. Mindegy, a tény az, hogy a Gazprom nem nyom át gázt Ukrajná­ba. Ennélfogva az európai rendszerbe sem jut elég gáz, Magyarországon már­is érzékelhető a nyomáscsökkenés. Tiltakozik az unió, Olaszországtól Né­metországig és vissza. Csak Kóka áll a vártán és esküdözik, hogy „nem gyűrűzik be”. (­Folytatás a 3. oldalon) A volt jénai jogász, a volt Baranya me­gyei első titkár veje, a fiatal korában feleségével disszidált, majd Jénába te­lepített jogászka, az Alkotmánybíró­ság volt elnöke, az Antall-SZDSZ-pak­­tum lelkes híve, a kárpótlási törvény és az igazságtétel megtorpedózója, és végül a Fidesz jelöltje az államelnöki posztra, s ügyes húzások sorozata után most a hivatalban lévő köztársasági el­nök vette magának a bátorságot, és nem a magyar zászló előtt mondta el újévi köszöntőjét, hanem egy kissé komor, de jellegtelen irodabelső előtt, minduntalan a súgógépre pillogva. Ez azonban végül is külsőség, sokkal be­szédesebb az, amit mondott. Mit mondott? Semmit. (Folytatás a 19. oldalon) / C :Egy a tábor, egy a zászló. Az egyes ember nem adhat mást és többet, mint ami és amennyi a lényege. Ha egyáltalán adni akarja azt, ami a lé­nyege. A köztársasági elnököt, elnökünket nem mi választottuk, hanem a pártok. Mentségünk csak erőtlen lehet, hogy ezt a sorsot sem mi választottuk, hanem ránk mérték valahol. És figyeltük legalább, mit művel velünk és az őt megtisztelő megbízatással. Azt viszont csak most, szilveszter éjsza­káján tudtuk meg, hogy bizony nyamvadt kis tisztviselőt tettek országelnöknek is­mét fölénk. Volt még példa rá.. És most és mindig elmondhatjuk, hogy egy egész nemzet figyel minden áldott esz­tendőben, éjfélkor rádióra, televízióra, mert ismét gazdagabbak leszünk egy el­múlt esztendővel, gazdagabbak egy jöven­dő évvel, és akkor jön a Himnusz, és Sin­­kovits Imre elmondja a Szózatot, és állva hallgatja azt minden magyar ember, és ak­kor megszólal a köztársasági elnök, és mond valamit népről, talán nemzetről is... Emlékszünk, kérve kértük egykor Göncz Árpád elnököt, szóljon arról a néhány mil­lió magyarról, aki kinnrekedt a magyar határon. Nem s nem! Nem szólott... És most Sólyom Lászlót is utána veszítettük! Hát nem jut ennek a népnek egy köztár­sasági elnök?! Ki- és bejelentette Sólyom, hogy az éjféli napszakot nem hajlandó kisajátítani a ma­gyar nemzet javára. És megfagy bizony a vér az erekben. Só­lyom Lászlót én soha nem fogadom el ma­gamnak s fölém köztársasági elnökömnek. Ez magánügy. Ám az nem magánügy, hogy Erdélyben s mindenütt a világban várják a magyar lelkek a legfelsőbb felszólalót - és ő egyszerűen nem hajlandó megszólalni, az Istennek sem! Szól majd másnap, üzeni nekünk a szó­vivőjétől. Legyünk türelmesek! És éj­félkor nem a Szózat, és nem „Hazád­nak rendületlenül légy híve, ó, magyar”, hanem egy sereg versmondó társaság tör­deli föl József Attila versét; még Hankiss Elemér is mond egy szakaszt rémületünk­re, de nincs és nincs elnöki beszéd. Egy jó szót legalább! Halasztotta másnapra, elsejére, amikor már senki sem kíváncsi rá. És immár senki sem kíváncsi rá. És ismét veszítettem egy elnököt. És elsején sem tudtuk pontosan, mikor hajlandó szólalni e másnapos, a kíváncsi, e megrémült, mert ismét megcsalattatott magyarokhoz. Akkor, ott, az áhítat percében nem volt hajlandó megjelenni a magyar zászló előtt és fölszólalni valahová, nemzete nevében. Hol élek? Hol élünk? És kikkel? Egy tisztviselőt kaptunk, aki az irodájában elmondja választási beszédét, a tavaszit. Sely­píti, hogy igenis, nem elég egy ciklus, nem elég négy esztendő a dolgok véghezviteléhez. Felebarátaim, élünk leforrázva: ez a tisztviselő tán marasztalja Magyarország legszélhámosabb kormányát, Gyurcsá­­nyostól! És elmondja az immár kelletlen, nyam­vadt kis szövegét ez a tisztviselő Sólyom a Várban, egy irodában, és nincs bizony mögötte, mellette magyar zászló. Immár nép sincs mellette. Színtelen elnök színte­len beszédét tán emelte volna valahogy. Ha hittük, hogy van még számunkra megcsalattatás, és ha hittük, hogy a leg­szebb, hagyományosan állva­ ünnepes, himnuszos percben bizony nem csaphat­nak be - ha hittük, hogy azon a percen igenis nem csaphatnak be­­, tévedtünk. Sólyom Lászlót én soha ebben a földi s magyari életben magamnak el nem foga­dom, mint köztársasági elnököt. Magánügy. Ő viszont nem magánember. Nem ma­gánügyvéd. Legalábbis azt hittük. Szabadok akarván lenni, szolgát tettek fölénk. Czegő Zoltán Szolga, ám nem a nemzeté

Next