Magyar Fórum, 2006. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
2006-03-09 / 10. szám
2006. március 9. Magyar Fórum Magyar Út Körök - Magyar Út Körök - Magyar Út Körök „Négy-öt magyar összehajol” Feljegyzések egykor és ma Nagy örömmel fedeztem fel, hogy végre magyarul is olvashatók a Feljegyzések, melyeket 1942-től haláláig, 1994-ig vetett papírra Elias Canetti. Vérbeli író volt, és vérbeli olvasó. (Ez utóbbi legalább akkora szellemi felkészültséget feltételez, mint az előbbi.) Vérbeli zsidó is volt, ennek minden jó és rossz hozadékával. Ha van olyan, hogy „nemzetközi ember”, akkor Canettit első hely illeti körükben: Bulgáriában született, anyja olasz, apja francia származék, elemi iskoláit Angliában kezdi, majd Svájcban és Ausztriában folytatja. Németországban érettségizik, ezt követően a bécsi egyetem hallgatója. Hitler hatalomra jutását követően Párizsban, majd Londonban telepszik le. 89 éves korában Zürichben hal meg. Tudni kell még róla, hogy 1981-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. (Figyelve, hogy azóta kik kapták meg ugyanezt a kitüntetést, azt kell mondanom, hogy meg is érdemelte.) Mindezekkel azért terhelem olvasómat, hogy éreztessem: egy nagyon művelt ember saját célra készített, írói feljegyzéseit, vívódásait, töprengéseit tartalmazza a közel négyszáz oldalas könyv, de - és ez a megdöbbentő számomra - egyetlen szó sem esik benne nemzetről, nemzeti létről, nemzeti megmaradásról, nemzeti sorskérdésekről. Egyszer-egyszer, saját zsidóságának nem problémamentes megélése kapcsán utal rá, hogy vannak nemzetek, melyekben nem zsidók élnek. Ennyi. Canetti, aki bámulatosan eredeti, lényegi megjegyzéseket képes fűzni Ovidius, Stendhal, Pascal, Machiavelli, Joyce vagy Tolsztoj műveihez, úgy megy el a nemzet fogalma mellett, hogy tudomást sem szerez róla. Belakta Európát, fél tucat nyelven olvasott, szellemi mindenevő volt - mégsem tartozott sehová. Becsülöm írói erőfeszítéseit, de nem cserélnék vele. Búcsúzzunk el Canettitől a Feljegyzések egy nagyszerű meglátásával: az újságok arra szolgának, hogy elfelejtsük az előző napot. Noha biztosan tudom, hogy nem a Népszabadság, a Magyar Hírlap vagy a Magyar Nemzet olvasása inspirálta e sor megszületését, felelősséggel mondom: ők is inspirálhatták volna, mivel mindent elkövetnek a rövid és hosszú távú nemzeti amnézia kialakulása érdekében azért, hogy még véletlenül se emlékezzék már senki a pártok egykori választási ígéreteire, de még a múlt heti nyilatkozatokra sem. Ma csak a mai újság érvényes, holnap a holnapi lesz érvényben. A tegnapi újságra való hivatkozás pedig politikailag inkorrekt. Ezért lesz a jövő mindent elsöprő médiája az online sajtó: ha úgy kívánják a fejlemények, nyom nélkül, örökre eltüntethető a szöveg. Nem is volt soha. Több mint elgondolkoztató szerénységemet is feljegyzés készítésére ingerli a Fidesz hatalmas és vélhetőleg irtóra költséges plakátkampánya, a „Rosszabbul élünk, mint négy éve”. Nyilván vannak, akik rosszabbul élnek, vannak, akik jobban, és van egy jelentős tömeg, amely ugyanúgy el - akarom mondani: vegetál -, mint négy, tizennégy, huszonnégy vagy harmincnégy éve, fizetéstől fizetésig. Még az is lehet, hogy többen élnek rosszul, esetleg sokkal többen. De ez a logika valahogy mégsem tetszik nekem, mert abban a politikai dagonyában, amely kitalálta (az államfő megválasztásakor a Fidesz fizikai mozgásában korlátozta képviselőit, a „liberális” SZDSZ látványosan megbüntette Mécset, mert az saját belátása szerint mert szavazni; Gyurcsány korábbi üzleti ügyei égre kiáltó törvénysértéseket sejtetnek, minden következmény nélkül; Orbánék pedig komputerkalózkodással és a politikai ellenfelek nyílt megfélemlítésével erősítik pozícióikat stb.), ezek az óriásplakátok is ugyanolyan falsul szólnak, mint bármelyik hang, ami ma a hatalom körüli játszmában hallható. Bocsássák meg nekem a fideszes leventék, ha tévedek, de én bizony nem látok közvetlen összefüggést a „rosszabbul élés” és a mindenkori hatalomváltások között. Tartok tőle, nincs is ilyen. Ha áttekintem ugyanis a nagy magyar fordulatok esztendeit, 1848-at, 1956-ot vagy 1989-et, szerintem egyik rendszerváltozásunk sem azért ment végbe, mert akkor rosszabbul éltek volna a magyarok, mint négy évvel korábban. Lenézi és relativizálja a 2006-os parlamenti választás történelmi tétjét az, aki - pró vagy kontra - holmi statisztikai adatokkal próbálja alátámasztani a maga hatalmi álmait. Vonatkozik ez Orbánra és Gyurcsányra egyként. Ma a magyar nemzet történelmi megmaradása szempontjából létkérdés, hogy legyen végre rendszerváltás, hogy a radikális nemzeti érdekvédelem helyet kapjon az Országgyűlésben! Ha jobban élünk, mint négy éve, ha nem! A két dolognak ugyanis egymáshoz semmi köze. Ha a felvett állami hitelekből Gyurcsány teletömte volna szeretett „lakosait” pénzzel, és mindenki úgy érezné, hogy most kissé megugrott neki, mi akkor is ugyanúgy azt mondanánk, amit most mondunk: létkérdés, hogy ezeknek a baloldali, liberális ámokfutóknak a kezéből kivegyük a kormányt, de legalábbis ott lehessünk a fék közelében, hogy szükség esetén a nagyobb tragédiákat megelőzhessük. Mert erre ma csakis a MIÉP vezette Harmadik Út politikai elszántsága az egyetlen alkalmas erő és garancia. A Fidesz nem. Most már nagyon elkezdődött a visszaszámlálás, egy hónap múlva eldől, hogy mi lesz megint négy éven keresztül: az MSZP gátlástalan, nyílt nemzetfojtogatása, vagy a Fidesz szemérmesen és imádkozva végrehajtott, diszkrét euthanáziája. Volna harmadik út is persze, ezt úgy hívják, hogy Harmadik Út. Jós nem vagyok, a tippelgetést meghagyom a totózóknak, nem tudom, ki fog kormányt alakítani a nyáron, ki nem, azt sem tudom, hogy a MIÉP-Harmadik Út bekerül-e a törvényhozásba, de egyvalamire nagyon nyomatékosan már most figyelmeztetnék: szavazni önök fognak, bármi lesz is az eredmény, az az önök történelmi felelőssége - sara vagy dicsősége - lesz. És ha esetleg hangos sírás-rívás lesz itt a következő négy év alatt, azt csakis önmagának köszönheti majd a tisztelt választópolgár. Szőcs Zoltán Alapítva: 1993 Fűszeres karaj Hallom, hogy Szabó István új filmje, a Rokonok végén három disznó kódorog a városi főügyész, Kopjáss Pista házában, mintegy illusztrálva a jó szándékú, de gyenge úr tragikus bukásának körülményeit, s egyúttal a közmondást, aki korpa közé keveredik... Nem rossz ötlet, látszik, hogy Szabó mostanában találkozhatott evvel az erkölcsi szentenciával. Csak a kivitelezés rossz: magyarok portáján nem kódorog összevissza a disznó, hát még egy főügyész kúriáján. Elég lett volna az ólban mutatni a korpásmoslékot csámcsogó disznót. De a korpával birkózzék tovább a rendező, mi beszéljünk inkább a disznóról. Ha a Sertéstenyésztő Vállalat a főügyész végzetét hozta, a tenyésztett hús a miénket, akik esszük. Éretlen hús - vágja rá a húsipari szakember. Ismerős húskereskedő pedig lánya esküvőjére már februárban megrendeli a szomszéd faluból a legelőn nevelt ropogós malacot, borjút. Csak nem fog saját áruból tálalni, legalább egyszer egyenek jót! Az ipari sertést mesterségesen, gyorsított hizlalással nevelik, hogy már féléves korára elérje a természetben egy év után várható méreteket, és le lehessen vágni. A húsa tésztás, betegesen megnyúlt, mint a pincében hajtatott krumplicsíra. Nem csoda, hogy se megsütni, se megfőzni nem lehet rendesen, íztelen és kemény, bizonyára túl sok benne a fehérje a mesterséges serkentőktől. De olyat is olvashattunk már, hogy Belgiumban a levágás előtti napon fűszerinjekciót adnak az élő állatnak, hogy válogatott kínok közt ugyan, de vérkeringésével járja át a fűszer a rostokat, így remélvén zamatosabbá tenni a pecsenyét a vevő számára. (Mégiscsak kár volt kivetni a törvények közül a szemet szemért jogelvet!) A tyúkok a mesterséges keltetőből ezresével bezsúfolva kerülnek a nevelőtelepre, ahol se napfényt, se talajt nem érnek soha. Baromfiudvaron elpusztulnának, annyira életképtelenek, nem is bírnák tovább a létezést annál a szűkre szabott időnél, amit az üzemi napló előír számukra. A teheneknek rendszeresen lába törik a túlfejéstől, mert az erőszakos tejeltetés az összes kalciumot kioldja csontjaikból. A mesterséges tápokba beledarálnak hallisztet, marhacsontvázat, beleket, hánytató szemetet az ipari termelésnek. A tojássárgája tetszés szerint krémfehértől narancsvörösig terjed, attól függően, hogy kap-e és mennyi répát a boldogtalan madár. Fasizmus, állatholokauszt, amit az alánk rendelt lelkes lényekkel művelünk az ipari termelékenység fokozása, a haszon érdekében. Ugyanakkor embermérgezés is, hiszen a gyenge és koros nagyüzemi állatokat antibiotikumokkal, hormonokkal, szteroidokkal, serkentőkkel, és az ég tudja, mivel kell formába hozni, hogy legalább az utaztatás válogatott gyötrelmeit kibírják. Hisz a globális áruforgalom szabadsága egyenesen megköveteli, hogy ezer-kétezer kilométerekről szállítsuk a jószágot kamionokon, tűző napon vagy húszfokos mínuszban. És közben a magyar gazda állata, tojása, teje nem kell a szomszéd város feldolgozósában. Nem az a baj, hogy az állatokat levágjuk és megesszük, hisz azt a Biblia is engedi. De az megbocsáthatatlan, hogy amíg élnek, kegyetlen körülmények közt tartjuk, mintha nem tudnánk, hogy érző lények. A háztáji baromfiudvarban, a legelni, makkolni kihajtott állat boldogan élhetett, míg el nem jött a vágás ideje, ma gyötrelem minden napjuk. Ráadásul hatalmas túltermelést gerjesztünk az ipari tenyésztéssel, hiszen a nagyméretű üzemeket csak így lehet gazdaságosan kihasználni. Ezért sorra hallunk sertéspestises vagy influenzás állományokról, hiszen a fertőzésnek a zsúfoltság a melegágya. A felesleggel pedig nem tud mit kezdeni az élelmiszeripar. Vagy feldolgozzák, mint a tejet, és mesterségesen kevert italokat, liszttel, adalékokkal agyonkezelt tejfölt, túrót, vajat készítenek, amelynek se íze, se bűze, vagy akciósan elsózzák valahol a félig romlott terméket. A gazda pedig csináljon a tehenével, amit akar. Hagyja abba az állattartást, aki megbecsüli állatát és egészséges viszonyok közt tartja, a nagyüzem nem mond le hasznáról. Móricz örökérvényűen szól a sógorkomaságról, a nepotizmusról. Az ő hősei a rokonok megsegítésében buktak el, de álmában sem gondolta volna, merre halad tovább a világ. Legalább az ételben nem kellett kételkednie. Rémálmában sem jött elő ólommal mérgezett pirospaprika, tablettás bor és moslékból készült hamburger, amit csak azért esznek meg az emberek, hogy az immár személytelenné vált pénzt, az emberi viszonyok feletti méretűvé vált profitot szolgálják. Vasvári Erika 15 A vadászatról Az 1996. évi 53. törvény a vadászatról, vadvédelemről és vadgazdálkodásról - mely jelenleg a vadászatot szabályozza -, hosszú idő után a vadászati jogot ismét visszaadta a földtulajdonosoknak. A földtulajdonosok - ha kellő területet birtokolnak vagy összeállnak, társulnak - önállóan gyakorolhatják a vadászati jogot, illetve azt haszonbérletbe adhatják. Mivel ez a törvény tízéves vadgazdálkodási ciklusokat ír elő, így az idén különösen fontossá válik, hogy a földtulajdonosok érdekeiket és esélyeiket felismerve, hasznosítsák a törvény által biztosított lehetőségeiket. A vadászati törvény szakmai szempontból megalapozott és európai színvonalú törvénynek tekinthető, azonban a minimális vadászterületek nagyságáról elsősorban az apróvadas területeken indokolt a szakmai viták lefolytatása. A nagyvadas területeken feltétlenül meg kell tartani a minimum 3 ezer hektáros területméretet, mert a vadászterületek felaprózása a nagyvadállomány rendkívül nagy mértékű csökkenésével járna, ami a világszerte híres nagyvadgazdálkodás eddigi eredményeit rövid idő alatt tönkretenné. A vadgazdálkodást természetesen mindenkor az adott terület gazdasági hasznosítási céljaival összhangban - erdő- vagy mezőgazdálkodás - kell folytatni. Ez a záloga a tartalmas és az eddigi eredményeket legalábbis megtartó magas színvonalú munkának. Ezért a MIÉP programjában a vadászat, úgy is mint gazdasági tevékenység, úgy is mint az egyik legősibb sportszenvedély, a mezőgazdasági program hangsúlyos részét képezi, és súlyt fektetünk arra, hogy a földtulajdonosok és a földtulajdonnal nem rendelkező, de vadat és természetet szerető honfitársaink élni tudjanak a vadászat adta lehetőségekkel, természetesen a vonatkozó jogszabályok és a nemzedékeken át hagyományozódó vadászetikai szabályok szigorú betartása mellett. Farkas Lajos, MIÉP-Jobbik a Harmadik Út