Magyar Fórum, 2006. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

2006-07-06 / 27. szám

2006. július 6. Magyar Rír­iM ibléma ima a bekötőutakért R­ ovat- és iparszerűen is beszélhetünk már hazáról meg hazaszeretetről Ma­gyarországon, Erdélyben. Szlovákiában magyarul még nem. Jelentkeznek rohamszerűen, választá­sok előtt és alatt a megélhetési hazafiiak, mert be akarnak jutni a parlamentbe, kor­mányba, azután az Isten se tudja, mit mű­velnek. Legkevésbé az ügyészség. A haza a bekötőutaknál kezdődik. A megélhetési hazafiak nem járják a be­kötőutakat, mert ott parlagfű is lehet (új vé­­pfujj!), esetleg juhászkutyákkal találkoz­hatnak, akiknek idegen az, hogy kutyuk­, kutyuli, de aranyos vagy, kérsz választás­ból maradt virslit a képviselő bácsitól... Pedig a haza gondja a bekötőutaknál kez­dődik. Van fejetlen fejesünk, ki a haza iszo­nyú nagyra nőtt adósságát és szegénységét azzal a hazug szóval magyarázza, hogy sztrádákat építettünk. Nem igaz. A bekötőutaktól tovafelé rétek, tanyák, legelők vannak, mára már aratható kalá­szosok. Itt jelent országosan mérhető csa­pást a hazán az ár, az aszály, a jégverés, a nyugati földvásárló és un. beruházó. Az elemi csapások közé itt, a bekötőutak vidékén számítják a túlságosan gazdag ter­mést, mert nincs hová elrakni azt, mert az Európai Unió nem engedi eladni azt, amit megtermeltünk szemes gabonában, szőlő­ben, állatban. Az elemi csapásokat közvetlenül a bekö­tőutak világa érzi meg, például egy iskola bezárását, hívek híján hasonló sorsra jutó templomot is itt siratnak meg a maradék lelkek, mert a pap, hitvese és négy gyer­meke nem maradott a faluban, amelynek fiatalsága is elköltözött iskola közelébe. Bekötőutakat jár a vidéki orvos, és nézi hosszan az elemi csapás erejű pusztítását egy-egy kormánynak. Az anyaországtól elválasztva, „csecs nél­kül” maradt magyarok százezrei az utóbbi években most már egész bizonyosan meg­látták az anyának nevezett kommunista, mára szocialista-liberális kormányok az urak ám, a férfiak a hazában, a zsugorítva zsugorítottban, és hiába szereti egyik test­vér a másikat, nincs helye emlőnek érzel­mes családi-nemzeti riadalomnak. És bi­zony nem a selejtese pusztul a nemzetnek, mióta ezek a maiak végleg elvágták a bekö­tőutak vérereit. A java pusztul küszködve, a selejt, az aljas és a gyenge behódol, bele­vadul a gazba. 1920-ban elvágták szándékosan Magyar­­ország ereit, és figyelték kéjesen a haldok­lását. Nem halt meg. Az még hátra van. A maiak megvadultan, őrjöngve, gyűlö­lettel keresik az elvághatatlan máig is élő ereket, elvágni az egyházi iskolákat, el a falvakat a várostól, tartományokat az anya­országtól, ne maradjon csak annyi ez or­szágból-nemzetből, amennyit nyugodtan tudnak uralni. Elvágni az édes ereket az anyaméhben, ne tápláljon pici magzatot! Teljesüljön be a parancs: Magyarországnak nem virágoz­nia, hanem tengődnie kell, a többit majd elvégzik az idegenek velünk. A hazaszeretet a bekötőutaknál rendül meg, hol hanyatt hever a Krisztus-kereszt a gyepen, kólásüvegek között. Beljebb, s tova... a föld emberei között a déli harang­szó elébb kondul meg a szív táján, mint a kiéhezett gyomorban. Hát ne legyen templom s ne annak hívő közössége, ne legyen harangszó! És fölveri a gyep meg a gaz a bekötőutakat, föl a te­metőt, az iskola udvarán méteres laboda uralja a csendet. Rajzik a fiatal belé a nyugati pénzvilágba ápolónőnek, cselédnek, gyermekgondozó­nak és építőnek. És a szíved szakad meg, mikor hallod, ahogy utánuk rikácsol a kor­mány feje: - Menjenek, menjen minden­ki, akinek nem tetszik, ami itthon van. Mennénk előre, mennénk, de hát hova ennyien?! S miért? Igaz, alig akad itthon már iható forrásvíz, de hát azért lehajolunk a szent humuszig (Ady), harmatvízért, és le a rozskalászig is: lesz-e termése, lesz-e, ki megszegje a rozskenyeret a bekötőutakon túl, hol élnek még kicsi magyarok, benn­szülöttek. A szövetségesek szükségességét meg nem értettük, csak igen-igen ritkán. Legutóbb 1990-ben. Akik ellenünkre szövetkeztek, hamarább megértették, mit kell tenniök a birtokért, a gyárért, a bársonyszékekért, hogy­­ övék legyen minden. A bekötőutakon túl lassúbb a politikai gondolkodás és tájékozódás. Egy borzalmas unió, a Szovjet, hamar megértette és el is gyarmatosította a ha­zákat. És most eljőre egy másik unió, emez európai, amelyik nagyjából ugyanazt végzi a bekötőutak népei ellen, mint a szovjet. Lesz-e még, ki keresztet is vet a kenyérre, nem csak a magot a földbe? A kínai (már) nem teszi azt. Csak eláraszt. Nézem a bekötőutakat a vonat ablaká­ból, leszállanák, mutatnám 1100 esztendős útlevelem, engednének megszusszanni egy padon, hogy tovább ne mehessek előfelé a várakozó semlegesbe. Karéj zsíros kenye­ret, ittenit, paradicsomot, jó a kovászolt uborka is erősen, nagy a hőség, aratási idő. Akkor a bekötőút faluja összerezzen és morzsolja a szót a mellemben: tarol itt mindenki, uram, nemcsak a kaszás, nem csak a gazda, s nem csak a kaszás halál, tarol itt az is minálunk, ki itt sosem vetett. Egyre időszerűbbek himnuszaink sorai manapság, s azt az egyiket is már csak az egek felé címezzük, nem a kormányok fö­lé , ne hagyd elveszni...­­ Czegő Zoltán 3 Horváth Balázs halálára 1942. augusztus 13-án született Budapesten. 1960-ban érettségizett a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnáziumban. 1966-ban az ELTE jogi karán diplo­mázott. 1966-tól a veszprémi 2. Számú Ügyvédi Munkaközösségben dolgozott, előbb ügyvédjelölt, majd 1968-tól ügyvédként tevékenykedett. 1988 óta az Országos Ügyvédi Tanács, 1996-tól az Országos Ügyvédi Kamara Elnökség tagja. Számos civil szer­vezet, így a Magyar Lovassport Szövetség, a Magyar Jogász Egylet és a Magyar Vitorlás Szövetség tagja volt. 1988-ban az MDF veszprémi elnöke, ’90-91 között ügyvezető alelnöke. 1990-ben Veszprémben szerzett mandátumot. Az Antall-kormányban bel­ügyminiszter, majd tárca nélküli miniszter. A határon túli magyarság ügyét is felügyelte. 2002-től a parla­menten kívül a Veszprém megyei közgyűlésben is po­litizált. 2004-ben csatlakozott a Lakitelek-munka­­csoporthoz, majd szeptemberben kizárták az MDF-ből. S k­edves, közvetlen, eleven alakja az egész magyar életnek vesztesége. Rekedtes hangját, örökös érdek­lődését, figyelmét mindenkire, csapongásait és ka­cagásait megőrizzük. Felívelése egybeforrt városá­nak és a veszprémi Petőfi Színháznak az aranykorá­val, a Balaton nagy korszakával és a változást őszin­tén óhajtó nemzedéktársainak lelkesedésével. Aztán egyszer csak ez a balatoni aranyifjú, közlekedési ügyek ügyvédje belügyminiszter lett, mégpedig a leg­nehezebb időkben. Rászakadt minden, a listáktól a taxisblokádig minden. Maradandó műve mégis az önkormányzati törvény körüli bábáskodás, a felté­telek biztosítása ehhez, a részvétel. Ha volt valami re­ménykeltő a rendszerváltás korai időszakában, az az önkormányzatok új, demokratikus felfogása és anya­gi ellátása volt. Horváth Balázs ehhez egész lényével is hozzájárult. Különös és figyelmeztető játéka a sorsnak, hogy éppen most kellett elmennie, amikor a goromba rendszer tönkreteszi a magyar demokrácia végvárait, az önkormányzati rendszert. Kedves Balázs, soha nem tudunk elfelejteni. Szó­­ (szó, szép szó!) - gyűlt bennem is elég, de most lehúz a szárnyaló beszéd. Balázs meghalt. Közelebb jött vele a világűr magánya, hidege­­n A­­ Vk-gy. Fotó: MF arcívumából, az idézet: Szabó Lőrinc. Apám halála c. verse nyomán

Next