Magyar Fórum, 2006. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
2006-07-06 / 27. szám
2006. július 6. Magyar RíriM ibléma ima a bekötőutakért R ovat- és iparszerűen is beszélhetünk már hazáról meg hazaszeretetről Magyarországon, Erdélyben. Szlovákiában magyarul még nem. Jelentkeznek rohamszerűen, választások előtt és alatt a megélhetési hazafiiak, mert be akarnak jutni a parlamentbe, kormányba, azután az Isten se tudja, mit művelnek. Legkevésbé az ügyészség. A haza a bekötőutaknál kezdődik. A megélhetési hazafiak nem járják a bekötőutakat, mert ott parlagfű is lehet (új vépfujj!), esetleg juhászkutyákkal találkozhatnak, akiknek idegen az, hogy kutyuk, kutyuli, de aranyos vagy, kérsz választásból maradt virslit a képviselő bácsitól... Pedig a haza gondja a bekötőutaknál kezdődik. Van fejetlen fejesünk, ki a haza iszonyú nagyra nőtt adósságát és szegénységét azzal a hazug szóval magyarázza, hogy sztrádákat építettünk. Nem igaz. A bekötőutaktól tovafelé rétek, tanyák, legelők vannak, mára már aratható kalászosok. Itt jelent országosan mérhető csapást a hazán az ár, az aszály, a jégverés, a nyugati földvásárló és un. beruházó. Az elemi csapások közé itt, a bekötőutak vidékén számítják a túlságosan gazdag termést, mert nincs hová elrakni azt, mert az Európai Unió nem engedi eladni azt, amit megtermeltünk szemes gabonában, szőlőben, állatban. Az elemi csapásokat közvetlenül a bekötőutak világa érzi meg, például egy iskola bezárását, hívek híján hasonló sorsra jutó templomot is itt siratnak meg a maradék lelkek, mert a pap, hitvese és négy gyermeke nem maradott a faluban, amelynek fiatalsága is elköltözött iskola közelébe. Bekötőutakat jár a vidéki orvos, és nézi hosszan az elemi csapás erejű pusztítását egy-egy kormánynak. Az anyaországtól elválasztva, „csecs nélkül” maradt magyarok százezrei az utóbbi években most már egész bizonyosan meglátták az anyának nevezett kommunista, mára szocialista-liberális kormányok az urak ám, a férfiak a hazában, a zsugorítva zsugorítottban, és hiába szereti egyik testvér a másikat, nincs helye emlőnek érzelmes családi-nemzeti riadalomnak. És bizony nem a selejtese pusztul a nemzetnek, mióta ezek a maiak végleg elvágták a bekötőutak vérereit. A java pusztul küszködve, a selejt, az aljas és a gyenge behódol, belevadul a gazba. 1920-ban elvágták szándékosan Magyarország ereit, és figyelték kéjesen a haldoklását. Nem halt meg. Az még hátra van. A maiak megvadultan, őrjöngve, gyűlölettel keresik az elvághatatlan máig is élő ereket, elvágni az egyházi iskolákat, el a falvakat a várostól, tartományokat az anyaországtól, ne maradjon csak annyi ez országból-nemzetből, amennyit nyugodtan tudnak uralni. Elvágni az édes ereket az anyaméhben, ne tápláljon pici magzatot! Teljesüljön be a parancs: Magyarországnak nem virágoznia, hanem tengődnie kell, a többit majd elvégzik az idegenek velünk. A hazaszeretet a bekötőutaknál rendül meg, hol hanyatt hever a Krisztus-kereszt a gyepen, kólásüvegek között. Beljebb, s tova... a föld emberei között a déli harangszó elébb kondul meg a szív táján, mint a kiéhezett gyomorban. Hát ne legyen templom s ne annak hívő közössége, ne legyen harangszó! És fölveri a gyep meg a gaz a bekötőutakat, föl a temetőt, az iskola udvarán méteres laboda uralja a csendet. Rajzik a fiatal belé a nyugati pénzvilágba ápolónőnek, cselédnek, gyermekgondozónak és építőnek. És a szíved szakad meg, mikor hallod, ahogy utánuk rikácsol a kormány feje: - Menjenek, menjen mindenki, akinek nem tetszik, ami itthon van. Mennénk előre, mennénk, de hát hova ennyien?! S miért? Igaz, alig akad itthon már iható forrásvíz, de hát azért lehajolunk a szent humuszig (Ady), harmatvízért, és le a rozskalászig is: lesz-e termése, lesz-e, ki megszegje a rozskenyeret a bekötőutakon túl, hol élnek még kicsi magyarok, bennszülöttek. A szövetségesek szükségességét meg nem értettük, csak igen-igen ritkán. Legutóbb 1990-ben. Akik ellenünkre szövetkeztek, hamarább megértették, mit kell tenniök a birtokért, a gyárért, a bársonyszékekért, hogy övék legyen minden. A bekötőutakon túl lassúbb a politikai gondolkodás és tájékozódás. Egy borzalmas unió, a Szovjet, hamar megértette és el is gyarmatosította a hazákat. És most eljőre egy másik unió, emez európai, amelyik nagyjából ugyanazt végzi a bekötőutak népei ellen, mint a szovjet. Lesz-e még, ki keresztet is vet a kenyérre, nem csak a magot a földbe? A kínai (már) nem teszi azt. Csak eláraszt. Nézem a bekötőutakat a vonat ablakából, leszállanák, mutatnám 1100 esztendős útlevelem, engednének megszusszanni egy padon, hogy tovább ne mehessek előfelé a várakozó semlegesbe. Karéj zsíros kenyeret, ittenit, paradicsomot, jó a kovászolt uborka is erősen, nagy a hőség, aratási idő. Akkor a bekötőút faluja összerezzen és morzsolja a szót a mellemben: tarol itt mindenki, uram, nemcsak a kaszás, nem csak a gazda, s nem csak a kaszás halál, tarol itt az is minálunk, ki itt sosem vetett. Egyre időszerűbbek himnuszaink sorai manapság, s azt az egyiket is már csak az egek felé címezzük, nem a kormányok fölé , ne hagyd elveszni... Czegő Zoltán 3 Horváth Balázs halálára 1942. augusztus 13-án született Budapesten. 1960-ban érettségizett a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnáziumban. 1966-ban az ELTE jogi karán diplomázott. 1966-tól a veszprémi 2. Számú Ügyvédi Munkaközösségben dolgozott, előbb ügyvédjelölt, majd 1968-tól ügyvédként tevékenykedett. 1988 óta az Országos Ügyvédi Tanács, 1996-tól az Országos Ügyvédi Kamara Elnökség tagja. Számos civil szervezet, így a Magyar Lovassport Szövetség, a Magyar Jogász Egylet és a Magyar Vitorlás Szövetség tagja volt. 1988-ban az MDF veszprémi elnöke, ’90-91 között ügyvezető alelnöke. 1990-ben Veszprémben szerzett mandátumot. Az Antall-kormányban belügyminiszter, majd tárca nélküli miniszter. A határon túli magyarság ügyét is felügyelte. 2002-től a parlamenten kívül a Veszprém megyei közgyűlésben is politizált. 2004-ben csatlakozott a Lakitelek-munkacsoporthoz, majd szeptemberben kizárták az MDF-ből. S kedves, közvetlen, eleven alakja az egész magyar életnek vesztesége. Rekedtes hangját, örökös érdeklődését, figyelmét mindenkire, csapongásait és kacagásait megőrizzük. Felívelése egybeforrt városának és a veszprémi Petőfi Színháznak az aranykorával, a Balaton nagy korszakával és a változást őszintén óhajtó nemzedéktársainak lelkesedésével. Aztán egyszer csak ez a balatoni aranyifjú, közlekedési ügyek ügyvédje belügyminiszter lett, mégpedig a legnehezebb időkben. Rászakadt minden, a listáktól a taxisblokádig minden. Maradandó műve mégis az önkormányzati törvény körüli bábáskodás, a feltételek biztosítása ehhez, a részvétel. Ha volt valami reménykeltő a rendszerváltás korai időszakában, az az önkormányzatok új, demokratikus felfogása és anyagi ellátása volt. Horváth Balázs ehhez egész lényével is hozzájárult. Különös és figyelmeztető játéka a sorsnak, hogy éppen most kellett elmennie, amikor a goromba rendszer tönkreteszi a magyar demokrácia végvárait, az önkormányzati rendszert. Kedves Balázs, soha nem tudunk elfelejteni. Szó (szó, szép szó!) - gyűlt bennem is elég, de most lehúz a szárnyaló beszéd. Balázs meghalt. Közelebb jött vele a világűr magánya, hidegen A Vk-gy. Fotó: MF arcívumából, az idézet: Szabó Lőrinc. Apám halála c. verse nyomán