Magyar Fórum, 2009. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
2009-03-05 / 9. szám
18 Magyar Forfm Brókercégek és hitelminősítők A budpesti tőzsde A hazai tőzsde olyan kicsi, hogy itt valódi kereskedelem nem is zajlik, csak spekuláció. Az egynapi teljes magyar tőzsdeforgalom a világ nagy tőzsdéinek csak egy-két perces forgalmát teszi ki. Ebből következik, hogy a külföldi tőke, amely meghatározó nálunk, csak és kizárólag rövid távú nyereségekért jön. Hosszabb idejű befektetéseknek ezen a kis piacon nincs túl sok értelme. Gyaníthatóan éppen ez az indoka annak, hogy a magyar államkötvények iránt is megcsappant a kereslet. A teljes magyar államadósság már egy közepes befektetési alapnak is csak mellékes összeg (egy Soros-féle hedge fund mellényzsebből megvásárolhatja). Ebből az következik, hogy a hazai piacon csak azok a kisebb alapok jelennek meg, amelyeknek nagy a profitéhsége, és gyorsan forgatják a pénzt. 2008 tavaszán a jegybank az inflációs céljaira hivatkozva 6 százalékról 8,5 százalékra emelte több lépcsőben az alapkamatot, ennek hatására az euró-forint árfolyam soha nem látott szintet ért el 227 forint/eurónál. Ugyanakkor az államkötvények kamatai meredek emelkedésbe kezdtek. 2008 őszére a válság hatására a jegybank újabb 3 százalékos emelést hajtott végre, mert az árfolyam elérte a 286 Ft/euró szintet. Ezzel egy időben a hazai állampapírpiacról teljesen eltűntek a külföldi vevők úgy, hogy az állampapírok kamata meghaladta néhány napig a 13 százalékot is. Mint látjuk, ezek az intézkedések kizárólag a „befektetői” igényeket szolgálták, mégsem hoztak megfelelő eredményt. Mára az árfolyam döngeti a 305 forintos szintet, és nem csodálkoznék, ha rövidesen a 350 Ft/euró árfolyamot elérné. A hazai tőzsde meredek zuhanásban van, az állampapír iránti kereslet nulla, az államadósság a felvett IMF-EU-WB hitelek révén a csillagokban van. Ennek ellenére az államcsőd veszélye nagyobb, mint valaha. A jegybank mozgástere a kamatemelés vonatkozásában megszűnt, mert 2008 tavaszán feleslegesen emelt kamatot, a jegybanki intervenció lehetősége nagyon kényes fegyver. Ugyanis, ha a jegybank elkezd a piacon venni vagy eladni, azzal a spekulánsokat hozza helyzetbe, mert hiába van összesen 17 milliárd euró tartalék és 20 milliárd kölcsön, ha egy-egy spekulánsnak az árfolyam rángatásához elegendő néhány milliárd, ami pedig nyilvánvalóan a rendelkezésükre áll. Az ilyen beavatkozás eredménye, hogy a teljes hazai tartalék átvándorol spekuláns kezekbe. Hozzáteszem: egy-egy Soros-féle spekulánsnak több forrása, kereskedési lehetősége, pénze és hitele van, mint a kölcsönnel növelt teljes jegybanki tartalékunk. A tőzsde szerepe a jelen világgazdasági válság kialakulásában is tagadhatatlan. A másodlagos jelzálogpiac ugyanis a tőzsdéken működik, azok az értékpapírok, amelyek úgy keletkeztek, hogy nem volt mögöttük valós fedezet a „piacon”, vagyis a tőzsdén kerültek értékesítésre. Itt hozták létre azokat az éppen akkor szükséges árfolyamokat, amelyek mellett ezeken a papírokon egyesek sokat nyerhettek. Hogy ezeknek a nyereségeknek a végeredménye egy hatalmasra felfúvódott lufi, azt már sokan előre jelezték. Ugyanakkor azt, hogy ezek mögött a papírok mögött végeredményben semmi sincs, az csak akkor derült ki, amikor a háttérhatalom úgy döntött, hogy a lufiból kiengedi a levegőt, úgy hogy közben kiszedi belőle a maximális hasznot. Ezt az üzlettípust, a lufileengedést nevezi a „szakma” short ügyletnek, azaz ilyenkor a „befektető” arra játszik, hogy az árfolyam csökkenni fog. Vagyis a nyereség a veszteségen alakul ki. Ez úgy történik, hogy a „piacon” megjelenik egy olyan eladó, akinek nincs a kezében az adott papír, de az nem akadályozza abban, hogy eladja azt, majd amikor az ár az ő általa megadott ár alá kerül, akkor megveszi azt a mennyiséget, amit korábban eladott. Mint láthatjuk, az egyszerű halandó esetében csalásnak minősül, az alól a tőzsde kivétel, itt lehet csalni, pontosabban csak azt lehet. Brókercégek Ezek a cégek viszik a rendszerbe a „szakértelmet”. Működésükre az jellemző, hogy az ügyfelek megbízásait teljesítik a tőzsdén. Nélkülük sem magánszemély, sem cég, sem alapítvány, sem nyugdíjpénztár, sem befektetési alap nem vehet részt a kereskedésben. Azon túl, hogy az ügyfelek megbízásait (részvény, kötvény, valuta, adás-vétel) teljesítik, lebonyolítják a tőzsdén, vagyis a piacon, szakértői közreműködést, tanácsadást is nyújtanak az ügyfelek részére. Persze a napi sajtó, rádió, tv gazdasági műsoraiban is ezeknek a képviselői jelennek meg, mint elemzők. A brókercégek nagy többsége valamelyik kereskedelmi bank leányvállalata, ugyanis a kereskedelmi bankok csak a valutapiacon mozoghatnak saját hatáskörben, az értékpapírpiacon az állampapír kivételével csak brókercégeken keresztül vehetnek részt. Az sem elvetendő szempont, ha a brókerek tulajdoni viszonyait vizsgáljuk, hogy a kötelező tőke akkora, amely mellett csak banki tulajdonlás jöhet szóba. Amerikában más a helyzet, ott ugyanis a brókercégek, mint befektetési házak-bankok jelennek meg. Az angolszász modell e tekintetben eltér a kontinentálistól. Alapvetően a brókercégek közvetítőként jelennek meg a piacon és elvileg csak másodlagos a saját tevékenységük. A legtöbb esetben az ügyfelek megbízásait úgy összesítik, hogy az olyan mértéket érjen el, amely úgy látszik, mintha a saját üzletük lenne, persze néha a saját pénzüket is kockáztatják. Ezzel szemben Amerikában a hasonló cégek másodlagosan végeznek megbízásos tevékenységet, és a saját tőkéjüket forgatják. Végeredményben a tengerentúli bankcsődök zöme ilyen kereskedelemből származik. A pénzügyi rendszer biztonsága szempontjából végül is mindegy, hogy egy bróker a saját pénzét vagy a befektetőkét viszi-e vásárra. Az egyes papírok és valuták árfolyamának kialakításában úgyis a közös tevékenységük a meghatározó. Azaz a háttérhatalom kijelöl célokat és az egyes cégek ennek megfelelően tevékenykedve adnak és vesznek, ezáltal úgy mozgatják a piacot, ahogy azt tőlük elvárják. Hogy ez az elvárás nem mindig esik egybe a tényleges befektetői érdekekkel, az másodlagos. Egyértelmű, hogy a pénzügyi rendszernek ez az egyik legsebezhetőbb és legtöbb visszaélésre módot adó üzletága. Elég csak a Kulcsár ügyre vagy a mostanában felröppent egykori amerikai tőzsdevezető brókercégének a sok tíz milliárd dolláros csalására gondolni. Az sem mellékes körülmény, hogy ez az üzletág a pénzmosás egyik legegyszerűbb és legbiztonságosabb terepe. A nyereség és a veszteség másodlagos kérdés, a lényeg a pénzáramláson van, ez pedig megteremti a pénzmosás lehetőségét. Tekintve, hogy a nagyvállalatok számos olyan befektetéssel rendelkeznek, amelyeket a brókerek kezelnek, ezért a multik eredmény-kimutatásában annyi ilyen nyereség vagy veszteség szerepel, amennyi az adó eltüntetéséhez elegendő. Ebből következően érthető, hogy miért van az, hogy a hazánkban még akár RT formájában működő multi-leányvállalatok sem kerülnek a tőzsdére, így ugyanis olyan nyereségviszonyokat alakíthatnak ki, amelyek az anyavállalat számára a legkedvezőbb, s egyben az adófizetést is minimalizálja. Hitelminősítők Ezek az elméletileg független szervezetek hivatottak arra, hogy egy ország, egy bank, egy biztosító, vagy egyéb vállalat hitelképességét megállapítsák. Feladatuk továbbá, hogy a kibocsátásra kerülő minden értékpapír (részvény, kötvény, derivatíva stb.) induló piaci árfolyamát, azaz értékét meghatározzák. A függetlenségük erősen megkérdőjeleződött a jelen válság kapcsán. Ugyanis ezek a minősítők állapították meg a ma már toxikusnak ítélt jelzáloglevelekről, hogy megfelelő, sőt kiváló értékpapírok, és ajánlották vásárlásra. Magyar Nemzet 2009.02.02. :Szabó Anna: Megússzák a kárt tevő hitelminősítők: „Bár több mint 3200 milliárd dollárnyi kétes jelzálogkölcsönt minősítettek rosszul, így óriási szerepük volt a hitelválság szétterjedésében, a mai napig senki nem vonta felelősségre a világ vezető hitelminősítőit, akik a múlt héten együtt parádéztak a globális gazdasági elit képviselőivel a davosi világgazdasági fórumon. Megítélésem szerint a hitelminősítők a mostani válság kulcsszereplői. Aktív részesei voltak annak a méregkeverésnek, amely a rossz minőségű F besorolású követeléseket kiváltó, A jelű hitellé változtatták - fogalmazott nemrég Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászprofesszor, aki szerint a helytelen besorolások nélkül nem lehetett volna szétteríteni a válságot. ” Mint kiderült, ezek az értékelések alapvetően az értékpapír kibocsátók igénye szerint alakultak, hiszen ezek fizették meg a minősítés költségét. Természetesen, ha valamely kibocsátó (befektetési bank, biztosító- biztosítási kötvények esetén, cég és értékpapír viszontbiztosításakor, lásd. Soros AIG idézet-brókerház) fizet az értékelésért, vagyis megrendelő, akkor a kibocsátó igénye dönti el az értéket - különben nem fizeti ki a munkadíját a minősítésnek - így a minősítők szavahihetősége, elfogulatlansága és legfőképpen függetlensége egyenlő a nullával. A válság kapcsán egyértelművé vált ezen szervezetek szerepe a nagy pénzügyi összjátékban. Minden esetben kiszolgálják a pénzrendszert működtető háttérhatalom igényeit. Ezek a szervezetek - természetesen megrendelésre - döntenek az egyes vállalatok hitelképességéről. A vállalatok hitelképességének megállapítása, majd nyilvánosságra hozatala egyenlő az adott vállalat sztárolásával, azaz piaci pozícióinak a valóson túli felértékelésével. Más megközelítésben viszont egyenlő egy adott vállalat tönkretételével, vagy annak az ellenséges felvásárlásra való előkészítésével. (Az ellenséges felvásárlás alatt azt kell érteni, hogy az adott egyébként jól működő céget egy másik, nem feltétlenül tőkeerősebb cég úgy szerzi meg, hogy a felvásárlás sem az adott vállalat tulajdonosainak, sem a menedzsmentjének nem áll érdekében. Ugyanakkor a hitelminősítő leértékelése miatt olyan mértékben veszít értékéből, hogy a tulajdonosok és a vezetés is rákényszerül az eladásra, vagy fúzióra. Ezekben az ügyekben a megrendelő az a nagy „befektetési bank”, amelyet megbíz a vevő a felvásárlással.) Az ilyen ügyleteknek társadalmi hatása nem igazán jelentős. Csurka Endre (Folytatjuk) Háború a sivatagban, 1940-1943 (Folytatás a 16. oldalról) A német-olasz oldalon sem változott érdemben a helyzet. Égető szükség mutatkozott továbbra is a hiányzó készletek pótlására, de Rommelnek újra és újra csalatkoznia kellett. Ő azt várta volna, hogy az olasz flotta minden bevethető egységével segítse ennek a problémának a feloldását, azonban ehelyett néha magától Cavallero marsaiból kellett meghallgatnia, hogy bizony sok korábbi ígéretüket az olaszok nem tudják majd teljesíteni. Ami azonkívül, hogy „nem babra ment a játék”, rendkívül bosszantotta a német tábornokot, az az volt, hogy legtöbbször csupán szervezési hibák voltak az elmaradások okaként felhozhatóak, így például soha nem használták ki a tobruki kikötő nyújtotta lehetőségeket, aminek következtében a kirakodásra várakozó hajók hosszú ideig tétlenül horgonyoztak nem messzire a parttól, kitéve magukat a Royal Air Force bombázói jelentette veszélyeknek. Ugyancsak hiába foglalták el az angoloktól a katonák a frontvasút már elkészült vonalát, az utánpótlás biztosításáért felelősek érthetetlen módon ezt a lehetőséget szintén nem vették érdemben igénybe! A politikai megfelelés kényszere, a teljes nyíltság, az őszinteség hiánya a problémák megvitatása terén nagyon súlyos következményekkel járt az Afrika Páncélos Hadseregre, de egyszersmind az egész észak-afrikai hadviselésre nézve is. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy Rommel tábornokon keserűség lett úrrá: „Előnyösebb volt annak bizonyítása, hogy a veszteségek ellenére is minden rendben van, mint a nyílt beszéd, ami az igazi szövetségesek között, mindig hasznosabb az állandó őszintétlenségnél. Nem létezett olyan szerv, amely a feladatban érintett valamennyi haditengerészeti, repülős és szárazföldi alakulatra kiterjedő parancsadás jogával irányította volna a földközi-tengeri és az észak-afrikai part menti hajóforgalom szervezetét és védelmét. (...) A német csapatok előirányzott állományát alapul véve, augusztus 20-án még hiányzott 16 000 emberünk, 210 harckocsink, 175 rohamlövegünk és páncélkocsink, valamint óvatos becslések szerint is, mintegy 1500 egyéb gépjárművünk. Ha nem kerültek volna a kezünkre a nagy marmarkai és nyugat-egyiptomi nagy brit ellátóraktárak, már nem is léteztünk volna. Nyomorúságos volt az élelmezés, és már torkig voltunk az ételek egyhangúságával. Állandóan szűkében voltunk az üzemanyagnak és a lőszernek. Lőszertakarékosság céljából egy időre meg kellett tiltanunk a tüzérségnek, hogy zavaró tűzzel nyugtalanítsák az ellenséget. A britek viszont teljes mértékben kihasználták fölényüket: órákig lőtték csapataimat, amelyek amúgy is mérhetetlen megpróbáltatásokat kellett, hogy elviseljenek a forró és sivár állásaikban. ” Mindezek és a korábbi erős igénybevétel, a fizikai és lelki terhek rá nehezedő súlya következtében Rommel tábornokon a kimerültség jelei kezdtek mutatkozni. Hiába igyekezett tartani magát, egyre sűrűbben gyengeség fogta el, aminek következtében Gause tábornok felkérte Horster professzort, vizsgálja meg a főparancsnokot. A vizsgálat krónikus gyomor- és bélhurutot, diftériát és keringési zavarokat állapított meg. Az orvosi javaslat azonnali gyógykezelést írt elő, de Rommel nem kívánta elhagyni csapatait. Betartotta az orvosi utasításokat, aminek következtében, augusztus végén Horster professzor már az alábbi táviratot küldhette Berlinbe: „A főparancsnok állapota annyira javult, hogy állandó orvosi felügyelet mellett irányíthatja az elkövetkezendő ütközeteket. Szükséges azonban, hogy a helyszínen tartózkodjon egy esetleges helyettese. ” Közeledtek augusztus utolsó napjai, amikor ismételten megdördültek a fegyverek... (Folytatjuk) Churchill és Alexander tábornok, az új közel-keleti főparancsnok 2009. március 5.