Magyar Fórum, 2009. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

2009-03-05 / 9. szám

18 Magyar Forf­m Brókercégek és hitelminősítők A budpesti tőzsde A hazai tőzsde olyan kicsi, hogy itt valódi kereskedelem nem is zajlik, csak spekuláció. Az egynapi teljes magyar tőzsdefor­galom a világ nagy tőzsdéinek csak egy-két perces forgalmát teszi ki. Ebből következik, hogy a külföldi tőke, amely meghatározó nálunk, csak és kizárólag rövid távú nyere­ségekért jön. Hosszabb idejű befektetéseknek ezen a kis pia­con nincs túl sok értelme. Gyaníthatóan éppen ez az indoka annak, hogy a magyar államkötvények iránt is megcsappant a kereslet. A teljes magyar államadósság már egy közepes befektetési alapnak is csak mellékes összeg (egy Soros-féle hedge fund mellényzsebből megvásárolhatja). Ebből az kö­vetkezik, hogy a hazai piacon csak azok a kisebb alapok jelennek meg, amelyeknek nagy a profitéhsége, és gyorsan forgatják a pénzt. 2008 tavaszán a jegybank az inflációs céljaira hivatkozva 6 százalékról 8,5 százalékra emelte több lépcsőben az alapka­matot, ennek hatására az euró-forint árfolyam soha nem látott szintet ért el 227 forint/eurónál. Ugyanakkor az államkötvé­nyek kamatai meredek emelkedésbe kezdtek. 2008 őszére a válság hatására a jegybank újabb 3 százalékos emelést hajtott végre, mert az árfolyam elérte a 286 Ft/euró szintet. Ezzel egy időben a hazai állampapírpiacról teljesen eltűntek a külföldi vevők úgy, hogy az állampapírok kamata meghaladta néhány napig a 13 százalékot is. Mint látjuk, ezek az intézkedések kizárólag a „befektetői” igényeket szolgálták, mégsem hoz­tak megfelelő eredményt. Mára az árfolyam döngeti a 305 fo­rintos szintet, és nem csodálkoznék, ha rövidesen a 350 Ft/euró árfolyamot elérné. A hazai tőzsde meredek zuhanásban van, az állampapír iránti kereslet nulla, az államadósság a felvett IMF-EU-WB hitelek révén a csillagokban van. Ennek ellenére az állam­csőd veszélye nagyobb, mint valaha. A jegybank mozgástere a kamatemelés vonatkozásában megszűnt, mert 2008 tava­szán feleslegesen emelt kamatot, a jegybanki intervenció lehetősége nagyon kényes fegyver. Ugyanis, ha a jegybank elkezd a piacon venni vagy eladni, azzal a spekulánsokat hozza helyzetbe, mert hiába van összesen 17 milliárd euró tartalék és 20 milliárd kölcsön, ha egy-egy spekulánsnak az árfolyam rángatásához elegendő néhány milliárd, ami pedig nyilvánvalóan a rendelkezésükre áll. Az ilyen beavatkozás eredménye, hogy a teljes hazai tartalék átvándorol spekuláns kezekbe. Hozzáteszem: egy-egy Soros-féle spekulánsnak több forrása, kereskedési lehetősége, pénze és hitele van, mint a kölcsönnel növelt teljes jegybanki tartalékunk. A tőzsde szerepe a jelen világgazdasági válság kialakulásá­ban is tagadhatatlan. A másodlagos jelzálogpiac ugyanis a tőzsdéken működik, azok az értékpapírok, amelyek úgy kelet­keztek, hogy nem volt mögöttük valós fedezet a „piacon”, vagyis a tőzsdén kerültek értékesítésre. Itt hozták létre azokat az éppen akkor szükséges árfolyamokat, amelyek mellett ezeken a papírokon egyesek sokat nyerhettek. Hogy ezeknek a nyereségeknek a végeredménye egy hatalmasra felfúvódott lufi, azt már sokan előre jelezték. Ugyanakkor azt, hogy ezek mögött a papírok mögött végeredményben semmi sincs, az csak akkor derült ki, amikor a háttérhatalom úgy döntött, hogy a lufiból kiengedi a levegőt, úgy hogy közben kiszedi belőle a maximális hasznot. Ezt az üzlettípust, a lufileenge­dést nevezi a „szakma” short ügyletnek, azaz ilyenkor a „be­fektető” arra játszik, hogy az árfolyam csökkenni fog. Vagyis a nyereség a veszteségen alakul ki. Ez úgy történik, hogy a „pia­con” megjelenik egy olyan eladó, akinek nincs a kezében az adott papír, de az nem akadályozza abban, hogy eladja azt, majd amikor az ár az ő általa megadott ár alá kerül, akkor meg­veszi azt a mennyiséget, amit korábban eladott. Mint láthat­juk, az egyszerű halandó esetében csalásnak minősül, az alól a tőzsde kivétel, itt lehet csalni, pontosabban csak azt lehet. Brókercégek Ezek a cégek viszik a rendszerbe a „szakértelmet”. Működé­sükre az jellemző, hogy az ügyfelek megbízásait teljesítik a tőzsdén. Nélkülük sem magánszemély, sem cég, sem alapít­vány, sem nyugdíjpénztár, sem befektetési alap nem vehet részt a kereskedésben. Azon túl, hogy az ügyfelek megbízá­sait (részvény, kötvény, valuta, adás-vétel) teljesítik, lebo­nyolítják a tőzsdén, vagyis a piacon, szakértői közreműkö­dést, tanácsadást is nyújtanak az ügyfelek részére. Persze a napi sajtó, rádió, tv gazdasági műsoraiban is ezeknek a kép­viselői jelennek meg, mint elemzők. A brókercégek nagy többsége valamelyik kereskedelmi bank leányvállalata, ugyanis a kereskedelmi bankok csak a valutapiacon mozoghatnak saját hatáskörben, az értékpapír­­piacon az állampapír kivételével csak brókercégeken keresz­tül vehetnek részt. Az sem elvetendő szempont, ha a bróke­rek tulajdoni viszonyait vizsgáljuk, hogy a kötelező tőke akkora, amely mellett csak banki tulajdonlás jöhet szóba. Amerikában más a helyzet, ott ugyanis a brókercégek, mint befektetési házak-bankok jelennek meg. Az angolszász modell e tekintetben eltér a kontinentálistól. Alapvetően a brókercégek közvetítőként jelennek meg a piacon és elvileg csak másodlagos a saját tevékenységük. A legtöbb esetben az ügyfelek megbízásait úgy összesítik, hogy az olyan mértéket érjen el, amely úgy látszik, mintha a saját üzletük lenne, persze néha a saját pénzüket is kockáztatják. Ezzel szemben Amerikában a hasonló cégek másodlagosan végeznek megbízásos tevékenységet, és a saját tőkéjüket for­gatják. Végeredményben a tengerentúli bankcsődök zöme ilyen kereskedelemből származik. A pénzügyi rendszer biztonsága szempontjából végül is mindegy, hogy egy bróker a saját pénzét vagy a befektetőkét viszi-e vásárra. Az egyes papírok és valuták árfolyamának kialakításában úgyis a közös tevékenységük a meghatározó. Azaz a háttérhatalom kijelöl célokat és az egyes cégek ennek megfelelően tevékenykedve adnak és vesznek, ezáltal úgy mozgatják a piacot, ahogy azt tőlük elvárják. Hogy ez az el­várás nem mindig esik egybe a tényleges befektetői érde­kekkel, az másodlagos. Egyértelmű, hogy a pénzügyi rendszernek ez az egyik leg­sebezhetőbb és legtöbb visszaélésre módot adó üzletága. Elég csak a Kulcsár ügyre vagy a mostanában felröppent egy­kori amerikai tőzsdevezető brókercégének a sok tíz milliárd dolláros csalására gondolni. Az sem mellékes körülmény, hogy ez az üzletág a pénzmosás egyik legegyszerűbb és leg­biztonságosabb terepe. A nyereség és a veszteség másodlagos kérdés, a lényeg a pénzáramláson van, ez pedig megteremti a pénzmosás lehetőségét. Tekintve, hogy a nagyvállalatok számos olyan befektetés­sel rendelkeznek, amelyeket a brókerek kezelnek, ezért a multik eredmény-kimutatásában annyi ilyen nyereség vagy veszteség szerepel, amennyi az adó eltüntetéséhez elegendő. Ebből következően érthető, hogy miért van az, hogy a ha­zánkban még akár RT formájában működő multi-leányvál­lalatok sem kerülnek a tőzsdére, így ugyanis olyan nyereség­viszonyokat alakíthatnak ki, amelyek az anyavállalat számá­ra a legkedvezőbb, s egyben az adófizetést is minimalizálja. Hitelminősítők Ezek az elméletileg független szervezetek hivatottak arra, hogy egy ország, egy bank, egy biztosító, vagy egyéb vállalat hitelképességét megállapítsák. Feladatuk továbbá, hogy a kibocsátásra kerülő minden értékpapír (részvény, kötvény, derivatíva stb.) induló piaci árfolyamát, azaz értékét meg­határozzák. A függetlenségük erősen megkérdőjeleződött a jelen vál­ság kapcsán. Ugyanis ezek a minősítők állapították meg a ma már toxikusnak ítélt jelzáloglevelekről, hogy megfelelő, sőt kiváló értékpapírok, és ajánlották vásárlásra. Magyar Nemzet 2009.02.02. :Szabó Anna: Megússzák a kárt tevő hi­telminősítők: „Bár több mint 3200 milliárd dollárnyi kétes jel­zálogkölcsönt minősítettek rosszul, így óriási szerepük volt a hitel­válság szétterjedésében, a mai napig senki nem vonta felelősségre a világ vezető hitelminősítőit, akik a múlt héten együtt parádéztak a globális gazdasági elit képviselőivel a davosi világgazdasági fóru­mon. Megítélésem szerint a hitelminősítők a mostani válság kulcs­­szereplői. Aktív részesei voltak annak a méregkeverésnek, amely a rossz minőségű F besorolású követeléseket kiváltó, A jelű hitellé változtatták - fogalmazott nemrég Joseph Stiglitz Nobel-díjas köz­gazdászprofesszor, aki szerint a helytelen besorolások nélkül nem lehetett volna szétteríteni a válságot. ” Mint kiderült, ezek az ér­tékelések alapvetően az értékpapír kibocsátók igénye szerint alakultak, hiszen ezek fizették meg a minősítés költségét. Természetesen, ha valamely kibocsátó (befektetési bank, biz­tosító- biztosítási kötvények esetén, cég és értékpapír vi­szontbiztosításakor, lásd. Soros AIG idézet-brókerház) fizet az értékelésért, vagyis megrendelő, akkor a kibocsátó igénye dönti el az értéket - különben nem fizeti ki a munkadíját a minősítésnek - így a minősítők szavahihetősége, elfogulat­lansága és legfőképpen függetlensége egyenlő a nullával. A válság kapcsán egyértelművé vált ezen szervezetek sze­repe a nagy pénzügyi összjátékban. Minden esetben kiszol­gálják a pénzrendszert működtető háttérhatalom igényeit. Ezek a szervezetek - természetesen megrendelésre - döntenek az egyes vállalatok hitelképességéről. A vállalatok hitelké­pességének megállapítása, majd nyilvánosságra hozatala egyenlő az adott vállalat sztárolásával, azaz piaci pozícióinak a valóson túli felértékelésével. Más megközelítésben viszont egyenlő egy adott vállalat tönkretételével, vagy annak az el­lenséges felvásárlásra való előkészítésével. (Az ellenséges fel­vásárlás alatt azt kell érteni, hogy az adott egyébként jól mű­ködő céget egy másik, nem feltétlenül tőkeerősebb cég úgy szerzi meg, hogy a felvásárlás sem az adott vállalat tulajdo­nosainak, sem a menedzsmentjének nem áll érdekében. Ugyanakkor a hitelminősítő leértékelése miatt olyan mér­tékben veszít értékéből, hogy a tulajdonosok és a vezetés is rákényszerül az eladásra, vagy fúzióra. Ezekben az ügyekben a megrendelő az a nagy „befektetési bank”, amelyet megbíz a vevő a felvásárlással.) Az ilyen ügyleteknek társadalmi hatá­sa nem igazán jelentős. Csurka Endre (­Folytatjuk) Háború a sivatagban, 1940-1943 (Folytatás a 16. oldalról) A német-olasz oldalon sem változott érdemben a hely­zet. Égető szükség mutatkozott továbbra is a hiányzó készletek pótlására, de Rommelnek újra és újra csalat­koznia kellett. Ő azt várta volna, hogy az olasz flotta minden bevethető egységével segítse ennek a prob­lémának a feloldását, azonban ehelyett néha magától Cavallero marsaiból kellett meghallgatnia, hogy bi­zony sok korábbi ígéretüket az olaszok nem tudják majd teljesíteni. Ami azonkívül, hogy „nem babra ment a játék”, rendkívül bosszantotta a német tábor­nokot, az az volt, hogy legtöbbször csupán szervezési hibák voltak az elmaradások okaként felhozhatóak, így például soha nem használták ki a tobruki kikötő nyújtotta lehetőségeket, aminek következtében a ki­rakodásra várakozó hajók hosszú ideig tétlenül horgo­nyoztak nem messzire a parttól, kitéve magukat a Royal Air Force bombázói jelentette veszélyeknek. Ugyancsak hiába foglalták el az angoloktól a katonák a frontvasút már elkészült vonalát, az utánpótlás biz­tosításáért felelősek érthetetlen módon ezt a lehető­séget szintén nem vették érdemben igénybe! A poli­tikai megfelelés kényszere, a teljes nyíltság, az őszin­teség hiánya a problémák megvitatása terén nagyon súlyos következményekkel járt az Afrika Páncélos Hadseregre, de egyszersmind az egész észak-afrikai hadviselésre nézve is. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy Rommel tábornokon keserűség lett úrrá: „Elő­nyösebb volt annak bizonyítása, hogy a veszteségek ellenére is minden rendben van, mint a nyílt beszéd, ami az igazi szövetségesek között, mindig hasznosabb az állandó őszin­­tétlenségnél. Nem létezett olyan szerv, amely a feladatban érintett valamennyi haditengerészeti, repülős és szárazföldi alakulatra kiterjedő parancsadás jogával irányította volna a földközi-tengeri és az észak-afrikai part menti hajóforga­lom szervezetét és védelmét. (...) A német csapatok elő­irányzott állományát alapul véve, augusztus 20-án még hiányzott 16 000 emberünk, 210 harckocsink, 175 roham­­lövegünk és páncélkocsink, valamint óvatos becslések sze­rint is, mintegy 1500 egyéb gépjárművünk. Ha nem kerül­tek volna a kezünkre a nagy marmark­ai és nyugat-egyipto­mi nagy brit ellátóraktárak, már nem is léteztünk volna. Nyomorúságos volt az élelmezés, és már torkig voltunk az ételek egyhangúságával. Állandóan szűkében voltunk az üzemanyagnak és a lőszernek. Lőszertakarékosság céljából egy időre meg kellett tiltanunk a tüzérségnek, hogy zavaró tűzzel nyugtalanítsák az ellenséget. A britek viszont teljes mértékben kihasználták fölényüket: órákig lőtték csapa­taimat, amelyek amúgy is mérhetetlen megpróbáltatásokat kellett, hogy elviseljenek a forró és sivár állásaikban. ” Mindezek és a korábbi erős igénybevétel, a fizikai és lelki terhek rá nehezedő súlya következtében Rommel tábornokon a kimerültség jelei kezdtek mutatkozni. Hiába igyekezett tartani magát, egyre sűrűbben gyen­geség fogta el, aminek következtében Gause tábornok felkérte Horster professzort, vizsgálja meg a főpa­rancsnokot. A vizsgálat krónikus gyomor- és bélhuru­tot, diftériát és keringési zavarokat állapított meg. Az orvosi javaslat azonnali gyógykezelést írt elő, de Rom­mel nem kívánta elhagyni csapatait. Betartotta az or­vosi utasításokat, aminek következtében, augusztus­­ végén Horster professzor már az alábbi táviratot küld­hette Berlinbe: „A főparancsnok állapota annyira javult, hogy állandó orvosi felügyelet mellett irányíthatja az elkö­vetkezendő ütközeteket. Szükséges azonban, hogy a hely­színen tartózkodjon egy esetleges helyettese. ” Közeledtek augusztus utolsó napjai, amikor ismételten megdör­dültek a fegyverek... (Folytatjuk) Churchill és Alexander tábornok, az új közel-keleti főparancsnok 2009. március 5.

Next