Magyar Fórum, 2010. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

2010-01-07 / 1. szám

2 Ez alatt az éves rovatcím alatt indí­tom meg sorozatomat 2010-ben. Korántsem azért, mert az előzőt, a „Budapest-Baja-Tel-Aviv”-ot kifá­radtnak érzem. Magyarország iz­raeli, zsidó-amerikai, zsidó-orosz megszállásáról folyamatosan és han­gosan kell beszélni, a vészharang kongatása sem maradhat abba, de az induló év különleges feladatokat, megragadható esélyeket és betelje­síthető reményeket hordoz. Legyen mostantól ez a létünket fenyegető megszállás nem mindig kimondott gondolattá, örökké velünk élő em­­lékeztetéssé, mint amilyen a tria­noni volt annak idején: „..de mindig gondoljunk reá.” E mellett azt is észrevehetjük, hogy valami nagyon megváltozott a politikai életünkben, a nyilvánossá­gunkban. Erről a megszállásról már nem csak a sukorói kaszinóterv és más disznóságok kiderülése nyo­mán, hanem az élet, a dolgok, a tör­ténések természetes hömpölygése miatt is egészen másként véleked­nek és beszélnek is az emberek. Könnyedén és szinte magától érte­tődően: ezek ilyenek. A minap az interneten láttam egy videót, amely a bank, a hitelezés, és a kamat kérdé­seivel foglalkozott és amelyet készí­tői úgy tettek kelendőbbé, hogy elé­biggyesztették: „most olvasd el, amíg a Mazsihisz le nem tiltja.” Ez az odabökés maga többet elmond a viszonyokról, mint tíz vezércikk. Megvilágítja a pénz és az ember, a kiszolgáltatottság és a megszállás valós viszonylatait, cenzúráját és érdekhálózatait. Akár történt ilyen letiltás, akár nem - nyilván történt - a fricska egy egész rendszert és egy egész sötét hatalmi egyenlőtlen­séget tár fel. Majdnem olyan erős felkiáltás, tiltakozás mint a „rusz­­kik, haza!” volt 1956. október hu­­szonharmadikán. Csakhogy ennek nem az lesz a következménye, hogy néhány hónap múlva börtönbe ve­tik azt, aki ruszkik hazá”­t kiáltott a Rákóczi úton, hanem, hogy a meg­szállást abba kell hagyni és a holo­­kausztmítosz továbbélésére épített pénzhatalmi túltengést és a vagyo­­nosodásokat, privilégiumszerzése­ket be kell fejezni. Egyes rádiók és televíziók még jajveszékelnek és egyes bulgár urak még tépdesik a kaftánt a mellükön és százezredszer is felfestik a fasizmus-nácizmus visszatérésének a veszélyét, de a mindkét fél számára elfogadható együttélés nem halasztható tovább. A pénzhatalmi túlerő média túlsúly­­lyá változtatott erőszaka, cenzúrája nem tartható fenn tovább. A nem­­zetköziesítés korszaka, a liberális hegemónia korszaka véget ért. Tisz­tességes együttélésre kell beren­dezkedni­­ a magyarsággal is. A ma­gyarság asszimilálását a kisebbséghez abba kell hagyni, a magyar kultúrá­ba őszintén bele kell illeszkedni. Erre van esély. De az esélyt még meg kell ragadni. Ezért helyesebb most arról gondolkodni, értekezni, hogy hogyan kell és hogyan lehet ezt az esélyt és más hasonló esélye­ket megragadni. Az esély és a remény között az a különbség, hogy az esélynek már van teste, számszerűsége, viszony­lata, míg a remény inkább csak ma­gasan úszó bárányfelhő, amelyen átsüt a nap. A magyar megmaradás­nak tegnap még reménye is alig volt, ma pedig, a világliberalizmus össze­omlásakor, a mesterségesen keltett, a lényegibb válság elfedése céljából előrehozott és felfújt válságban esé­lye is van. Ez óriási különbség. Hol­nap már az angol bukiknál is lehet fogadásokat kötni a magyar meg­maradásra. Gyűlik a nép a Bastille elé. Ide­jében rendet kell teremteni az ösz­­sze-vissza kiabálók között. A meg­maradás komoly dolog. Aki csak azért hőzöng, mert még mindig fél, az álljon hátrább és hallgasson egy kicsit. A társadalom, a magyar élet teljes átalakítását nem ordítozás és habzószájúság fogja eldönteni, ha­nem végiggondolt elképzelések meg­valósítása és munka. Összefogás a magyarok között és mindenekelőtt egy közelgő választás. Mi most nem azért vettünk át egy képet a francia forradalom kirobbanásának pillana­tából, mert forradalmi megoldást ajánlunk, különösen nem jakobi­nus diktatúrába torkolló véres le­számolásokra gondolunk, hanem egyszerűen arra, ami a legkönnyebb ebben a pillanatban: elsöprő válasz­tási győzelemre a liberál-jakobinus­­bolsevista- ávós -zsidó cég emberei fölött. Erre most van esély, ezért most mindenki tehet valamit. Mindannyiónknak számot kell vetnünk az életünkkel. Sokunknak be kell ismernünk, hogy becsaptak bennünket. Az egész elmúlófélben lévő világ a tömegek becsapásáról szólt. A liberalizmus az egyént, az „én-én-én-t” állította a központba, és az embert kivonta a közösség, a nemzet fegyelméből, kötelességi há­lózatából és védtelené tette. Rá kell jönnünk, hogy jobb üdvösebb nem­zeti közösség fegyelmében és óvó­védő ernyője alatt élni, mint egy­másra fenekedő, értelmetlenül ver­sengő vad csordákban. Nem vesztünk semmit, ha szép csendesen vissza­térünk magyarságunk közösségébe. Az esély megragadása most azt je­lenti, hogy teljes nyíltsággal és tu­datossággal szavazok. Azzal a felha­talmazással küldöm az Országgyű­lésbe az általam kedvelt párt kép­viselőjét, hogy változtassa meg a rendszert. Eddig ez nem volt lehet­séges. Csak egy kisebb, szélsőséges­nek nyilvánított, majd csalással ki­ejtett párt, a MIÉP követelt rend­szerváltást, de a nagy többség ezt még a nemzeti-polgári oldalon is csak jóakaratú elnézéssel követte és ha a mozdulat veszélyesnek látszott egzisztenciálisan, hát el is táncolt mellőle. Ma azonban más a helyzet. Az óriási többség ma meg van győ­ződve a gyökeres változások szük­ségességéről, elkerülhetetlenségé­ről. De még nem mondja ki. Átlen­gi a közvéleményt, hogy szép lesz egy sima győzelem is. Nem kell kö­vetelményeket támasztani, nem sza­bad feltételeket szabni, most mi jövünk és ez elég. Minden szép las­san rendbe jön. Ez borzasztó veszé­lyes. Ez nem az esély megragadása, hanem mindennek az elpuskázása. Mert a társadalom elért a felvilágo­­sultságnak és az összeálló felismeré­seknek arra a fokára, amikor világos feltételeket szabhat. Ma már nem lehet azt elhinni, hogy a Wallis mil­liárdos Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc vagy a Mazsihisz is, magyar jólétet, magyar szabadságot és ma­gyar demokráciát akarja. Ma már nem lehet balra szavazni azért, hogy legyen baloldal, mert a mai balol­dalinak mondott pártok bebizonyí­­tottan a nemzetellenes idegen tőke megbízottjai és a vezetőik helytar­tók. Haszonélvező tolvajok, élőskö­dők és még zsarnokok is. A félrenézés és a cinkos összeka­­csintás kora lejárt. Nem fogadha­tom el kedvenc pártomtól, hogy be­csapjon, hogy kormányra kerülve széttárja a kezét és közölje velem: nem csinálunk gyökeres rend­szerváltást, mert nem engedik. Ez a szovjet korszakban, Kádár János szájából még igaz is lehetett volna, ha ő maga akart volna egyáltalán valamilyen gyökeres változást. De soha nem akart, mindig csak a ha­talmát akarta és csak annyira volt reformer, amennyire Hruscsovnak, Brezsnyevnek, Andropovnak szük­sége volt az ő reformerségére. Tiltások, nagyhatalmi elvárások, EU-szabályok és izraeli mesterke­dések ma is vannak. Nem mondhat­juk azt, hogy a hatalomra kerülő új kormány korlátlan szabad kezet kap a magyar élet megváltoztatására. Gondol egyet és kitakarítja a szipo­­lyozó külföldi tőkét és megtagadja az adósság visszafizetését. De azt sem mondhatjuk, hogy semmit sem tehet és mindenbe bele kell törőd­nie. A világ megváltozott. A bűnt a nemzet ellen most egy uralomra került erő akkor követi el, ha gyáván nem veszi figyelembe a megválto­zott világkörülményeket. A magyar társadalom pedig akkor, ha eltűri neki, hogy ne vegye tudomásul a megváltozott világhelyzetet. Semmilyen előítéletet nem táplá­lunk. Nem mondjuk azt, hogy a ha­talomra esélyes erő kényelmes, gyá­va és el akarja kerülni az ütközé­seket és azt sem mondjuk, hogy mindenre elszántnak látjuk. Mert nem is ez a kérdés. Ha a társadalom felelős többsége, a választások re­mélhető győztes tábora nincs el­szánva és elhatározva arra, hogy megkövetelje övéitől a rendszervál­toztatást és adott esetben számon is kérje rajtuk, akkor a hatalomra ke­rült erő nem is képes ezeket megva­lósítani és még elkezdeni is nehe­zen. Mert nincs mögötte erő. A puszta szavazat, a ráhagyás ma nem elég. Egy nemzeti újjászületéshez reformnemesség, valódi jobbágy­felszabadító erő, áldozatkészség és áldozatvállalás kell. Ha a győztes pártok maguk mögött érzik ezt az erőt, biztosan megteszik a lehetsé­ges lépéseket. Mi csak magunkról nyilatkozha­tunk. A MIÉP-Magyar Megmaradás Közössége gyökeres változásokat, tör­vényes számonkérést, új alkotmányt, törvényes rendet akar, magyar meg­újulást. Nem másért, ezért kérjük a magunk számára a támogatást, a segít­séget az Országgyűlésbe való bekerü­léshez. Hajtóerővé szeretnénk válni, mint amilyenek egyszer már vol­tunk. Semmi hőzöngés, semmi trap­polás, munkára jelentkezünk. (Ssazma ,%/rá// Esélyek és remények Magyar FőriíM Dénes János 80 éves 1956 jelképes férfija, az egyik utolsó mohikán töltötte be a nyolc­vanat. A legnagyobb küzdők és a megalkuvást nem ismerők egyi­ke. Legerősebb oldala a jelleme. Ha egyszer netán valakinek eszébe talál jutni, hogy megírja, milyen emberi felhozatala volt ötven­hatnak a magyar történelemben, a Kőbányai gyógyszerárugyár munkástanácsának elnökét semmiképpen nem kerülheti ki. A Nagybudapesti Munkástanácsban is Kőbányát képviseli, több mint hat évig a börtönben is a magyar munkásságot, és 1990-ben, az Országgyűlésben is. Elsőként látja meg az Antall-kormány erősen felemás voltát, nem fogadja el megalkuvásait, és kiül a frak­cióból függetlennek. Nem győzi unszolni, figyelmeztetni a barát­ság és az együtt töltött börtönhónapok jogán e sorok íróját a döntő lépés megtételére, és útja egyenesen vezet el a MIÉP jelöltségéig. De ötvenhat már verve van. Szépek az ünnepségek a temetők­ben, lengenek a zászlók, de megkezdődik ötvenhat privatizációja. Dénes János ezt kívánta megakadályozni, amikor kezdeményezte az új Országgyűlés első törvényét, az ötvenhathoz igazodásét, amiből éppen úgy nem lett semmi, mint a többiből. A munkás­­tanács eredeti szellemét eltemeti a liberális piac és Dénes János elkezd könyveket írni, mert jelleme nem engedi meg a hallgatást és a félrevonulást. Maga írja, maga adja ki és maga árulja a könyveit, mint az öreg Istóczy Győző, a nagy felismerő. Köszöntjük a Nagy Felismerőt, erőt, egészséget kívánunk neki és Isten áldását rá és egész háza, hazája népére. Csurka István 2010. január 7.

Next