Magyar Fórum, 2010. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

2010-04-08 / 14. szám

­ Az idei Húsvét a választások előtti vasárnapra esett és ez egy kicsit le­csendesítette a háborgó kampány beltengert. A közszolgálati rádiók és tévék néhány perccel több ünne­pi szentmisét, istentiszteletet és je­­ruzsálemi zarándoklatot mutattak, mint tavaly, vagy tavalyelőtt, de a keresztényellenesség tüskéjét is ben­ne hagyták a hírekben az egész Nagy­héten. Nem múlt el nap, hogy a fő hírek közt meg ne emlékeztek volna a New York Times, a világ legna­gyobb zsidó lapja kezdeményezésé­ről, amelynek sugallatára és valószí­nűleg a szervezésében kicsiny cso­portok tüntettek XVI. Benedek pá­pa és az egyház ellen. Az ok: állító­lag ír és német papok 30-40 évvel ez­előtt a pedofília rút bűnébe estek, s ezt akkor mind az ír, mind a mai pápa által kormányzott német egy­házrész felszámolta ugyan, de eltus­solta. Tessék bevallani, tessék elszá­molni, követelte a különböző tere­ken, sajtóértekezleteken összegyűlt legfeljebb kéttucatnyi amerikai tár­sulat. Amelyik elsöprő világnyilvá­nosságot kapott a magyar híradók állítása szerint. A New York Times felségjelű magyar szerkesztőségek csak ehhez a világjelentőségű nyil­vánossághoz csatlakoznak - mond­ták. Most, éppen Húsvét előtt. A keresztényellenesség „palack tintája” tehát bele lett öntve a ma­gyar ünnep „tányér levesébe”. A kétszer két idézőjelbe tett szó, a kép gróf Széchenyi Istváné. Az 1844-es rendi országgyűlés zsidó emancipá­ciót tárgyaló vitájába dobta bele a legnagyobb magyar, attól óva nem­zetét, hogy ezt az egyenlősítést, fel­szabadítást korlátlanul megadja a hazába akkor már veszélyesen nagy rajokban érkező zsidóknak, akik ez­zel megerősödve meghódítják és le­igázzák a még gyenge nemzeti öntu­datú magyarságot. A nyugat-euró­pai nagy lélekszámú, erős nemze­tek, elsősorban a nagy angol nem­zet,­ amelynek életét Széchenyi a legjobban ismerte, és amelynek a viszonyait alaposan tanulmányoz­ta, mielőtt nemzetváltoztató mun­kájába belefogott volna,­­ hatalmas nemzet­ javában semmi bajt nem okoz a palack tinta, ellenben a levest a magyar tányérban ehetetlenné teszi. A látnoki szavakat ma a középis­kolákban nem tanítják, az egyete­meken elérhetők, a kutatók elől nincs elzárva, a történészek termé­szetesen nem kerülhetik meg, ám ha idézik és magyarázzák, legalább egy gyanúsító vagy kicsinyítő jelző ere­jéig a kétely sárga tintájába kell már­taniuk a tollakat. Különben a sajtó­irányítás, a cenzúra, a rektori hiva­tal, az IMF rosszallásával kell szá­molniuk, amelyeknek aztán egzisz­tenciális következményei szoktak lenni. Ez tény. Ezért a becsületes hajlandóságú, a kérdést világosan átlátó tudósok, írók a liberális meg­győződés önkéntes vakságába, egy tőlük a lelkük mélyén mindig egy kicsit idegen szemlélet, felsőbb ha­talmak által rájuk kény­szerűen voltába me­nekülnek, és a „dolgot magát” - ez Bocskai István-idézet - saját legjobb demokratikus és feltétlenül liberális meggyőződéseként ad­ják elő. Mert a magyar társadalomban több mint száz éve egy sa­játságos öncsalás lelki nyomása működik, amely kifele, nyilvánosan mindig a liberalizmust igazolja, befele, össze­hajolva a borfoltos abrosz felett pe­dig a magyarságot temeti. Ez nem vád, ez csak sajnálkozás a magyar értelmiség igazi árulása felett. Mert a tét, bizony, csak a tál lencse. Az élet azonban, mint mondják, modernizálódik és a konkrét tál len­cséből esetenként csak tál lencse ki­utalás, ígéret lesz, illetve minden­napos, mindig mélyebb kétrét gör­­nyedés a hatalom előtt. (Vannak al­kotók, akik meg sem merik kérdez­ni: „és a lencse, Jákob?”) Ézsau számára a tál lencse, mint­hogy valóban farkaséhes, hiszen a mezőről érkezik, ahol nehéz fizikai munkát végzett, s talán vadállatok­kal is megküzdött­­ létkérdés. S az volt a modern korban is a középré­tegek, az alkotó értelmiség, a törté­nelmi vezetőosztály egyes alakjai számára is, mert üldözték őket a múltjuk miatt. Azért, mert megírták azt, amit legjobb tudásuk szerint gondoltak, megfestették és szobor­ba öntötték látomásaikat, amelyek később bűnös látomásoknak nyil­váníttattak. Semmilyen fennálló törvényt nem sértettek, elítélni csak új törvények alapján lehetett őket, visszamenőleges hatállyal. Egy egész történelmi vezetőosztály és egy gazdag irodalom és művészet tűnt el így a süllyesztőben, s a Já­kobok gondoskodtak róla, hogy a széles közönség, s az ifjúság mind­máig ne ismerje meg és ne is jusson hozzá ezekhez az értékekhez. Akik pedig nem akartak úgy járni, mint társaik, akiket hasonló mondato­kért kivégeztek, vagy hosszú bör­tönre ítéltek, azok szemlesütve vá­rakoztak csajkájukkal a kézben - lencseosztáskor. Sok árnyalata van tehát a megal­kuvásnak. Még felmentések is ad­hatók voltak­­ eddig. De a liberaliz­mus intézményeinek világszerte hallható recsegése-ropogása köze­­pett már nem adható felmentés sem­milyen tál- lencse- gyávaságra, el kell utasítani a VI. Benedek és a Húsvét elleni apró, de galád, alantas támadásokat, az eszelősség határát átlépő chicagói kártérítési követe­léseket,mert annak a korszaknak a küszöbén állunk, amelyben a len­csét többé nem Jákob porciózza. Ben­ne még nem élünk, s a választással nyomban nem is ugrunk bele, de már itt van. Már rajtunk múlik. Ezért itt az ideje, hogy leszámol­junk a magunkban lakozó tál-lencse - könnyelműséggel, - gyávasággal. Az eltelt hosszú időszakban bi­zony a tányérba több érdekes íz ke­rült. Mondjuk egy autó íze, egy nagy lakás íze, egy kinevezés íze, hogy aztán a díjak édes ízéről ne is be­széljünk. Amikor aztán Ézsau az el­ső kellemes íz után megszokta a li­berálisodó tál lencse új ízét, netán az ízek kellemes vegyületét, akkor már ez lett a kényszerítés. A jó ízeket meg lehet szokni. Elvesztésük az éhenhalás veszélyéhez hasonló fé­lelmet okoz, csak egy kis önámítás kell hozzá, meg egy kis széttekintés: mindenki ezt csinálja. Ezen a fokon vált aztán a dolog nemzetrontó mér­gezéssé. Itt, a küszöbön állva ezt is el kell ismernünk. Ennek a rongyem­berségnek a terhével nem léphe­tünk be az új korszakba. Most fordult az idő: most a Já­kobok félnek. Félelmükben hoznak ostoba törvényt. A tál lencsék ado­mányozásából fakadó uralkodás, a csalárd jogszerzés elvesztése miatti félelmük vacogtató. A gálából el­vett, elcsalt, elprivatizált elsőszü­­löttségi jogot a mezei munkában kimerült Ézsauk­a verítékezők, a gondolkodó magyarok, a gróf Szé­chenyi Istvánként óva intők most visszaszerezhetik. Ha nem gyávák. Ha nem azt várják, hogy mások sze­rezzék vissza nekik. De ne csak képes beszéddel él­jünk. A kultúra visszaszerzéséről és a liberális cenzúra eltörléséről, illet­ve elsősorban a kialakult öncenzúra magunkban történő kérlelhetetlen felszámolásáról van szó. Szabadon cselekedni csak a belsőleg felszaba­dult, nem örökösen a felsőbbség előtt hajlongó és igazolást és mene­déket kereső, érzelmeit elhallgató ember képes. C­­iurva Esélyek és remények A Jákobbal szembeni magyar kultúra Egy napon Ézsau fáradtan jött haza a mezőről. Jákob éppen lencsét főzött. Mikor Ézsau a lencsét meglátta, így szólt öccséhez: Adj nekem a főzelékből, mert igen éhes vagyok. Jákob így felelt:­­ Add érte az elsőszülöttségedet. És Ézsau eladta elsőszülöttségének jogát. Képünkön: Ézsau és Jákob, német renaissance ólomüvegen ábrázolva. Magyar Forf­m 2010. április 8.

Next