Magyar Fórum, 2010. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
2010-04-08 / 14. szám
Az idei Húsvét a választások előtti vasárnapra esett és ez egy kicsit lecsendesítette a háborgó kampány beltengert. A közszolgálati rádiók és tévék néhány perccel több ünnepi szentmisét, istentiszteletet és jeruzsálemi zarándoklatot mutattak, mint tavaly, vagy tavalyelőtt, de a keresztényellenesség tüskéjét is benne hagyták a hírekben az egész Nagyhéten. Nem múlt el nap, hogy a fő hírek közt meg ne emlékeztek volna a New York Times, a világ legnagyobb zsidó lapja kezdeményezéséről, amelynek sugallatára és valószínűleg a szervezésében kicsiny csoportok tüntettek XVI. Benedek pápa és az egyház ellen. Az ok: állítólag ír és német papok 30-40 évvel ezelőtt a pedofília rút bűnébe estek, s ezt akkor mind az ír, mind a mai pápa által kormányzott német egyházrész felszámolta ugyan, de eltussolta. Tessék bevallani, tessék elszámolni, követelte a különböző tereken, sajtóértekezleteken összegyűlt legfeljebb kéttucatnyi amerikai társulat. Amelyik elsöprő világnyilvánosságot kapott a magyar híradók állítása szerint. A New York Times felségjelű magyar szerkesztőségek csak ehhez a világjelentőségű nyilvánossághoz csatlakoznak - mondták. Most, éppen Húsvét előtt. A keresztényellenesség „palack tintája” tehát bele lett öntve a magyar ünnep „tányér levesébe”. A kétszer két idézőjelbe tett szó, a kép gróf Széchenyi Istváné. Az 1844-es rendi országgyűlés zsidó emancipációt tárgyaló vitájába dobta bele a legnagyobb magyar, attól óva nemzetét, hogy ezt az egyenlősítést, felszabadítást korlátlanul megadja a hazába akkor már veszélyesen nagy rajokban érkező zsidóknak, akik ezzel megerősödve meghódítják és leigázzák a még gyenge nemzeti öntudatú magyarságot. A nyugat-európai nagy lélekszámú, erős nemzetek, elsősorban a nagy angol nemzet, amelynek életét Széchenyi a legjobban ismerte, és amelynek a viszonyait alaposan tanulmányozta, mielőtt nemzetváltoztató munkájába belefogott volna, hatalmas nemzet javában semmi bajt nem okoz a palack tinta, ellenben a levest a magyar tányérban ehetetlenné teszi. A látnoki szavakat ma a középiskolákban nem tanítják, az egyetemeken elérhetők, a kutatók elől nincs elzárva, a történészek természetesen nem kerülhetik meg, ám ha idézik és magyarázzák, legalább egy gyanúsító vagy kicsinyítő jelző erejéig a kétely sárga tintájába kell mártaniuk a tollakat. Különben a sajtóirányítás, a cenzúra, a rektori hivatal, az IMF rosszallásával kell számolniuk, amelyeknek aztán egzisztenciális következményei szoktak lenni. Ez tény. Ezért a becsületes hajlandóságú, a kérdést világosan átlátó tudósok, írók a liberális meggyőződés önkéntes vakságába, egy tőlük a lelkük mélyén mindig egy kicsit idegen szemlélet, felsőbb hatalmak által rájuk kényszerűen voltába menekülnek, és a „dolgot magát” - ez Bocskai István-idézet - saját legjobb demokratikus és feltétlenül liberális meggyőződéseként adják elő. Mert a magyar társadalomban több mint száz éve egy sajátságos öncsalás lelki nyomása működik, amely kifele, nyilvánosan mindig a liberalizmust igazolja, befele, összehajolva a borfoltos abrosz felett pedig a magyarságot temeti. Ez nem vád, ez csak sajnálkozás a magyar értelmiség igazi árulása felett. Mert a tét, bizony, csak a tál lencse. Az élet azonban, mint mondják, modernizálódik és a konkrét tál lencséből esetenként csak tál lencse kiutalás, ígéret lesz, illetve mindennapos, mindig mélyebb kétrét görnyedés a hatalom előtt. (Vannak alkotók, akik meg sem merik kérdezni: „és a lencse, Jákob?”) Ézsau számára a tál lencse, minthogy valóban farkaséhes, hiszen a mezőről érkezik, ahol nehéz fizikai munkát végzett, s talán vadállatokkal is megküzdött létkérdés. S az volt a modern korban is a középrétegek, az alkotó értelmiség, a történelmi vezetőosztály egyes alakjai számára is, mert üldözték őket a múltjuk miatt. Azért, mert megírták azt, amit legjobb tudásuk szerint gondoltak, megfestették és szoborba öntötték látomásaikat, amelyek később bűnös látomásoknak nyilváníttattak. Semmilyen fennálló törvényt nem sértettek, elítélni csak új törvények alapján lehetett őket, visszamenőleges hatállyal. Egy egész történelmi vezetőosztály és egy gazdag irodalom és művészet tűnt el így a süllyesztőben, s a Jákobok gondoskodtak róla, hogy a széles közönség, s az ifjúság mindmáig ne ismerje meg és ne is jusson hozzá ezekhez az értékekhez. Akik pedig nem akartak úgy járni, mint társaik, akiket hasonló mondatokért kivégeztek, vagy hosszú börtönre ítéltek, azok szemlesütve várakoztak csajkájukkal a kézben - lencseosztáskor. Sok árnyalata van tehát a megalkuvásnak. Még felmentések is adhatók voltak eddig. De a liberalizmus intézményeinek világszerte hallható recsegése-ropogása közepett már nem adható felmentés semmilyen tál- lencse- gyávaságra, el kell utasítani a VI. Benedek és a Húsvét elleni apró, de galád, alantas támadásokat, az eszelősség határát átlépő chicagói kártérítési követeléseket,mert annak a korszaknak a küszöbén állunk, amelyben a lencsét többé nem Jákob porciózza. Benne még nem élünk, s a választással nyomban nem is ugrunk bele, de már itt van. Már rajtunk múlik. Ezért itt az ideje, hogy leszámoljunk a magunkban lakozó tál-lencse - könnyelműséggel, - gyávasággal. Az eltelt hosszú időszakban bizony a tányérba több érdekes íz került. Mondjuk egy autó íze, egy nagy lakás íze, egy kinevezés íze, hogy aztán a díjak édes ízéről ne is beszéljünk. Amikor aztán Ézsau az első kellemes íz után megszokta a liberálisodó tál lencse új ízét, netán az ízek kellemes vegyületét, akkor már ez lett a kényszerítés. A jó ízeket meg lehet szokni. Elvesztésük az éhenhalás veszélyéhez hasonló félelmet okoz, csak egy kis önámítás kell hozzá, meg egy kis széttekintés: mindenki ezt csinálja. Ezen a fokon vált aztán a dolog nemzetrontó mérgezéssé. Itt, a küszöbön állva ezt is el kell ismernünk. Ennek a rongyemberségnek a terhével nem léphetünk be az új korszakba. Most fordult az idő: most a Jákobok félnek. Félelmükben hoznak ostoba törvényt. A tál lencsék adományozásából fakadó uralkodás, a csalárd jogszerzés elvesztése miatti félelmük vacogtató. A gálából elvett, elcsalt, elprivatizált elsőszülöttségi jogot a mezei munkában kimerült Ézsauka verítékezők, a gondolkodó magyarok, a gróf Széchenyi Istvánként óva intők most visszaszerezhetik. Ha nem gyávák. Ha nem azt várják, hogy mások szerezzék vissza nekik. De ne csak képes beszéddel éljünk. A kultúra visszaszerzéséről és a liberális cenzúra eltörléséről, illetve elsősorban a kialakult öncenzúra magunkban történő kérlelhetetlen felszámolásáról van szó. Szabadon cselekedni csak a belsőleg felszabadult, nem örökösen a felsőbbség előtt hajlongó és igazolást és menedéket kereső, érzelmeit elhallgató ember képes. Ciurva Esélyek és remények A Jákobbal szembeni magyar kultúra Egy napon Ézsau fáradtan jött haza a mezőről. Jákob éppen lencsét főzött. Mikor Ézsau a lencsét meglátta, így szólt öccséhez: Adj nekem a főzelékből, mert igen éhes vagyok. Jákob így felelt: Add érte az elsőszülöttségedet. És Ézsau eladta elsőszülöttségének jogát. Képünkön: Ézsau és Jákob, német renaissance ólomüvegen ábrázolva. Magyar Forfm 2010. április 8.