Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

2011-06-23 / 25. szám

2011. június 23. Politikailag gyanús (Folytatás a 7. oldalról) Amit ez a pesti módra bunkó, aszfalt­­parvenüséggel odavetett mondat a maga lenéző, arcátlan dölyffel lesaj­náló élével sugall: maga a tetten ér­hető züllesztéstechnika, nem is na­gyon leplezett magyar utálat, a mu­­csaiak megvetése. Őket jelképezvén a földvári kultúrház­­ minden bizon­nyal tényleg ócska, agyonhasznált­­elkoptatott, korszerűtlen, pénztelen­ségben elhanyagoltnak tűnő színpa­da. Ahol mellékesen az enyhe nárciz­­mussal fölemlegetett fellépés során bizony szépecske summát szakítha­tott le honoráriumként a neves fővá­rosi előadó. És ez az a pont, ami az egész példázat végkicsengését külö­nösen gusztustalanná­­ és egyben bicskanyitogatóvá teszi... A „nosztalgia” szó a Magyar Értel­mező Kéziszótár szerint sóvárgó vá­gyakozást, egyféle visszatévedést je­lent. Még valamikor a hetvenes évek­ben dobták be először a magyaror­szági köztudatba a „nosztalgiahul­lám” kifejezést. Akkor, midőn a ko­rábban elemzett manipulációs tech­nikák először fáradni látszottak. A tovatűnő, múló idő embert szomorí­­tó, felkavaró tudomásvételét­­ poli­tikailag több mint gyanús módon - a hatvanas évekkel kapcsolták össze. Amit egyből afféle aranykornak kiál­tottak ki, ahol boldog ifjúságunkban rokiztunk ma már klasszikusnak ne­vezhető számokra, hangulatos, em­lékezetes, visszavágyni,emlékezni oly édes időkben. Az akkori tizen­éveseket „nagy generációnak” ne­vezték el, erről a kapitális hazugság­ról nem túl jó film is készült-egyszó­val működött Lolo, Zsozso és Dodo boszorkánykonyhája, ezúttal ilyen főzettel. Hogy Magyarországon a hatvanas évek igazi valóságát az jellemezte, hogy 1961-ben még 56-os forradal­márokat akasztottak (például N­ickels­­burg Lászlót), hogy pincelakások, társbérletek, szoba-konyhák tíz- meg tízezreinek mélyén becsületes dol­gozó magyar családok tengődtek, hogy a hűtőszekrény, a televízió, a magne­tofon, a lemezjátszó, a telefon - autó­ról nem is beszélve - főleg az évtized első felében az átlagembernek az ál­mok, vagy legalábbis a nagyon-na­­gyon nehezen elérhető javak biro­dalmába tartozott, hogy a téeszekbe még a Rákosi-időknél is szörnyűbb módszerekkel berugdalt magyar pa­rasztság ekkor veszíti el ezeréves meg­határozó szerepét a magyar életben, hogy a szovjet hódoltsági állapot egyetlen, mégoly apró vonatkozása ellen még pisszenni sem lehet, hogy a külföldi, pláne a nyugati utazás még reménységnek is reménytelen volt, hogy még 1966-67-ben is­­kivá­ló barátom, Benedikty Horváth Ta­más magyar regényíró bizonyíthat­ja) államellenes összeesküvés címén igazi ávós módszerekkel kínoztak és csuktak évekre börtönbe huszonéves egyetemista fiatalokat: nos, mindez, oly sok más tényezővel egyetemben, egyáltalán nem zavarta a „nosztal­giahullám” propagátorait. Mivel a nyolcvanas évek legvégén történt egy rendszerváltásnak hazu­dott komoly változás is, bármily hi­hetetlen, nekik még ez is kapóra jött. Ezután már nemcsak megismétel­ték, de intézményesítették is a nosz­talgiázást mint olyat, pompásan fel­használva a kapitalizmusban, a vál­lalkozások mindenhatóságában rej­lő nagy lehetőségeket. És rövidesen, a kilencvenes években elkezdett szól­ni üzletekben, éttermekben, hivata­lokban, lakásokban­­a Sláger Rádió. A tovatűnt évtizedek legnagyobb slá­gereit éjjel-nappal, nonstop sugárzó adó. Két iszonyatos véglény minősít­hetetlen szövegelésével dúsítva, álta­luk a több évtizede folyamatos rot­hasztást már kicsit sem leplezve. A zene, a zene pedig, valóban az idő ínyenc élvezetére csábítva, szinte a zsigerekre hatva idézi, csak idézi föl egyre az ifjúság édes madarát, az első szerelmeket, az embernek oly kedves valamikori, örök­egy, időtlen hangu­latokat,mindez gyengéd melegség­gel, érzelmek áradásával, fokozódó jókedvvel töltvén fel az egyént. Aki­nek 25-30 évvel azelőtti önmaga je­lenik meg sugárzó angyali fényben és akit elfogadott meghatottsággal szemlél, miközben Bobby Solo vagy Tom Jones énekel és A felkelő nap házának szép balladája szól újra meg újra. És - Istenem, milyen furcsa! - ez az ünnepélyes megindultság so­hasem kúszik még vagy tíz-tizenöt évvel tovább vissza az időben. 1956- ban még nem játszotta a Satisfac­­tiont a Rolling Stones és nem éne­kelte Szörényi Levente, hogy néha furcsa hangulatban, az utcát járom egymagamban, Elvis Presley és Bill Haley meg ritka volt és távoli, mint a nemzeti emigráció három évtizeden át. A visszatévedés mindenesetre gőzerővel folyhatott tovább, a nosz­talgiahullám végtelen áradattá vált. Legújabban retrónak nevezik és már egészen leplezetlenül „zenén túli”, vagyis a az eddig úgy-ahogy rejtett mögötteseket mind nyíltabban feltá­ró tartalmakkal dobódik elénk: a Kádár-rendszer egyértelmű relik­viáinak géppisztoly-sorozataival, a Bambitól a Munkácsy tévén és a mű­bőr-foteleken át egészen a Trabantig és még tovább, Kádár János, Apró Antal, Marosán György és a többiek virtuális emlékműveiig, melyek nem lovasszobrok talán, de fölöttük ott pompázik, ott lebeg az első titkár el­lopott koponyája - abszurd halálfej­­irányjelző, amely azt mutatja, merre van a 298-as, a 300-as és a 301-es par­cella Rákoskeresztúron. Hogy a nosztalgia szó eredeti, már emlegetett jelentéstartalma, a sóvár­gó vágyakozás, a visszatévedés az el­múltba így válhatott magyarrá és kortárs irodalmunknak minimum ezt is fel kellene mutatnia - erről per­sze nem nagy visszatévedőink tehet­nek. Midőn Szerb Antal azt írta Krú­dy Gyuláról, hogy egy „mintha” szó­val kezdődő, kacskaringós összetett mondattal „céljaláthatatlan kirándu­lásra indul ”, elképesztő varázslatot művelve, s eközben „az olvasó is elin­dul felfedező útra a saját emlékeibe” - a Zerkovitzék által, úgy tűnik, le­győzött magányos tisztesség tárja elénk, mi minden is lehetett volna és lehet­ne az önfeladás nélküli, nem idegen érdekek oltárán feláldozott, aljasul fel- és kihasznált, agyontorzított, nar­kotikummá változtatott nosztalgia. Igen, anyánk a halott, a búcsúzót ne Zerkovitz zengje - már csak azért sem, mert bosszúálló ellenségeink e nemzetféltő figyelmeztetés kimon­dásáért is fizetni akarnak: még Illyés Gyulának is lakolnia kellett. Hubay Miklós az említett cikkben még így, ezeket a sorokat idézhette az akkor újnak számító versből, ez jelent meg az 1966-ban kiadott, A költő felel cí­mű kötetben is - azonban az 1983-as Konok kikelet című gyűjteményes kötetben ez a sor már ebben a válto­zatban olvasható: „anyánk a halott - a búcsúzót ne kuplé-dal zengje”. És mivel Illyés aligha önszántából hagy­ta el a tulajdonnevet, jószándékú, se­gítőkész lektorok alighanem az oly könnyen megsérthető „érzékenysé­gekre” hivatkozva végeztették el vele a cserét a politikailag mindig gyanús zenéről írott Bartók-költeményben. Évszázados, igen hatékony gya­korlattal állunk tehát szemben, ami az úgynevezett nosztalgiát il­leti. A züllesztési folyamatot a ká­bítószeres népirtás megnyilvánu­lásának kell tekintenünk. Politi­kailag a gyanú beigazolódásának. Minderre a kábítószereket megil­lető intézkedésekkel kell válaszol­ni. Ne higgyük, hogy ez reményte­len, hogy tényleg győztek volna. Hi­szen Krúdy, Illyés, Déry vagy akár Hubay és mind a többiek, hála Is­tennek oly sokan, itt muzsikálnak bennünk - anyánk pedig, szép las­san bebizonyosodik, nem is halott. Domonkos László (Elhangzott 2009. szeptember 9-én a Délvidéken, a Magyarkanizsai Írótáborban - a magyarországi nemzeti szellemű sajtó sem közölte. 2009-ben a Magyar Fórumnak nem ajánlotta közlésre a szerző.) A túrkevei Bácskai Bertalan és a szentendrei Bereznai Péter művészete­­ az előbbi festményeit állította ki, az utóbbi grafi­káit­­ látszólag nem illik össze. Amíg Bácskai a föld vonzal­mában a paraszti (néprajzi, tárgyi) világ megörökítője - korábbi míves linómetszetei legalábbis erről vallottak -, Bereznait az ég, a hit, a szakrális jegyeket fölmutató kozmosz titkai izgatják. Valóság és álom hogyan is férne meg ugyanazon kosárban. Hiszen a lent feketesége és a fönt izzó aranya (az aranyat szó szerint kell érteni, minthogy Bereznai laparannyal is dolgo­zik), a röghöz kötöttség és a gondolati (bölcselmi) szárnyalás ellentétei egymásnak. A vasmacska, Bácskai kedvenc tárgya, megőrizve a megőrzendőt (hagyomány közelisége fenség), mindig a mélybe kapaszkodik. A szentendrei grafikus „időke­reke” pedig, amelyet többnyire egyetemes jelkép, a szvasztika pörget, a Buddha-mosolyt (az önmegőrzés, a gondolati kitá­rulkozás szinte éteri tisztaságát) a Határ Győző kilenc estét betöltő drámájából, a Golghelóghiból jól ismert Világútra röpíti. Mindezek ellenére, bár hihetetlenül hangozhatik, összekö­tő kapocs is van köztük. A vizualitás átszellemítése költészet­té. Méghozzá a konstruktív forma - szilárd szerkezeti rend, átlátható motívumvilág - jegyében. Bereznai esetében - eddi­gi, főképp frissebb munkáit tekintve, érthetően - könnyebben valósult meg (és látszólag távlatosabbnak tetszik is) az önkife­jezésnek ez a confiteur-szerű, visszafogottságában is lényegre törő áradása. S az ecsethez visszatérő Bácskai, nem feledvén a korábbi grafikák organikus élményközeliségét, ugyancsak egészen kitűnő festménysort produkált. Visszafogottan is hatásos expresszivitása valaminő - a ter­mészetből kiolvasható, saját lelki békéjét közvetítő? - konst­ruktív látás- és megjelenítési móddal párosult. De ez sem ilyen egyszerű, hiszen a mértani rend kalodájában magát jól érző, önmagát kiteljesítő művész ritkán fordul a tájkép felé. A ho­rizont „elhelyezkedése”, a háttér milyensége, az exkluzívnak mondható fényjáték, amely egyúttal a faktúra gazdagsága is, nem érdekli. Evvel szemben a túrkevei képzőművész organikus létélmé­­nyű, ám a konstruktív szellemtől sem idegenkedő festményei (farost, plextol) a horizonttal való elvágottság révén úgy „tájképek” - ez alól még a vidám és groteszk tárgyábrázolások sem kivételek (Zár - 2010; Mérleg -2011)-, hogy akár gesztus­ecsetre utaló „felhőjátékukkal”, akár szürreálissá fejlődő féle­lemérzetükkel (a 2010-es Nyúzó lomb- és gyökér(árnyék)koro­­nájába az atomfelhő is belelátható) visszaadnak valamit a hagyo­mányos tájkép megannyi formai, hangulati tulajdonságából. Az idén készült Csordakút (ezúttal helynévről van szó) égi mezőket is megérintő távlatossága - a pusztán fölállított ka­puk és a rajtuk lengő „Veronika-kendő” a megszenvedett táj biblikus jelképei­­ természetesen jócskán különböznek az in­kább rajzi motívumaiban élő Mérleg és Vasmacska (2010) sta­tikus tárgykultuszától, mint ahogyan a természeti rekvizi­­tummá avanzsált, melankolikus élményt közvetítő csikólábú tűzhely is (őszi eső - 2011) nagymértékben elüt a hagyomá­nyos csendélettől távoli Tárgyak (2011) - a sejtelem itt is esz­tétikumemelő fogás - artisztikusan megemelt világától. Öröm látni, hogy Bácskai Bertalan tudaton önépítéssel ho­vá fejlődött. Legjobb festményein, a népköltészet és a ballada szimbólum világához fordulva, mítoszi erővel idézi meg az el­halt paraszti lét szokásvilágát, erkölcsét. Az egyik festményé­nek (Halász - 2010) fókuszában álló kereszt - jelképszerűsége ismert - avval súlyosbodik, hogy táj­szerkezeteket foglal ma­gában. Balladai egyszerűségében is ragyogó a Hidegen fúj a szél (2011) „konstruktív” érzelmessége. A Szélmolnár álma (2011) pedig úgy invenciózus tömörítése a tárgyi világ tájkép­pé való emelésének, hogy magában hordja hagyomány és mo­dernség, búcsú és újjászületés képi varázslatát. Bácskai esetében, ezt a kiérlelt képek tanúsítják, tehát új korszakról van szó. A friss, két évet magába ölelő kollekció­­ új állomás. Bereznai is lépett egyet, habár nem tudhatni, hogy ez a lépés hordoz-e új elemeket, vagy a régi-újak idézése mel­lett „csupán” a további elmélyülés reprezentánsa. Ami észlel­hető, az a magas fokon izzó gondolatiság és a keleti filozófiá­kat lélekben egyesítő, festői hatású grafikákat létrehozó mód­szer szinten, magas szinten való tartása. A számmisztika jegyében alakuló triptichonok, „hárma­sok” (A Halott Nap Háza - 2006; Teremtés - 2007) úgy képző­­művészeti megnyilvánulások, hogy egyúttal bölcseleti jegy­zőkönyvek is. Már évekkel ezelőtt megmutatták, hogy az élet és halál, a két nem, két princípium - jing, jang - egymást kitel­jesítő találkozása, az ikonvilág szakrálisan jóval túlmutató szerepe, az ég-föld konstelláció kozmikus térre nyíló ablakai­nak szinte miserendhez illeszkedő nyitása-csukódása, a te­­remtésünnep-termékenységünnep (tojás) világmodellként való értelmezése, a Napkerék Étkerékké nemesülő változása­­ megfordítva is rejthet titkokat a a holt-eleven tenger síkját és a hiedelemvilág lépcsőit is igénybe vevő utazók menetrendje­­, az ön labirintusába zárt férfi és nő egységben kiteljesedő - ugyanakkor más-más cselekvésfaktort mutató - egymás irán­ti vonzalma (akárhogy is van mindannyiunk vágyott álma a sebek ellenére is kiküzdött-kiküzdhető Éden), olyan elemi erejű képi megfogalmazása az ember és a világ teremtő csönd­jének, hogy tán még az Úr is („Valaki jár a fák hegyén” - mond­ja Kányádi) megirigyelné. Bereznai Péter ennek van a birtokában. Vászonra, papírra (tussal, ceruzával) fölvitt grafikái - egy kis megengedéssel - a magába fordulás örömével és szenve­delmével erezett teremtéshimnuszok. A motívumok szélein, háromszögrendszerében, labirintjaiban megvillanó aranyla­pok olykor az égtáj vagy görögkereszt illúzióját keltik, vagy len­csévé, búzaszemmé válva (legalábbis a népi vélekedés szerint) Jézus Krisztus arcmását hirdetik. A Triptichon (2010) fóku­szába emelt ház, a szentendrei motívum archaikus világképpé való tágításával éppoly fontos elem, mint a Bizánc I.-III. (2010) című kompozíció középpontját uraló, fehérjével vilá­gító kereszt. Ez a „forgó dobban” (szvasztika) „aranypontozá­sa” ellenére is szilárdan álló szimbólum természetesen éppúgy a Húsvétra, Krisztus kereszthalálára és feltámadására emlé­keztet, mint az A Halott Nap Házának sejtetett (itt is a közép­pontot elfoglaló), levegős jelképe. Szakolczay Lajos Föld és ég Bácskai Bertalan és Bereznai Péter kiállítása a túrkevei Református Templom Galériájában Bácskai Bertalan: Halász Bereznai Péter: Bizánc M­agyar FérfiM 15

Next