Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-23 / 25. szám
2011. június 23. Politikailag gyanús (Folytatás a 7. oldalról) Amit ez a pesti módra bunkó, aszfaltparvenüséggel odavetett mondat a maga lenéző, arcátlan dölyffel lesajnáló élével sugall: maga a tetten érhető züllesztéstechnika, nem is nagyon leplezett magyar utálat, a mucsaiak megvetése. Őket jelképezvén a földvári kultúrház minden bizonnyal tényleg ócska, agyonhasználtelkoptatott, korszerűtlen, pénztelenségben elhanyagoltnak tűnő színpada. Ahol mellékesen az enyhe nárcizmussal fölemlegetett fellépés során bizony szépecske summát szakíthatott le honoráriumként a neves fővárosi előadó. És ez az a pont, ami az egész példázat végkicsengését különösen gusztustalanná és egyben bicskanyitogatóvá teszi... A „nosztalgia” szó a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint sóvárgó vágyakozást, egyféle visszatévedést jelent. Még valamikor a hetvenes években dobták be először a magyarországi köztudatba a „nosztalgiahullám” kifejezést. Akkor, midőn a korábban elemzett manipulációs technikák először fáradni látszottak. A tovatűnő, múló idő embert szomorító, felkavaró tudomásvételét politikailag több mint gyanús módon - a hatvanas évekkel kapcsolták össze. Amit egyből afféle aranykornak kiáltottak ki, ahol boldog ifjúságunkban rokiztunk ma már klasszikusnak nevezhető számokra, hangulatos, emlékezetes, visszavágyni,emlékezni oly édes időkben. Az akkori tizenéveseket „nagy generációnak” nevezték el, erről a kapitális hazugságról nem túl jó film is készült-egyszóval működött Lolo, Zsozso és Dodo boszorkánykonyhája, ezúttal ilyen főzettel. Hogy Magyarországon a hatvanas évek igazi valóságát az jellemezte, hogy 1961-ben még 56-os forradalmárokat akasztottak (például Nickelsburg Lászlót), hogy pincelakások, társbérletek, szoba-konyhák tíz- meg tízezreinek mélyén becsületes dolgozó magyar családok tengődtek, hogy a hűtőszekrény, a televízió, a magnetofon, a lemezjátszó, a telefon - autóról nem is beszélve - főleg az évtized első felében az átlagembernek az álmok, vagy legalábbis a nagyon-nagyon nehezen elérhető javak birodalmába tartozott, hogy a téeszekbe még a Rákosi-időknél is szörnyűbb módszerekkel berugdalt magyar parasztság ekkor veszíti el ezeréves meghatározó szerepét a magyar életben, hogy a szovjet hódoltsági állapot egyetlen, mégoly apró vonatkozása ellen még pisszenni sem lehet, hogy a külföldi, pláne a nyugati utazás még reménységnek is reménytelen volt, hogy még 1966-67-ben iskiváló barátom, Benedikty Horváth Tamás magyar regényíró bizonyíthatja) államellenes összeesküvés címén igazi ávós módszerekkel kínoztak és csuktak évekre börtönbe huszonéves egyetemista fiatalokat: nos, mindez, oly sok más tényezővel egyetemben, egyáltalán nem zavarta a „nosztalgiahullám” propagátorait. Mivel a nyolcvanas évek legvégén történt egy rendszerváltásnak hazudott komoly változás is, bármily hihetetlen, nekik még ez is kapóra jött. Ezután már nemcsak megismételték, de intézményesítették is a nosztalgiázást mint olyat, pompásan felhasználva a kapitalizmusban, a vállalkozások mindenhatóságában rejlő nagy lehetőségeket. És rövidesen, a kilencvenes években elkezdett szólni üzletekben, éttermekben, hivatalokban, lakásokbana Sláger Rádió. A tovatűnt évtizedek legnagyobb slágereit éjjel-nappal, nonstop sugárzó adó. Két iszonyatos véglény minősíthetetlen szövegelésével dúsítva, általuk a több évtizede folyamatos rothasztást már kicsit sem leplezve. A zene, a zene pedig, valóban az idő ínyenc élvezetére csábítva, szinte a zsigerekre hatva idézi, csak idézi föl egyre az ifjúság édes madarát, az első szerelmeket, az embernek oly kedves valamikori, örökegy, időtlen hangulatokat,mindez gyengéd melegséggel, érzelmek áradásával, fokozódó jókedvvel töltvén fel az egyént. Akinek 25-30 évvel azelőtti önmaga jelenik meg sugárzó angyali fényben és akit elfogadott meghatottsággal szemlél, miközben Bobby Solo vagy Tom Jones énekel és A felkelő nap házának szép balladája szól újra meg újra. És - Istenem, milyen furcsa! - ez az ünnepélyes megindultság sohasem kúszik még vagy tíz-tizenöt évvel tovább vissza az időben. 1956- ban még nem játszotta a Satisfactiont a Rolling Stones és nem énekelte Szörényi Levente, hogy néha furcsa hangulatban, az utcát járom egymagamban, Elvis Presley és Bill Haley meg ritka volt és távoli, mint a nemzeti emigráció három évtizeden át. A visszatévedés mindenesetre gőzerővel folyhatott tovább, a nosztalgiahullám végtelen áradattá vált. Legújabban retrónak nevezik és már egészen leplezetlenül „zenén túli”, vagyis a az eddig úgy-ahogy rejtett mögötteseket mind nyíltabban feltáró tartalmakkal dobódik elénk: a Kádár-rendszer egyértelmű relikviáinak géppisztoly-sorozataival, a Bambitól a Munkácsy tévén és a műbőr-foteleken át egészen a Trabantig és még tovább, Kádár János, Apró Antal, Marosán György és a többiek virtuális emlékműveiig, melyek nem lovasszobrok talán, de fölöttük ott pompázik, ott lebeg az első titkár ellopott koponyája - abszurd halálfejirányjelző, amely azt mutatja, merre van a 298-as, a 300-as és a 301-es parcella Rákoskeresztúron. Hogy a nosztalgia szó eredeti, már emlegetett jelentéstartalma, a sóvárgó vágyakozás, a visszatévedés az elmúltba így válhatott magyarrá és kortárs irodalmunknak minimum ezt is fel kellene mutatnia - erről persze nem nagy visszatévedőink tehetnek. Midőn Szerb Antal azt írta Krúdy Gyuláról, hogy egy „mintha” szóval kezdődő, kacskaringós összetett mondattal „céljaláthatatlan kirándulásra indul ”, elképesztő varázslatot művelve, s eközben „az olvasó is elindul felfedező útra a saját emlékeibe” - a Zerkovitzék által, úgy tűnik, legyőzött magányos tisztesség tárja elénk, mi minden is lehetett volna és lehetne az önfeladás nélküli, nem idegen érdekek oltárán feláldozott, aljasul fel- és kihasznált, agyontorzított, narkotikummá változtatott nosztalgia. Igen, anyánk a halott, a búcsúzót ne Zerkovitz zengje - már csak azért sem, mert bosszúálló ellenségeink e nemzetféltő figyelmeztetés kimondásáért is fizetni akarnak: még Illyés Gyulának is lakolnia kellett. Hubay Miklós az említett cikkben még így, ezeket a sorokat idézhette az akkor újnak számító versből, ez jelent meg az 1966-ban kiadott, A költő felel című kötetben is - azonban az 1983-as Konok kikelet című gyűjteményes kötetben ez a sor már ebben a változatban olvasható: „anyánk a halott - a búcsúzót ne kuplé-dal zengje”. És mivel Illyés aligha önszántából hagyta el a tulajdonnevet, jószándékú, segítőkész lektorok alighanem az oly könnyen megsérthető „érzékenységekre” hivatkozva végeztették el vele a cserét a politikailag mindig gyanús zenéről írott Bartók-költeményben. Évszázados, igen hatékony gyakorlattal állunk tehát szemben, ami az úgynevezett nosztalgiát illeti. A züllesztési folyamatot a kábítószeres népirtás megnyilvánulásának kell tekintenünk. Politikailag a gyanú beigazolódásának. Minderre a kábítószereket megillető intézkedésekkel kell válaszolni. Ne higgyük, hogy ez reménytelen, hogy tényleg győztek volna. Hiszen Krúdy, Illyés, Déry vagy akár Hubay és mind a többiek, hála Istennek oly sokan, itt muzsikálnak bennünk - anyánk pedig, szép lassan bebizonyosodik, nem is halott. Domonkos László (Elhangzott 2009. szeptember 9-én a Délvidéken, a Magyarkanizsai Írótáborban - a magyarországi nemzeti szellemű sajtó sem közölte. 2009-ben a Magyar Fórumnak nem ajánlotta közlésre a szerző.) A túrkevei Bácskai Bertalan és a szentendrei Bereznai Péter művészete az előbbi festményeit állította ki, az utóbbi grafikáit látszólag nem illik össze. Amíg Bácskai a föld vonzalmában a paraszti (néprajzi, tárgyi) világ megörökítője - korábbi míves linómetszetei legalábbis erről vallottak -, Bereznait az ég, a hit, a szakrális jegyeket fölmutató kozmosz titkai izgatják. Valóság és álom hogyan is férne meg ugyanazon kosárban. Hiszen a lent feketesége és a fönt izzó aranya (az aranyat szó szerint kell érteni, minthogy Bereznai laparannyal is dolgozik), a röghöz kötöttség és a gondolati (bölcselmi) szárnyalás ellentétei egymásnak. A vasmacska, Bácskai kedvenc tárgya, megőrizve a megőrzendőt (hagyomány közelisége fenség), mindig a mélybe kapaszkodik. A szentendrei grafikus „időkereke” pedig, amelyet többnyire egyetemes jelkép, a szvasztika pörget, a Buddha-mosolyt (az önmegőrzés, a gondolati kitárulkozás szinte éteri tisztaságát) a Határ Győző kilenc estét betöltő drámájából, a Golghelóghiból jól ismert Világútra röpíti. Mindezek ellenére, bár hihetetlenül hangozhatik, összekötő kapocs is van köztük. A vizualitás átszellemítése költészetté. Méghozzá a konstruktív forma - szilárd szerkezeti rend, átlátható motívumvilág - jegyében. Bereznai esetében - eddigi, főképp frissebb munkáit tekintve, érthetően - könnyebben valósult meg (és látszólag távlatosabbnak tetszik is) az önkifejezésnek ez a confiteur-szerű, visszafogottságában is lényegre törő áradása. S az ecsethez visszatérő Bácskai, nem feledvén a korábbi grafikák organikus élményközeliségét, ugyancsak egészen kitűnő festménysort produkált. Visszafogottan is hatásos expresszivitása valaminő - a természetből kiolvasható, saját lelki békéjét közvetítő? - konstruktív látás- és megjelenítési móddal párosult. De ez sem ilyen egyszerű, hiszen a mértani rend kalodájában magát jól érző, önmagát kiteljesítő művész ritkán fordul a tájkép felé. A horizont „elhelyezkedése”, a háttér milyensége, az exkluzívnak mondható fényjáték, amely egyúttal a faktúra gazdagsága is, nem érdekli. Evvel szemben a túrkevei képzőművész organikus létélményű, ám a konstruktív szellemtől sem idegenkedő festményei (farost, plextol) a horizonttal való elvágottság révén úgy „tájképek” - ez alól még a vidám és groteszk tárgyábrázolások sem kivételek (Zár - 2010; Mérleg -2011)-, hogy akár gesztusecsetre utaló „felhőjátékukkal”, akár szürreálissá fejlődő félelemérzetükkel (a 2010-es Nyúzó lomb- és gyökér(árnyék)koronájába az atomfelhő is belelátható) visszaadnak valamit a hagyományos tájkép megannyi formai, hangulati tulajdonságából. Az idén készült Csordakút (ezúttal helynévről van szó) égi mezőket is megérintő távlatossága - a pusztán fölállított kapuk és a rajtuk lengő „Veronika-kendő” a megszenvedett táj biblikus jelképei természetesen jócskán különböznek az inkább rajzi motívumaiban élő Mérleg és Vasmacska (2010) statikus tárgykultuszától, mint ahogyan a természeti rekvizitummá avanzsált, melankolikus élményt közvetítő csikólábú tűzhely is (őszi eső - 2011) nagymértékben elüt a hagyományos csendélettől távoli Tárgyak (2011) - a sejtelem itt is esztétikumemelő fogás - artisztikusan megemelt világától. Öröm látni, hogy Bácskai Bertalan tudaton önépítéssel hová fejlődött. Legjobb festményein, a népköltészet és a ballada szimbólum világához fordulva, mítoszi erővel idézi meg az elhalt paraszti lét szokásvilágát, erkölcsét. Az egyik festményének (Halász - 2010) fókuszában álló kereszt - jelképszerűsége ismert - avval súlyosbodik, hogy tájszerkezeteket foglal magában. Balladai egyszerűségében is ragyogó a Hidegen fúj a szél (2011) „konstruktív” érzelmessége. A Szélmolnár álma (2011) pedig úgy invenciózus tömörítése a tárgyi világ tájképpé való emelésének, hogy magában hordja hagyomány és modernség, búcsú és újjászületés képi varázslatát. Bácskai esetében, ezt a kiérlelt képek tanúsítják, tehát új korszakról van szó. A friss, két évet magába ölelő kollekció új állomás. Bereznai is lépett egyet, habár nem tudhatni, hogy ez a lépés hordoz-e új elemeket, vagy a régi-újak idézése mellett „csupán” a további elmélyülés reprezentánsa. Ami észlelhető, az a magas fokon izzó gondolatiság és a keleti filozófiákat lélekben egyesítő, festői hatású grafikákat létrehozó módszer szinten, magas szinten való tartása. A számmisztika jegyében alakuló triptichonok, „hármasok” (A Halott Nap Háza - 2006; Teremtés - 2007) úgy képzőművészeti megnyilvánulások, hogy egyúttal bölcseleti jegyzőkönyvek is. Már évekkel ezelőtt megmutatták, hogy az élet és halál, a két nem, két princípium - jing, jang - egymást kiteljesítő találkozása, az ikonvilág szakrálisan jóval túlmutató szerepe, az ég-föld konstelláció kozmikus térre nyíló ablakainak szinte miserendhez illeszkedő nyitása-csukódása, a teremtésünnep-termékenységünnep (tojás) világmodellként való értelmezése, a Napkerék Étkerékké nemesülő változása megfordítva is rejthet titkokat a a holt-eleven tenger síkját és a hiedelemvilág lépcsőit is igénybe vevő utazók menetrendje, az ön labirintusába zárt férfi és nő egységben kiteljesedő - ugyanakkor más-más cselekvésfaktort mutató - egymás iránti vonzalma (akárhogy is van mindannyiunk vágyott álma a sebek ellenére is kiküzdött-kiküzdhető Éden), olyan elemi erejű képi megfogalmazása az ember és a világ teremtő csöndjének, hogy tán még az Úr is („Valaki jár a fák hegyén” - mondja Kányádi) megirigyelné. Bereznai Péter ennek van a birtokában. Vászonra, papírra (tussal, ceruzával) fölvitt grafikái - egy kis megengedéssel - a magába fordulás örömével és szenvedelmével erezett teremtéshimnuszok. A motívumok szélein, háromszögrendszerében, labirintjaiban megvillanó aranylapok olykor az égtáj vagy görögkereszt illúzióját keltik, vagy lencsévé, búzaszemmé válva (legalábbis a népi vélekedés szerint) Jézus Krisztus arcmását hirdetik. A Triptichon (2010) fókuszába emelt ház, a szentendrei motívum archaikus világképpé való tágításával éppoly fontos elem, mint a Bizánc I.-III. (2010) című kompozíció középpontját uraló, fehérjével világító kereszt. Ez a „forgó dobban” (szvasztika) „aranypontozása” ellenére is szilárdan álló szimbólum természetesen éppúgy a Húsvétra, Krisztus kereszthalálára és feltámadására emlékeztet, mint az A Halott Nap Házának sejtetett (itt is a középpontot elfoglaló), levegős jelképe. Szakolczay Lajos Föld és ég Bácskai Bertalan és Bereznai Péter kiállítása a túrkevei Református Templom Galériájában Bácskai Bertalan: Halász Bereznai Péter: Bizánc Magyar FérfiM 15