Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
2011-11-17 / 46. szám
18 Pff/frff/(£ffS’^áízfá: rfíMar/ba rar/bfy# Az eset 1937-ben történt, a párizsi világkiállításon. Amikor az érkező munkákat kicsomagolták, a Magyarországról hozott pannók megpillantásakor a jelen lévő Picasso több tanú szerint döbbenten felkiáltott: „Úristen, ki ez a barbár zseni ?” Aba-Novák Vilmos magyar festő művei voltak előtte. Alig fél évtizeddel korábban, 1932-ben egy alig 21 éves fiatalember kiül a halálra ítélt Tabán talán legszebb, leghangulatosabb terére, a Kereszt térre (nagyjából a Dózsa-szoborcsoporttal egy vonalban, a domboldalon volt található) és több tucatnyi grafikában, festményben megörökíti a régi Buda, Krúdy valamikor világának utcáit, tereit, embereit, egész, tovatűntségében máig borzongatóan igéző világát. Zórád Ernőnek hívták ezt a felvidéki származású magyar fiatalembert. Hogy miként kerül egymás mellé ez a két név - azon felül, hogy e sorok írójának két legkedvesebb képzőművészéről van szó -, csak a magyar élet és a magyar história összefüggéseiben érthető. Anélkül, hogy elvenném kiváló kollégám és jó cimborám, a velem itt a lapban ugyanazon oldalon szereplő Szakolczay Lajos kenyerét, minden különösebb esztétizálgatás nélkül ki kell jelenteni: Aba-Novák is, Zórád is annak a magyar géniusznak különleges megtestesülése, amelyre 2011 nem akármilyen esztendejének vége felé több tanulság végett ugyancsak nem árt felhívni a figyelmet. Hogy Aba-Novákkal mi történt 1945 után, talán többek számára ismert: Révai „sehol sem akart többé találkozni a nevével”, szülővárosom, Szeged utolsó hat és fél évtizedének számos nagy szégyene között az egyik legnagyobb, ami a Hősök kapujánál található freskóval megesett: az oroszbérenc helytartó hatalom sötét tobzódása következtében több mint negyven éven át lemeszelve volt kénytelen várni értelmesebb és magyarabb idők eljövetelére. Zórád Ernő műveivel - látszólag - nem történt ilyesmi, fantasztikus könyvillusztrációi, legendás Krúdy-rajzai és a műfajt magyarul világszínvonalra emelő képregényei Winnetoutól Rejtő Jenőn át Jókaiig ugyan elérhetők voltak, de évtizedeket kellett várnia ahhoz, hogy a Várkerület 89 éves korában kellőképpen méltassa munkásságát és olyan kiállításai lehessenek, amelyek reprezentativitásukban méltók hozzá. (Ez utóbbi mostanra persze már Aba-Nováknak is kijutott, debreceni 2008-as nagy életmű-tárlata különösen emlékezetes maradt.) A lényeg igazából mindkettejük esetében, sajnos, ugyanaz. Míg Magyarországon máig a jó esetben is csak félművészetnek becézhető, lilaködös, elvont, sznob és divatőrült darabokat itt és ott kellőképpen futtatják (a színházi vagy az irodalmi állapotokhoz mily hasonló helyzet, nemde?) egy Aba-Novák formátumú zseni vagy egy Zórád-színtű „képíró” (ahogy önmagát nevezte) legfeljebb csak a megtűrtek, a „futottak még” kategóriájába tartozik, nevük, munkásságuk a nagyközönség, a művelt, tájékozódni vágyó értelmiség számára egy nagyon szűk kör kivételével szinte ismeretlen. Szégyenszemre. Aba-Novák táblaképei, festményei, a Tiszán, a Parasztmulatság, a Székely vásár vagy éppen a Siratás, a Szent István vagy a történelmi lengyel-magyar és magyar-francia kapcsolatokat megörökítő pannók szinte egytől egyig olyan mélyen magyarok („barbárok”), mint Tamási vagy Kodolányi Ázsia távoli ködéből felpárálló, a zsigereinkig hatoló művei, a Jégtörő Mátyás vagy a Holdvilág völgye és több másik. Zórád Ernő művei olyan elképesztő stílusérzékkel adják vissza Krúdy, Móricz, Mikszáth, Jókai, Arany, Madách vagy Ady világát, a régi Tabánt vagy éppen Mátyás király korát, a nagy király tréfáit megidézve, hogy abban egész fajtánk mélyebb valója kerül képi megjelenítésre, majdnem azt mondhatnám meg és kirajzolódik, a szó szoros értelmében. Mindkét esetben a Németh László-i „mélymagyarság” áll előttünk, teljes fegyverzetben. Lenyűgözően. Attól tartok, éppen ez a baj. Mindkettejükkel. (Meg a többi hasonlóval is.) A kirekesztés, ne áltassuk magunkat, változatlanul, egyhuzamban folyik. Tart. Mármint a mi kirekesztésünk. Szögezzük le gyorsan: a fő ok éppen a rendkívüli tehetség. Merthogy Aba-Novák barbár (hun, avar, ősmagyar, huszadik századi) zseni. Merthogy miként Podmaniczky a XIX., Zórád a XX. századi Budapest vőlegénye. (Mármint az igazi, ellentétben ama ránk tukmálttal-annak kinevezettel, kinek nevével most nincs kedvem beszennyezni a Magyar Fórum hasábjait.) Ekkora formátumú magyar tálentumoknak nincs helyük a magyar életben, hiszen ha ez kellő súllyal és tömeghatással nyilvánvalóvá vál(hat)na, ugyan mi lenne az ő „nagyszerű génkoktélukkal”? Amit különben közülük az az egyén emlegetett, aki egykoron A látogató címmel még kiváló regényt is írt. (De hol van már a - nem is tavalyi, de özönvíz előtti - hó? Már régóta nem ez a soros mondanivaló.) A képíró, a barbár és a többiek (Soós Imrével, Latinovitscsal, Utassyval - a sort még folytathatnánk) nem férhetnek meg velük közös ég alatt. Gondolják - és legfőképpen: érvényre juttatják ők. Tönkre kell tenni, margóra kell szorítani, el kell jelentékteleníteni, ragyogásukat ki kell fakítani, ha lehet, le kell járatni, engedelmes alattvalóvá kell tenni őket. (Ez nem pontosabban: nem ez az üldözési mánia.) Mi lenne, ha megfordítanánk a dolgot? Hiszen így, enélkül is állítólag mi lennénk a kirekesztők (nácik, fasiszták, masiniszták, stb.), nem? Hát nem mindegy? Pestiesen szólva: lenne itt cidibumm.(Persze, enélkül is van, vethetnénk közbe.) Mindenesetre: azért ne hagyjuk már magunkat, feleim! Eljött az ideje. Ahogy a nagy tehetség ellenállhatatlan szökőárként, gátakat törve ront előre, süvítve utat nyitva magának - ez történt Aba-Novák és Zórád esetében is - , fel kell szabadítani, össze kell törni a mesterséges korlátokat. Úgy, hogy Makovecz Imrének legalább halála után hatalmas építménye lehessen a fővárosban, mondjuk a Gellérthegyen. Hogy Sára Sándornak folyamatosan játsszák a filmjeit és tanítsák az iskolában, súlyának megfelelően, csakúgy, mint Sinka Istvánt és Zórád Ernőt, Németh Lászlót és Aba-Novák Vilmost, Szőts Istvánt és Németh Antalt és Molnár Tamást és Joó Tibort és Prohászkát és Ravasz Lászlót és Püski Sándort és még sorolhatnám, sorolhatnám hosszasan. Képírókat, barbárokat. Hatalmas magyar tálentumokat. Jöjjön el végre az ő országuk! A Hé,Píró, barbár és a több ki Különleges tárlat. Különleges, mert nem vagyunk hozzászokva az ilyen összetett - sok irányból, sok technika által megvalósított - szépséghez. Szépséghez, amely összhatásában a reneszánszt, az arannyal tündöklő fényt idézi, ugyanakkor - a festmények (színes nyomatok) szerkezetét tekintve - az avantgárd feszített mozgalmasságára jár utat. Ifj. Durkó Zsolt - volt kitől összhangzattant tanulnia, hiszen édesapja zseniális zeneszerző volt - úgy kebelezte be a világot, olyan elánnal - önkifejezői bátorsággal - állt neki a struktúrák lebontásához és újraépítéséhez, hogy látomásos sorozata megannyi unikumot eredményezett. A művészettől érdekes az alkotói periódus számtalan állomása - fordított utat járt be, mint a fotóval foglalatoskodó nemzedéktársai. A fotó, áldozzunk a mikrorealitásnak, lehet alapja a festménynek, ám másoknál a kezdőponttól a végpontig való munkát végső soron az ecset fejezi be. Ifj. Durkó Zsolt különleges színkavalkádot tükröző „fotófestményeinek” (amelyek nyomtatási eljárással készült tablóként funkcionálnak) viszont több alapjuk van. Ez lehet grafika, festmény, s nemkülönben valamely épített - talán szobrászatilag is helytálló - papírmasé vagy drótból-huzalból fonott díszlet, amely a különleges fényviszonylatokkal (az optika torzításával, a részenként megvilágított motívumok kontrasztjával, stb.) szimbiózisban élve, s nem utolsósorban a számítógép megannyi képépítő tulajdonságát kihasználva termi meg a maga gyümölcsét. Végigpillantva a festményeken, ha nem tudunk is minden ízében a titok nyomára bukkanni, elsőbben a technikai virtuozitás ötlik a szemünkbe. Ám a „gépmozgás” mit se ér íme, az egyszerűsített, az egészet keretbe fogó fogalom -, ha nem esztétikailag érvényes alkotás jön létre. A technika, ifj. Durkó látomásbokra esetében is, a megjelenítés szolgálólánya. Az a katalizátor, amelynek révén a szerteágazó folyóNégy tételben - Liszt Ferenc emlékének matok egésszé - művészileg hatásos egésszé - állnak össze. A gyönyörködés spirálját tehát sosem a mit és a hogyan hevíti, hanem a látható világ - a tökélyre fejlesztett énmegmutató képesség - szépségként való, minél nagyobb körben hatékony érvényesítése. Természetesen alkotás-lélektani, művelődéstörténeti, a műveltséget erős alapként használó, sok mindenre kiterjedő mozzanatai is vannak ennek az áradásnak. A Régi motívumok artisztikus kalligráfiája és a kép születése - In memóriám Paul Klee figuratív és nonfiguratív látásmezője ezt éppúgy aláhúzza, mint a fényhasábok által sejtelmessé tett (Debussy), a nyomott faktúrából épphogy előbukkanó (Verdi), a villámok között is egyéniségét s munkakedvét megőrző (Mozart) zeneszerzők megannyi karakteres portréja. S ha ebbe a vonulatba soroljuk a két világhírű előadóművészt is, mindennél jobban láthatni a képzőművész által is kiemelt műfaj, az érzelmi kitárulkozás egyetemességét tanúsító muzsika világra gyakorolt hatását, erejét. Szvjatoszlav Richter hangzó világon belüli, ám fényorgonák támaszától izgalmas komor önmagába mélyedése, és Pablo Casals fényrészecskékkel átitatott s ezáltal átszellemített teste - amott az instrumentum kemény létvalóság volt, emitt a hangszer csaknem légneművé váltugyanazt közvetíti: a zene illusztris művelőinek szolgálatát. A megfeszítettség mindkét mesternél a kozmikus szépségben való föloldódás jele, mondhatni krisztusi gesztus. Az említett, csak arcukat mutató zeneszerzőkkel-előadóművészekkel ellentétben - a portré szerkezetének bonyolultsága ugyancsak jelzi - a magyar zseni, Bartók Béla épp a Cantata profanát szolgáló háttérmozzanatokkal (rengeteg, tiszta forrásra áhítozó szarvasfiak, stb.) válik mítoszi magasságú hőssé. Eme festmény több rétegű valóságát tekintve lesz csak igazán érdekes az absztrakt térmegosztás. Méghozzá azáltal, hogy a sugárzó gócok jelegyüttesei a kolinda ősiségén túli ősiségre utalnak. Ugyanakkor visszakötnek a mába. Ez a mítoszi utazás, természetesen más-más szerkezeti egységbe tagolva a mondandót, olyan képek sajátja is, mint az Ősök vagy a Táltos. De fölösleges itt a történelem és a hiedelemvilág mélyébe eresztett mélabút keresni, viszont nagyon is kívánatos a nonfiguratív - fél-absztrakt, ám tájrészletekkel, alakokkal vegyített - mező mögé látni. Épp az optikai csalódásnak is nevezhető, különféle téregységeket fénnyel, fényráccsal bontó összkép az, amely káprázatos szépséggel kivetíti jelen és múlt egybetartozását. Egy helyütt a suhanást vizionálva, másutt - az Ősök esetében - a képillúzió történelmet áthullámoztató, a folyamatot „szépségszakaszokra” osztó erejével. A Kiscsikó ébresztő poétikájával (nyugalmas méltóságú anyamozzanat) ellentétben - paradox, a lírai hangulatot növelve - emlékezetünkben ott van a korai híres Nagy László-vers, a Kiscsikó-sirató drámai végzete: „siratlak, siratlak, bársonykiscsikó / bőrödet lehúzták, szárítják napon, / sírodat megásták a meggyfák alá, / gyönge a te csontod, mint a babáké”. Ezek azok a nem direkt, természetesnek ható „áthullámoztatások” - ifj. Durkó Zsolt képköltészetét akarva-akaratlan nemcsak a zenei, hanem az irodalmi és egyéb jellegű élmény mint ihletforrás is erősíti, amelyek révén egy-egy festmény érzelmi-gondolati háttere megnő (Különleges történet az igazságos Mátyásról; Négy tételben-Liszt Ferenc emlékének). Az irányzatokhoz nem tartozó, a kortárs képzőművészeti áramlatokat nem elvető, ellenkezőleg, egyikmásik karakteres megnyilvánulást magába oldó - sőt kamatoztató - művész poétikai derűje az a motor, amely a fényvillámokkal szabdalt, ugyanakkor fölékszerezett különleges motívumláncolatot (a briliáns technikán túli trükközéssel) leírhatatlanul gazdag szépségmezővé avatja. Ha csupán a konstruktív térosztás mértani rendjét magáévá tevő, enyhe erotikával vagy annak képzetével fűszerezett Esti kérdésekre utalok, már fölvillantottam valamit szín és forma, motívum és szerkezet összhatásáról. Az eredmény? A szem látóidegrendszerével alig fölfogható, valamint benső családiasság békéjét hirdető toposz. Hasonló szerkezeti rendet láttat az A nyíl útja is - a Közelkép, a Hajnali szín és az A számok mögötti című kompozíciókról nem is beszélve. A Huszárok, vagyis egy sosemvolt attak megjelenítése azáltal sokat mondó, hogy az elmosódó alakok, figurák mozgalmasságát - délibáb még nem hatott ily mesénél is valósabb káprázattal - az összeérő színmezők rendezik harmóniává. Szakolczay Lajos A képillúzió valósága Ifjabb Durkó Zsolt kiállítása a soproni Pannónia Galériában 2011. november 17. Magyar FortíM