Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

2011-11-17 / 46. szám

18 Pff/frff/(£ffS’^áízfá: rfíMar/ba rar/bfy# Az eset 1937-ben történt, a párizsi világkiállítá­son. Amikor az érkező munkákat kicsomagol­ták, a Magyarországról hozott pannók megpillan­tásakor a jelen lévő Picasso több tanú szerint döb­benten felkiáltott: „Úristen, ki ez a barbár zseni ?” Aba-Novák Vilmos magyar festő művei voltak előtte. Alig fél évtizeddel korábban, 1932-ben egy alig 21 éves fiatalember kiül a halálra ítélt Ta­bán talán legszebb, leghangulatosabb terére, a Kereszt térre (nagyjából a Dózsa-szoborcso­porttal egy vonalban, a domboldalon volt ta­lálható) és több tucatnyi grafikában, festmény­ben megörökíti a régi Buda, Krúdy valamikor világának utcáit, tereit, embereit, egész, tova­­tűntségében máig borzongatóan igéző világát. Zórád Ernőnek hívták ezt a felvidéki szár­mazású magyar fiatalembert. Hogy miként kerül egymás mellé ez a két név - azon felül, hogy e sorok írójának két legkedve­sebb képzőművészéről van szó -, csak a magyar élet és a magyar história összefüggéseiben érthető. Anélkül, hogy elvenném kiváló kollégám és jó cimborám, a velem itt a lapban ugyanazon oldalon szereplő Szakolczay Lajos kenyerét, minden különösebb esztétizálgatás nélkül ki kell jelenteni: Aba-Novák is, Zórád is annak a magyar géniusznak különleges megtestesü­lése, amelyre 2011 nem akármilyen esztende­jének vége felé több tanulság végett ugyancsak nem árt felhívni a figyelmet. Hogy Aba-Novákkal mi történt 1945 után, talán többek számára ismert: Révai „sehol sem akart többé találkozni a nevével”, szülő­városom, Szeged utolsó hat és fél évtizedének számos nagy szégyene között az egyik legna­gyobb, ami a Hősök kapujánál található fres­kóval megesett: az oroszbérenc helytartó ha­talom sötét tobzódása következtében több mint negyven éven át lemeszelve volt kénytelen várni értelmesebb és magyarabb idők eljöve­telére. Zórád Ernő műveivel - látszólag - nem történt ilyesmi, fantasztikus könyvillusztrá­ciói, legendás Krúdy-rajzai és a műfajt ma­gyarul világszínvonalra emelő képregényei Winnetoutól Rejtő Jenőn át Jókaiig­­ ugyan elérhetők voltak, de évtizedeket kellett vár­nia ahhoz, hogy a Várkerület 89 éves korában kellőképpen méltassa munkásságát és olyan kiállításai lehessenek, amelyek reprezentati­vitásukban méltók hozzá. (Ez utóbbi mostan­ra persze már Aba-Nováknak is kijutott, deb­receni 2008-as nagy életmű-tárlata különösen emlékezetes maradt.) A lényeg igazából mindkettejük esetében, sajnos, ugyanaz. Míg Magyarországon máig a jó esetben is csak félművészetnek becézhető, lilaködös, el­vont, sznob és divatőrült darabokat itt és ott kel­lőképpen futtatják (a színházi vagy az irodal­mi állapotokhoz mily hasonló helyzet, nem­de?)­­ egy Aba-Novák formátumú zseni vagy egy Zórád-színtű „képíró” (ahogy önmagát nevezte) legfeljebb csak a megtűrtek, a „futot­tak még” kategóriájába tartozik, nevük, munkás­ságuk a nagyközönség, a művelt, tájékozódni vágyó értelmiség számára egy nagyon szűk kör kivételével szinte ismeretlen. Szégyenszemre. Aba-Novák táblaképei, festményei, a Ti­szán, a Parasztmulatság, a Székely vásár vagy éppen a Siratás, a Szent István vagy a történel­mi lengyel-magyar és magyar-francia kapcsola­tokat megörökítő pannók­­ szinte egytől egyig olyan mélyen magyarok („barbárok”), mint Tamási vagy Kodolányi Ázsia távoli kö­déből felpárálló, a zsigereinkig hatoló művei, a Jégtörő Mátyás vagy a Holdvilág völgye és több másik. Zórád Ernő művei olyan elképesztő stílusérzékkel adják vissza Krúdy, Móricz, Mikszáth, Jókai, Arany, Madách vagy Ady vi­lágát, a régi Tabánt vagy éppen Mátyás király korát, a nagy király tréfáit megidézve, hogy ab­ban egész fajtánk mélyebb valója kerül képi meg­jelenítésre, majdnem azt mondhatnám meg­ és kirajzolódik, a szó szoros értelmében. Mindkét esetben a Németh László-i „mélymagyarság” áll előttünk, teljes fegyverzetben. Lenyűgözően. Attól tartok, éppen ez a baj. Mindkettejük­kel. (Meg a többi hasonlóval is.) A kirekesztés, ne áltassuk magunkat, válto­zatlanul, egyhuzamban folyik. Tart. Mármint a mi kirekesztésünk. Szögezzük le gyorsan: a fő ok éppen a rend­kívüli tehetség. Merthogy Aba-Novák barbár (hun, avar, ősmagyar, huszadik századi) zseni. Merthogy­­ miként Podmaniczky a XIX.,­­ Zó­rád a XX. századi Budapest vőlegénye. (Mármint az igazi, ellentétben ama ránk tukmálttal-an­­nak kinevezettel, kinek nevével most nincs kedvem beszennyezni a Magyar Fórum ha­sábjait.) Ekkora formátumú magyar tálentu­­moknak nincs helyük a magyar életben, hiszen ha ez kellő súllyal és tömeghatással nyilván­valóvá vál(hat)na, ugyan mi lenne az ő „nagy­szerű génkoktélukkal”? Amit különben kö­zülük az az egyén emlegetett, aki egykoron A látogató címmel még kiváló regényt is írt. (De hol van már a - nem is tavalyi, de özönvíz előt­ti - hó? Már régóta nem ez a soros mondaniva­ló.) A képíró, a barbár és a többiek (Soós Im­rével, Latinovits­csal, Utassyval - a sort még folytathatnánk) nem férhetnek meg velük kö­zös ég alatt. Gondolják - és legfőképpen: ér­vényre juttatják­­ ők. Tönkre kell tenni, mar­góra kell szorítani, el kell jelentékteleníteni, ra­gyogásukat ki kell fakítani, ha lehet, le kell járat­ni, engedelmes alattvalóvá kell tenni őket. (Ez nem­­ pontosabban: nem ez­ az üldözési mánia.) Mi lenne, ha megfordítanánk a dolgot? Hiszen így, enélkül is állítólag mi lennénk a kirekesztők (nácik, fasiszták, masiniszták, stb.), nem? Hát nem mindegy? Pestiesen szólva: lenne itt cidibumm.(Per­sze, enélkül is van, vethetnénk közbe.) Mindenesetre: azért ne hagyjuk már ma­gunkat, feleim! Eljött az ideje. Ahogy a nagy tehetség ellenállhatatlan szö­kőárként, gátakat törve ront előre, süvítve utat nyitva magának - ez történt Aba-Novák és Zórád esetében is - , fel kell szabadítani, össze kell törni a mesterséges korlátokat. Úgy, hogy Makovecz Imrének legalább halála után hatalmas építménye lehessen a fővárosban, mondjuk a Gellérthegyen. Hogy Sára Sándor­nak folyamatosan játsszák a filmjeit és tanít­sák az iskolában, súlyának megfelelően, csak­úgy, mint Sinka Istvánt és Zórád Ernőt, Né­meth Lászlót és Aba-Novák Vilmost, Szőts Istvánt és Németh Antalt és Molnár Tamást és Joó Tibort és Prohászkát és Ravasz Lászlót és Püski Sándort és még sorolhatnám, sorol­hatnám hosszasan. Képírókat, barbárokat. Hatalmas magyar tálentumokat. Jöjjön el végre az ő országuk! A Hé,Píró, barbár­ és a több ki Különleges tárlat. Különleges, mert nem vagyunk hozzászokva az ilyen összetett - sok irányból, sok techni­ka által megvalósított - szépséghez. Szépséghez, amely összhatásában a reneszánszt, az arannyal tündöklő fényt idézi, ugyanakkor - a festmé­nyek (színes nyomatok) szerkezetét tekintve - az avantgárd feszített moz­galmasságára jár utat. Ifj. Durkó Zsolt - volt kitől összhangzattant tanulnia, hiszen édesapja zseniális zeneszerző volt - úgy kebelezte be a világot, olyan elánnal - önkifejezői bátorsággal - állt neki a struktúrák lebontásához és újraépítéséhez, hogy látomásos sorozata megannyi uni­kumot eredményezett. A művész­­­ettől érdekes az alko­tói periódus számtalan állomása - fordított utat járt be, mint a fotóval foglalatoskodó nemzedéktársai. A fotó, áldozzunk a mikrorealitásnak, lehet alapja a festménynek, ám má­soknál a kezdőponttól a végpontig való munkát végső soron az ecset fe­jezi be. Ifj. Durkó Zsolt különleges színkavalkádot tükröző „fotófest­ményeinek” (amelyek nyomtatási eljárással készült tablóként funkcio­nálnak) viszont több alapjuk van. Ez lehet grafika, festmény, s nem­különben valamely épített - talán szobrászatilag is helytálló - papír­masé vagy drótból-huzalból fonott díszlet, amely a különleges fényvi­szonylatokkal (az optika torzításá­val, a részenként megvilágított mo­tívumok kontrasztjával, stb.) szim­biózisban élve, s nem utolsósorban a számítógép megannyi képépítő tu­lajdonságát kihasználva termi meg a maga gyümölcsét. Végigpillantva a festményeken, ha nem tudunk is minden ízében a ti­tok nyomára bukkanni, elsőbben a technikai virtuozitás ötlik a sze­münkbe. Ám a „gépmozgás” mit se ér­­ íme, az egyszerűsített, az egé­szet keretbe fogó fogalom -, ha nem esztétikailag érvényes alkotás jön létre. A technika, ifj. Durkó láto­másbokra esetében is, a megjelení­tés szolgálólánya. Az a katalizátor, amelynek révén a szerteágazó folyó­Négy tételben - Liszt Ferenc emlékének matok egésszé - művészileg hatásos egésszé - állnak össze. A gyönyör­ködés spirálját tehát sosem a mit és a hogyan hevíti, hanem a látható vi­lág - a tökélyre fejlesztett én­meg­­mutató képesség - szépségként va­ló, minél nagyobb körben hatékony érvényesítése. Természetesen alkotás-lélektani, művelődéstörténeti, a műveltséget erős alapként használó, sok min­denre kiterjedő mozzanatai is van­nak ennek az áradásnak. A Régi mo­tívumok artisztikus kalligráfiája és a kép születése - In memóriám Paul Klee figuratív és nonfiguratív látás­mezője ezt éppúgy aláhúzza, mint a fényhasábok által sejtelmessé tett (Debussy), a nyomott faktúrából épp­hogy előbukkanó (Verdi), a villámok között is egyéniségét s munkaked­vét megőrző (Mozart) zeneszerzők megannyi karakteres portréja. S ha ebbe a vonulatba soroljuk a két világhírű előadóművészt is, min­dennél jobban láthatni a képzőmű­vész által is kiemelt műfaj, az érzel­mi kitárulkozás egyetemességét ta­núsító muzsika világra gyakorolt ha­tását, erejét. Szvjatoszlav Richter hangzó vilá­gon belüli, ám fényorgonák táma­szától izgalmas komor önmagába mélyedése, és Pablo Casals fényré­szecskékkel átitatott s ezáltal átszel­­lemített teste - amott az instrumen­tum kemény létvalóság volt, emitt a hangszer csaknem légneművé vált­­ugyanazt közvetíti: a zene illusztris művelőinek szolgálatát. A megfe­­szítettség mindkét mesternél a koz­mikus szépségben való föloldódás jele, mondhatni krisztusi gesztus. Az említett, csak arcukat mutató zeneszerzőkkel-előadóművészekkel ellentétben - a portré szerkezetének bonyolultsága ugyancsak jelzi - a magyar zseni, Bartók Béla épp a Cantata profanát szolgáló háttér­mozzanatokkal (rengeteg, tiszta for­rásra áhítozó szarvas­fiak, stb.) vá­lik mítoszi magasságú hőssé. Eme festmény több rétegű valóságát te­kintve lesz csak igazán érdekes az absztrakt térmegosztás. Méghozzá azáltal, hogy a sugárzó gócok jel­együttesei a kolinda ősiségén túli ősiségre utalnak. Ugyanakkor vissza­kötnek a mába. Ez a mítoszi utazás, természete­sen más-más szerkezeti egységbe ta­golva a mondandót, olyan képek sa­játja is, mint az Ősök vagy a Táltos. De fölösleges itt a történelem és a hiedelemvilág mélyébe eresztett mélabút keresni, viszont nagyon is kívánatos a nonfiguratív - fél-abszt­rakt, ám tájrészletekkel, alakokkal vegyített - mező mögé látni. Épp az optikai csalódásnak is nevezhető, különféle téregységeket fénnyel, fényráccsal bontó összkép az, amely káprázatos szépséggel kivetíti jelen és múlt egybetartozását. Egy helyütt a suhanást vizionálva, másutt - az Ősök esetében - a képillúzió törté­nelmet áthullámoztató, a folyamatot „szépségszakaszokra” osztó erejével. A Kiscsikó ébresztő poétikájával (nyugalmas méltóságú anyamozza­nat) ellentétben - paradox, a lírai hangulatot növelve - emlékeze­tünkben ott van a korai híres Nagy László-vers, a Kiscsikó-sirató drámai végzete: „siratlak, siratlak, bársony­­kiscsikó / bőrödet lehúzták, szárít­ják napon, / sírodat megásták a meggy­fák alá, / gyönge a te csontod, mint a babáké”. Ezek azok a nem direkt, természetesnek ható „áthullámoz­ta­tások” - ifj. Durkó Zsolt képköl­tészetét akarva-akaratlan nemcsak a zenei, hanem az irodalmi és egyéb jel­legű élmény mint ihletforrás is erősí­ti­­, amelyek révén egy-egy festmény érzelmi-gondolati háttere megnő (Kü­lönleges történet az igazságos Mátyásról; Négy tételben-Liszt Ferenc emlékének). Az irányzatokhoz nem tartozó, a kortárs képzőművészeti áramlato­kat nem elvető, ellenkezőleg, egyik­másik karakteres megnyilvánulást magába oldó - sőt kamatoztató - mű­vész poétikai derűje az a motor, amely a fényvillámokkal szabdalt, ugyan­akkor fölékszerezett különleges mo­tívumláncolatot (a briliáns techni­kán túli trükközéssel) leírhatatlanul gazdag szépségmezővé avatja. Ha csupán a konstruktív térosztás mértani rendjét magáévá tevő, eny­he erotikával vagy annak képzeté­vel fűszerezett Esti kérdésekre utalok, már fölvillantottam valamit szín és forma, motívum és szerkezet össz­hatásáról. Az eredmény? A szem lá­tóidegrendszerével alig fölfogható, valamint benső családiasság béké­jét hirdető toposz. Hasonló szer­kezeti rendet láttat az A nyíl útja is - a Közelkép, a Hajnali szín és az A szá­mok mögötti című kompozíciókról nem is beszélve. A Huszárok, vagyis egy sosemvolt attak megjelenítése azáltal sokat mondó, hogy az elmo­sódó alakok, figurák mozgalmassá­gát - délibáb még nem hatott ily me­sénél is valósabb káprázattal - az összeérő színmezők rendezik har­móniává. Szakolczay Lajos A képillúzió valósága Ifjabb Durkó Zsolt kiállítása a soproni Pannónia Galériában 2011. november 17. Magyar FortíM

Next