Magyar Fórum, 2012. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

2012-07-05 / 27. szám

2 Csurka István A kijelentéssel, mely szerint a magyarság több mint ezer esztendő közép-európai történeté­nek most, 1956 után, halálos fenyegetettség­gel terhes korszakába jutott, Európa külön­böző helyein ellentétes fogadtatásra lehet szá­mítani. Vannak, mégpedig éppen itt, a Kár­pát-medencében, akik kárörvendezve nézik ezt a folyamatot, akiknek megannyi tettük ép­pen ennek elősegítésére irányul, de éppen a magyar etnikum felszámolásának zavartalan folytathatása érdekében leplezik kárörvendé­­süket, sőt megbélyegzik mint nacionalistát azt, aki a magyar nemzethalálról szól. Mások, elsősorban Nyugaton, a racionalizmus és az építő tárgyilagosság neveltjei szenvedélyes nemzeti romantikát és idejétmúlt kultúrpesz­­szimizmust vélnek kihallani ebből az állítás­ból. Ezek is úgy vélik, hogy ez az állítás csak a hirdetőjét jellemzi. Megint mások, s ezek többnyire csöndben tépelődő, megszomoro­dott magyarok, szeretnék meg nem hallottá tenni ezt a kijelentést. Ez a vegyes fogadtatás maga is válságtünet, az európai ítélőképesség megzavarodását mu­tatja. Európa már észre sem veszi, hogy fél lába, vagy legyünk szerényebbek, a kisujja lefa­gyott. Magyarországról másféle hírek vannak elterjedve világszerte. A nyugati újságolvasó és tévénéző úgy van értesülve, hogy éppen a magyarországi állapotok közelítik meg legin­kább a liberális demokrata fogyasztói mo­dellt a keleti blokkban, hogy itt a legtöbb a viszonylagos szabadság, az áruválaszték itt a legnagyobb, a magánszféra itt a legkiterjed­tebb. S ez tulajdonképpen mind igaz is. Ez azonban egy nemzet életének csak az úgyne­vezett zsurnálképe, turistaarca. Magyarország ez alatt az anzixfelület alatt első a népességfogyásban, az öngyilkosság­ban, a középkorú férfilakosság mortalitásá­ban, az alkoholizmusban és a családszétesés­ben, de a mai magyar társadalmat még ezekkel a sötét statisztikai adatokkal sem lehet jól jel­lemezni. Mert a lényeget nem is lehet újságban közzétenni, televízióban kommentálni, azt egy­szerűen át kell élni ahhoz, hogy meg lehessen érteni. A halálos fenyegetettség lényege ugyanis az az erkölcsi mélypont, az a nihil, amivel a mai magyarság zöme ezt az állapotot elfogadja. Ennek a mindenre ránehezedő nihilizmus­nak éppen ez a lényege, hogy ezeknek a halá­los tényeknek a szorítását szinte mindenki megéli, de a pillanatnyi érdekek zűrzavará­ban a szembenézést, továbbá az orvoslás irá­nyába teendő lépéseket elhárítja magától. Ebben a társadalomban csak akkor szisszen fel minden réteg és minden csoport, ha a meg­szokott, a napról napra történő jövőfelzabáló ténykedésében megzavartatik. Ebben az er­kölcsi tompultságban éppen úgy osztozik a vezető réteg és az őt szolgáló technokrácia, mint a sokat emlegetett „dolgozó nép”. Az úgynevezett közmegegyezésen, amely kifejezés a rendszer első számú ideológiai szlogenje lett a maga legitimálására, de amely­nek ezt a fenti, nihilbe csüngő valódi tartal­mát soha nem szabad felfedni, csak két nép­csoport van kívül: az országon belül a legsze­gényebbek, akiknek elemi létfeltételeik meg­teremtéséhez annyi energiára, késztetésre és annyi elszántságra van szükségük, hogy köz­ben nem érnek rá belesüllyedni a nagy nihil­be, az országon, a határokon kívül pedig azok a magyarok, az ezeréves magyar nemzetnek azok a teljes jogú tagjai,­akiket a nemzeti el­nyomás és a beolvasztás elleni tiltakozás el­­­lenszéruma óv meg a közömbösségtől. Az öre­gek, a kisnyugdíjasok, a sokgyermekesek és a kezdő fiatalok tartoznak ebbe a kétmilliónyi csoportba idebent és az erdélyi falvakban és a felvidéki kisvárosokban és apró nemzetszige­tekben élő ugyancsak két-, két és fél milliónyi tömegbe odakint. Rájuk nem vonatkozik sem­miféle közmegegyezés. Ők csak szenvednek. Nem tiszta dolog a Kárpát-medencében ki­sebbségi sorsba jutott Romániában, Szlová­kiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarság érdekében szót emelni úgy, hogy ezt a lehangoló tényt elhallgatja valaki. A magyarság sorsát itt, a Kárpát-medencében egészében kell látni és vizsgálni. Ez természe­tesen nem lehet menlevél a magyarüldözésre. A felszólalás erkölcsi alapállása csak ez lehet: a saját felelősségünk megállapítása, a saját hely­zetünk feltárása és a bűneink bevallása. Ebben az értelemben tehát le kell szögezni, hogy ha a Magyar Népköztársaság területén egy, a mostaninál egészségesebb, demokratikusabb és öntudatosabb magyarság élne, akkor a mos­tani magyarüldözés, beolvasztás sem Romá­niában, sem másutt így, ebben a mértékben, még ezek között a geopolitikai meghatáro­zottságok között sem volna lehetséges. A ki­sebbség elnyomásának, az ultranacionalista üldözőknek, a beolvasztás taktikusainak és stratégáinak most nemcsak a magyarság ha­talmi gyengesége, kivérzettsége, hanem az a fentebb vázolt erkölcsi hanyatlása, öntudatá­nak alig pulzálása adja meg a bátorítást. A kisebbségi kérdésben nevetségességig menő egymásra mutogatás folyik a magyarság kö­reiben. A Nyugaton, főként Észak-Ameri­­kában élő egy-másfél milliónyi magyar han­gadó szócsövein keresztül elsősorban a ma­gyar kormány e kérdésben mutatott tehetet­lenségét, bűnrészességét rója fel, és egy vékony és áldozatkész rétegét leszámítva, amelyik megpróbál ésszerű együttműkö­dést kialakítani, és a helybeli közvélemény és a politikai erők rokonszenvét és támoga­tását elnyerve segíteni, a nagy tömeg kö­zömbös és még emberbaráti adakozásra sem hajlandó, pedig a Nyugatra kisodródott ma­gyarság a kezdeti akklimatizálódási nehéz­ségek után túlnyomó többségében megta­lálta és megteremtette magának a maga nor­mális, a jó közép szintjén mozgó egziszten­ciáját, és képes volna akár dollármilliókkal is az erdélyi magyarság segítségére sietni.­­Más körülmény az, hogy ennek a segélynek a bejuttatása milyen nehézségekbe ütköz­nék, és megint más, hogy ez a segély gyakor­latilag nem létezik. Ez a tragikus körül­mény.) A magyar kormányzat visszautasítja ezt az emigrációból ellene irányuló vádat, és a geo­politikai rögzítettségekre hivatkozik. Ilyen vád azonban belülről is éri. A hazai értelmiség egy kicsiny, de korántsem jelentéktelen cso­portja úgyszintén elégedetlen a kormány ma­gyarságpolitikájával, és ennek hangot is ad, mire a kormányzat repressziókkal él vele szemben, mert a kisebbségi kérdésben tanúsí­tott mulasztásainak vagy közönyének a fel­­hánytorgatásában legitimitásának a megkér­dőjelezését látja. Ezek a felszólamlások ezt a felhangot valóban tartalmazzák is, így áll elő az a rendkívül felemás helyzet, hogy Ma­gyarországon valaki hátrányos helyzetbe ke­rülhet azért, mert felemeli a szavát a Magyar Népköztársaság határain kívül élő magyarság érdekében. Közép-Európa hó alatt Egészen egyszerűen és pőrén fogalmazva, azt történt, hogy a magyar forradalom után, a reménytelenül szép önkifejezés után, az egész világállapot lényegét megvilágító önégetés után a magyarság lett az első áldozat Közép-Európában. A konklúziót pedig szinte szégyelljük leírni, ezért szerényen kérdéssé finomít­juk: Nem Európán múlik most már, hogy ez az első egyben az utolsó is legyen? hhhhhhhhhhhhhhhhrhHHhhhhhhHmB Csurka István a Hercegprímás utcában Magyar Forf­M In memóriám Csurka István Szerettem, tiszteltem? Egyik se igazán jó szó ide. Bírtam. Örültem, ha megláttam. Bírtam a darabjait, élveztem a társaságát. Morogtam rá, de nem restelltem beis­merni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt, egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy, írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai. Azon tűnődöm most, halála hírét véve, hogy nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben? Alexa Károly 2012. július 5.

Next