Magyar Fórum, 2013. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

2013-03-28 / 13. szám

2013. március 28. Magyar Féru­m Magyar Út Körök — Magyar Út Körök 15 „Négy-öt magyar összehajol” Egy előleg a paradicsomból a magyarok számára (Balatoni szívhalászat - magyar írók novellái) 2012-ben jelent meg a Nórán kiadó gondozásában a Balatoni szívhalászat című könyv, amely Eötvös Károly, Galgóczy Erzsébet, Ignácz Rózsa, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán Örkény István, Vaszary Gábor és Zilahy Lajos Balatonnal kapcsolatos írásait tartalmazza. Itt, a kék Balaton partja virányain, / Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág, / Hol dús búzakalász rengedez a mezőn, / S a halmok koszorús oldalain ragyog / A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd; / Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik !A csendes Helikon (...) így ír Berzsenyi Dániel Keszthely című költeményében. Ré­gebben ferde szemmel mutogattak arra és összesúgtak a háta mögött, aki bemerészkedett a vízbe. Bizony, ma már megmo­solyogtató, de a XIX. században még alig-alig lehetett fürdő­­zőket látni a Balatonban. És nemcsak azért, mert még a he­lyiek többsége sem tudott igazán jól úszni, hanem mert sokáig nem is volt lehetőség kulturált fürdőzésre. A Balatont már a rómaiak is ismerték. Állítólag Augustus csá­szár is több nyarat töltött itt udvartartásával. Elődeink nem igazán tudtak mit kezdeni a tóval. Tudunk arról, hogy az 1770- es években Krieger Sámuel terveket készített a Balaton lecsa­­polására. Termőfölddé akarták átalakítani a medencét. A ka­­marilla utasítására Beszédes József készítette el a részletes ter­veket, de szerencsére semmi sem lett az elképzelésekből. A környező mocsarakkal és lápokkal azonban kezdeni kellett valamit. Több kísérlet is történt a vízrendezésre, de mindad­dig nem járhattak sikerrel, amíg nem tudták szabályozni a vízállást. Ehhez kellett a siófoki zsilip és a csatorna. Ezek a munkák legalább akkora jelentőséggel bírtak, mind napjaink­ban a Kis-Balaton helyreállítása. A törekvések ellenére a tó sokáig nem volt igazi idegenforgalmi központ. Az első fürdő­vendégek a múlt században nem a Balaton, hanem a balaton­füredi savanyúvízforrás miatt utaztak ide. Egy hatvan évvel ezelőtt készült tanulmányban olvashatjuk Kozma Béla sorait: írott nyomai vannak annak, hogy Füred környékén már a tizen­nyolcadik század vége felé kezdett elterjedni a Balatonban való für­dőzés. Ezt azonban a hatóságok nem nézték jó szemmel. A Füredre kirendelt fürdőbiztosnak a helytartótanács szigorúan kötelességévé tette, hogy tartsa vissza a meggondolatlan embereket a tóban való fürdéstől, mert ebből gyakorta származnak szerencsétlenségek. Ám a fürdőbiztos aligha rendelkezett a kellő eréllyel, vagy más vélemé­nye lehetett a fürdőzésről, mint a helytartótanácsnak, mert Siklóssy említi, hogy a följelentések özöne érkezett a helytartótanácshoz a fürdőbiztos ellen amiatt, hogy még a gyerekeknek is megengedte a tóban való fürdést. A tizennyolcadik század hetvenes és nyolcvanas éveiben a megismételt szigorú tilalmak ellenére is egymás után épül­tek a zalai parton a fürdőházak. Az első ilyet Szily József királyi ta­nácsos, pestvármegyei alispán építtette nyilvános használatra, a másikat pedig egy Österreicher nevű orvos. 1821-ben már a tihanyi apátság is építtetett a Balatonra uszodát, amely jó jövedelmi forrás­nak bizonyult. A somogyi parton ez idő tájt híre sem volt a fürdőzés­nek, de az akkor még nagy kiterjedésű és a sokhelyütt a víz tükréig kinyúló mocsarak miatt erről szó sem lehetett. A ma emberének érthetetlen, hogy miért tiltották a balatoni fürdést, s miért je­lentek meg olyan elriasztó híradások, mint amilyet két tudós, bizonyos Szepesházy és Thiele írt le 1825-ben egy, az ország nevezetességeit bemutató könyvben. Ők nem mást állítottak, mint azt, hogy a Balaton összezsugorítja és ráncosítja a bőrt. Ennek ellenére akadtak bátor vállalkozók, mint például Mik­sa a bajor trónörökös, aki 1835-ben elsőként úszott át nagyobb távolságot a tóban. Egy évvel később Wesselényi Miklós báró ismételte meg a tettet, s mert ő volt az első magyar, aki átúszta a tavat, még ha csak Tihany és Balatonfüred között is, ő került be a köztudatba a Balaton első átúszójaként. Pedig az igazi átúszás Szekrényessy Kálmán érdeme. Ő 1880-ban Balaton­füred és Siófok között kelt át. Ma már nagyon sok követője van, ugyanis évente megrendezik a Balaton átúszására kiírt versenyt, melyre ezrek jelentkeznek, s teljesítik is a távot. Ami a balatoni fürdőzés veszélyeit jelenti, nem voltak alaptalanok az aggodalmak. A tó fölött viszonylag gyorsan alakulnak ki a viharok, s váratlanul csapnak le. Az igazi fürdőkultúra a vasút­nak köszönheti kialakulását. 1861-ben épült meg a Déli Vasút, amely- bár a déli parton csak néhány állomása volt - távoli vi­dékekről hozott utasokat. Ha megnézzük a parti települések történetét, kiderül, hogy fejlődésük kezdete erre az időszakra tehető. A XIX. század végén Keszthely, Balatonfüred, Ba­latonalmádi, Siófok, Balatonföldvár, Balatonboglár, Balaton­­lelle, Fonyód és Balatonberény tartozott a jelentősebb nyara­lóhelyek közé. Az itteni idegenforgalom kezdetben nem a tö­megturizmusra épült. Főleg a fővárosban élő színészek, mű­vészek, írók és természetesen a módosabb gyárosok építettek nyaralókat. Ezek közül több még ma is áll, de sok felújításra szorulna. A két világháború között megindult a modern kori „népvándorlás” is. A harmincas években már évente három­­százezren keresték fel a tavat és környékét. Nemcsak a szom­szédos országokból jöttek ide pihenni vágyó emberek, hanem Németországból, Hollandiából, Svájcból, Franciaországból, Angliából, Skandináviából és Amerikából is. Az idegenforga­lomért felelős kormánytisztviselők hamar felismerték, hogy a Balaton akkor lesz igazán kedvelt turistaközpont, ha meg­felelő közlekedési feltételeket alakítanak ki. Nem csak a vasút­nak szántak szerepet. Autóbuszjárat indult a MÁV szervezé­sében Keszthely és Bécs, Bécs, Veszprém és Balatonfüred, Graz és Keszthely, illetve Budapest és Siófok között. Terveket dol­goztak ki a főváros és Siófok légi összeköttetésére is, méghoz­zá hidroplánokkal. Arra is gondoltak, hogy a tömegközleke­dési eszközök díjszabása csábító legyen: külön kedvezménye­ket adtak a Balatonhoz üdülni utazóknak. A Balatont és Füredet sokan kedvelték, de azért „nagyobb volt a füstje mint a lángja”. Erről értekezik Mikszáth Kálmán A leghíresebb magyar fürdő írásában. Magyarországon minden fa­lusi gyerek azzal nő fel, hogy van itt egy szép város, Budapest, amely azonban nem elég magyar. Van egy nagy tősgyökeres magyar város, Debrecen, amely azonban nem eléggé szép, és végül van egy híres fürdő, amely szép is, magyar is, s ez: Balatonfüred. Erről a három helyről egész regék kelnek a falusi házak csöndes, árnyékos tornácai alatt.­­ Színművek, regények, versek segítenek megszőni a fantázi­ának a csodás képet felőlük azoknál, akik még nem látták egyiket sem... De minthogy most sokkal melegebb idő van, mintsem a vá­rosokat akár bámulja, akár respektálja az ember, nézzük meg az or­szág harmadik csodáját, Füredet. A­nnyit már tud minden ember ró­la, hogy a regényes Balaton partján fekszik, s hogy a hullámzó Ba­laton az igazi zsuzsu-tenger. Mintha haloványzöld gyűrött óriási végselyem lenne kiterítve a fölséges völgyben, melynek berkeiből, nádasaiból szinte előlépni várjuk Kisfaludy regéinek alakjait. S ott kell lennie a legszebb ponton, öreg Tihannyal szemben a híres Füred­nek, hova a leányok már piciny korukban odaálmodják magukat: anyjuk, nagyanyjuk is ott volt boldog, onnan ment férjhez. Képzel­­hetetlen pompa lehet ott. Egy előleg a paradicsomból a magyarok számára. Ott is van az a Balatonfüred, ahova képzeljük, de nem olyan szép, mint ahogy gondoltuk. Én részemről nagyon sajnálom, hogy megnéztem, jobb szerettem volna, ha a képzeletbeli Füred ma­radt volna meg. Mert az igazi nem felel meg a legszerényebb vára­kozásnak sem. Sok jót tett már eddig is a Balaton Egylet, de még ez mind igen kevés, csak arra nézve is, hogy Mehádiát utolérjék. Hátha még elgondoljuk, hogy az egyetlen európai kinézésű táncterem és az egyik vendéglő, a jobbik, csak most két-három év óta épült fel, igazán csodálkoznunk kell, hogy mit szerettek meg itt annyira a negyvenes évek nagyurai. Talán Bizayt? Mert Bizay úgy odatartozik Füred­hez, mint akár valamelyik ismerős kerek. A Balaton tagadhatatla­nul tündériesen szép, de ez a természet bőkezűsége, ami aztán egyéb van, az nem áll azzal arányban egy csöppet sem. Sőt még a Balaton szépsége sincs kiaknázva: a vendéglők főszobái mindenüvé inkább nyújtanak kilátást, mint a Balatonra. A sétány kicsiny, s az sincs jó karban. Dísznek, pompának semmi nyoma, ha csak a Kisfaludy Sándor szobrát nem vesszük annak, mert az csakugyan bőkezűség­gel van megalkotva: egy vég gácsi posztó mindenesetre van az öreg­úron, kin több rendbeli öltöny és köpeny­eg lóg le (hát még lájbk­ meny­nyi lehet rajta?). A Italában ruha dolgában nem fösvények a magya­rok elhalt nagyjaik alakjának megörökítésénél! Árnyékos hely igen kevés van, komfort a vendéglőkben nincs. Kirándulási hely volna egy-kettő, de ezekhez jutni nagyon nehéz. Tihanyba hajó csak úgy megy, ha nagy társaság verődik össze. Tátika, Csobánc messze van­nak, s hasonlóan nincs megkönnyítve az oda való menetel. Olyan kirándulási helyekről pedig, ahova a saját erejükből mehetnének a vendégek, amikor nekik tetszik, éppen nincs gondoskodva. Ezért si­vár Balatonfüreden az élet. Ehhez járul még a nyomott társalgási szellem. A vidéki dzsentri dominál ott, s egészen a vidéki fürdők bé­lyegét s idegenek szemében tűrhetetlenségét nyomja rá a gyönyörű fekvésű helyre. Az egymás közt ismerős dzsentri izolálja magát, a vezérszerepet viszi a fürdőben, és az idegeneknek otthontalanná te­szi a helyet, mert még túlnyomó, s mert túlnyomóságát érezteti. A ke­reskedéseket apró, piszkos lebujok képezik, melyek félszer alakban vannak odaragasztva az egyes épületekhez. Mit szóljunk a villák­ról? Egy társaság diskurzusát hallgattam ki egy este a Balaton-par­­ton levő padok egyikén: Jókait szidták. Szétnéztem: nincs-e Gyu­lai Pál köztük? Nem volt ott! Más szidta Jókait. Kíváncsi voltam miért szidják, az, hogy szidják nem lepett meg. Mert a magyar ember azt szidja a legjobban, akit legjobban szeret. Jókait szidják a trón­örökös könyvéért. Szidják, hogy minek ír annyit. És szidják azért is, hogy minek foglalkozik politikával, mert nem ír többet. Egyszóval szidják mindenért. - Előttem nem nagy ember - recsegtette egy öregúr dühösen hado­nászva a botjával. - Nem, én nem ismerem el. - De hát mit csinált, hogy olyan nagyot esett? -Fákat ültetett a villája elé, azok most megnőttek sűrűre, magas­ra, s egy akkora darabot sem lát a Balatonból, mint a tenyerem. Hát hallotta már azt valaki, hogy okos ember ilyet tegyen? Nekem ugyan írhat ezentúl akármit... ” Füredről kedvelt kirándulóhely a Tihanyi-félsziget, amely a tavat két medencére osztja. A mediterrán táj markáns képét a vulkanikus erők évmilliókkal ezelőtt alakították ki, amely­ről napjainkban a két óriási méretű kalderra tanúskodik. E krátermaradványokban alakult ki a Balaton vízszintjénél ma­gasabban fekvő két lefolyástalan tó, a horgászok kedvelt helye a Belső- tó, és a vízimadarak paradicsoma a Külső- tó. A vulka­nikus utótevékenység során feltörő több mint száz gejzírkú­pot formáltak a félsziget területén, közülük a legszebb az Aranyház, melynek fehér szikláit napfényben aranysárga zuz­mó borítja. A geológiai érdekességek mellett a ritka növények és állatok élőhelye is a félsziget, melyet 1952-ben - Magyaror­szágon elsőként - tájvédelmi körzetté nyilvánítottak. A félszi­get területén feltárt régészeti leletek igazolják, hogy azt már az őskor óta emberek lakták. A bronzkor, a vaskor és a római kor népei különösen kedvelték ezt a víztől védet helyet. A ró­maiak Lacus Pelsonak nevezték a Balatont, amelyben Tihany­­­nál vízi átkelő hely is volt. A középkorban történt a mai Ti­hany település ősének megalapítása, amikor 1055- ben I. And­rás király itt építette meg a királyi család temetkezőhelyét és föléje monostort, amelybe bencés szerzeteseket telepített. Ezzel vette kezdetét a bencés apátság élete. A XIII. századtól az apátság konventje oklevelek kiállítására feljogosított hite­les hely (locus authenticus) volt. A XVI-XVII. századi török háborúk idején várrá­ alakított monostor elpusztult, de a XVIII. században barokk stílusban újjáépült, azóta a félsziget keleti ormán, a Balaton felett, Tihany ősi jelképe. Néhány éve ismét a bencés szerzetesek a barokk apátság tulajdonosai és a Bencés Apátsági Múzeum fenntartói. Tihany nem csak a Bal­aton, de Magyarország gyöngyszeme is, az 1960-as évek óta hazai és külföldi turisták által tömegesen látogatott hely. Vonzereje elsősorban az apátsághoz kapcsolódó történelmi és kulturális emlékek, valamint az egyedülálló természeti kör­nyezet ötvözve a Balaton kínálta felüdüléssel. Eötvös Károly így írt anno Tihanyról. De sokat írtak már erről a félszigetről írók is, írogatók is, s mégis olyan keveset írtak erről mind az írók, mind az írogatók. Ha az olvasó lelkében évek múlva visszacsillámlik az emlékezet, nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázolat volna róla százezer pél­dányban. De hát csupán magyar szépség, minek róla sokat tudni. Aki ott lakik, annak még csak nem is szépség. Hiszen mindennap látja. Aki pedig nem ott lakik, annak számára még nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temp­loma. Boldog emlékű jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai íróink pedig százszor bővebben és szebben leírták már a Kék Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt. No de másképp lesz ezu­tán... Egy-két év ide-oda, s el fog telni az a száz esztendő, amikor a kóbor lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot. Somogyból ment vissza Debrecenbe. Bizonyosan gya­logszerrel utazott. Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókiáról parókiára. Mint a peregrinus, vagy mint a szuplikációs diák. Áldott lelkű,jófalusi pap, de szívesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára, ott tartod egész napra; ha családi ünnep közel­­get, ott tartod napokon át. Ha elmegy, megcsókolod, visszajöttét ígé­retbe veszed, pogácsával tarisznyáját telerakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded. És ha kocsid, lovad van, a szomszéd paphoz át is rándítod, sőt odáig egy jó szóra, egy ital borra magad is elkíséred. Debreceni diák mennyit tud mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt dalolni. Mennyit tudják a németeket szidni! Mennyire eldicsekszenek tudós professzoraik­kal. A miénk a híresebb! De bizony híresebb a miénk! A tihanyi ré­ven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován csiz­máját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény, nincsen vele szerszáma. Nem is német, nem is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, aki úgy beszél, mintha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd szörnyen, de azért a két garas rév­pénzt elfogadja tőle, minthogy a törvény és a jó rend így hozza magá­val. Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokzatán bozon­tos fürtökben állt a sűrű erdő. A kanyargó út föl a magasba nem sző­lőkön, hanem erdőn vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak partjait erdő koszorúzta. Oda is elment Csokonai, Árva szíve elkívánkozott oda is. S ahol legárnyékosabb volt az erdő, ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserű szerelme, édes halála s örök dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan, s ott lepte meg őt a holdnak halavány fénye is. A Balatoni szívhalásza­tot ajánlom azoknak, akik a magyar tenger költőiségét és múltját keresik. (Balatoni szívhalászat, Nórán, Budapest, 2012) MA. Balatonfüred anno

Next