Magyar Hang, 2018. szeptember (1. évfolyam, 17-20. szám)
2018-09-14 / 18. szám
16 MAGAZIN 2018. SZEPTEMBER 14-20. Türkök a holokausztpincében Ideológiai múltteremtés nálunk és a nagyvilágban Nemrég bezárták a budapesti Wesselényi utcában az évekig engedély nélkül ott működő Shoah Cellart, a múzeumot, amely gátlástalan nagyotmondással és szélhámossággal zárta látogatói elé a „múlt összefüggéseit”. Az eset apropóján megnéztük, hol, kik és hogyan bánnak hasonlóan nagyvonalúan a történelemismertetéssel. A „soapince” csalói elsősorban olyan külföldi turistákra alapozták az üzletet, akik nem mélyedtek el komolyabban a magyar történelemben, így derülhetett ki, hogy a dohos, ablaktalan, 80 négyzetméteres helyiséget tartotta a legmegfelelőbbnek a jómódú Herzl család az ifjú Tivadar bar-micvójához, az ünnepi vacsorához, de a levegőtlen falak között ülésezett az első világháború idején Ausztria-Magyarország közös hadseregének vezérkara is, 1944-ben pedig itt ütötte fel főhadiszállását (a prezentált műbőr IKEA-garnitúrán várva tárgyalópartnereit) a tömeggyilkos Adolf Eichmann és törzse, titkos alagúton ingázva a pince és az Astoria szálloda között. Kitalált hagyomány A holokausztból olcsó üzletet csináló kiállítást augusztus végén civilek és a Mazsihisz tiltakozására bezárták, működtetőjét, Avner Friedmant pedig kiutasították az országból. Az eset azonban inkább volt szenzációs - ilyen fantasztikus méretű „múzeumi” történelemhamisítással talán még sohasem találkozhattunk itthon, mint beírt valódi jelentőséggel. A Friedman-féle tárlat ugyanis nem vált részévé a hazai, a közelmúlt történelméről szóló köz- és magánbeszédnek. A pincét valószínűleg hamarabb elfelejtjük, mint például Illés Béla kreatúráját, a becsületes Guszev kapitányt. (Emlékezetes: a soha nem létezett cári tisztet - aki 1849-ben állítólag átállt a magyar forradalom oldalára, és ezért Minszkben kivégezték - a szovjet őrnagy és magyar író „fedezte fel”, leginkább azért, hogy történelmileg is megerősítse a szovjet-magyar barátságot és legalább valamennyire semlegesítse a kínos tényt, hogy a szabadságharcot az oroszok verték le.) Mindkét jelenségre, Guszevre és Friedman pincéjére pontosan ráillik Eric Hobsbawm brit történésznek az 1980-as években megfogalmazott „kitalált hagyomány” kategóriája. (Hobsbawm szerint e fogalom három - egymással persze kapcsolatba is hozható - módon gyakorolhat hatást: egyszerre szimbolizálja és erősíti a társadalmi összetartozás érzetét; hatalmi helyzeteket, intézményeket legitimál; egy-egy hitrendszerbe, értékrendbe való belenövekedést, belenevelődést szolgál.) Hogy a kitalált hagyomány ma még inkább hétköznapjaink része, mint korábban, arra a közelmúltban éppen a miniszterelnök szolgált példával, amikor Kirgizisztánban kijelentette, hogy a magyar nyelv türk eredetű. A múltkonstruálásra, sohasem létezett „történelmi jelek” elhelyezésére vagy meglévők átértelmezésére persze bőséggel sorolhatnánk a hazai példákat a Thaly Kálmán által felfedezett „kuruc népköltészettől” (ezek mintegy kétharmadát ő maga írta) a kommunista mítoszteremtésig. Hanisz császári ,Tipró és dicsőséges Sztálin A rendszerváltozás után a populáris hagyományépítésnek két - egymás ellen dolgozó - fő vonala jelent meg (éledt újjá), miközben a többi hamarosan elenyészett: az egyik a kommunizmus előtti korszakból merített, a másik pedig a diktatúra mentegetésében volt érdekelt, szakértők által vezetett reformrendszerként bemutatva a Kádár-korszak utolsó évtizedeit, amelyet megakasztott a „retrográd, horthysta” erők kormányra kerülése, „keresztény kurzusa”. Ez a mítosz szolgált roskatag ideológiai támasztékul a szocialisták 1994-es győzelméhez. (Kétségtelen, hogy a másik oldalon valóban megjelent a Horthy-korszak mint „ősforrás”, eleinte csupán a periférián, hogy aztán napjainkra markáns előképpé szilárduljon.) A múlt birtoklásáért folytatott küzdelem egyik legfontosabb szimbolikus helyszíne a háború előtti idők mellett máig leginkább 1956. Az árkok itt is meglehetősen mélyek. Míg az „egyik fél” a Nagy Imre és reformkommunista társai által vezetett „szocialista forradalomként” prezentálta az eseményeket, addig a másik oldal igyekezett a minimálisra szorítani az egykori miniszterelnök szerepét 1956 októberében-novemberében. A hatás-ellenhatás törvényszerűségei olykor szinte képletszerűek. A jobboldali mítoszteremtés máig virulens eleme például a legenda, hogy a kádári megtorló gépezet megvárta Mansfeld Péter nagykorúságát a halálos ítélet végrehajtásával. Válaszként az ellenhagyomány is szinte azon nyomban megszületett, közönséges bűnözővé torzítva a kivégzett fiú alakját. Hogy a kitalált hagyományok világszerte helyet kérnek (és kapnak) a múzeumi terekben, abban igazából nincs semmi meglepő. 2013-ban derült ki, hogy a San Franciscó-i Mexikói Múzeum spanyol hódítás előtti időkből származó anyagainak szinte mindegyike (2000 kiállítási tárgyból 1917) hamisítvány. Kínában pedig nemrégiben zártak be egy tartományi múzeumot, mert hasonló tény vált nyilvánvalóvá egy történelmi tárlat majdnem minden darabjáról, többek között a leghíresebb kínai császár, Csín Si Huang-ti személyes kézjegyével ellátott tárgyakról. (A Krisztus előtti III. században uralkodó császár „szignója” az 1956 után bevezetett egyszerűsített karaktereket alkalmazta.) Persze van, ahol a helyi identitás és az üzleti érdek egybecseng. Kiss Noémi egyik kötetében olvashatunk a grúziai Goriban, Sztálin születési helyén működő, a generalisszimuszt az ötvenes évek szellemében felmagasztaló múzeumról. A kiállítás különlegessége szemléletében rejlik. A helyiek tisztában vannak a valós tényekkel, mégis úgy gondolják, jobb távol tartani magukat tőlük. Ugyan hány nyugati turista keresné fel a múzeumot, ha ugyanazt mutatná be, amit a világon bárhol megkapható? így viszont hatalmas az érdeklődés - érvelnek a helyiek. Pruck Pál és a torkok Magyarországon hasonló durva múzeumi csalásra - eltekintve a Shoah Cellartól - tudomásom szerint nem akad példa. Ugyanakkor az 1989-1990-ben fellángoló, a múlt „uralásáért” zajló küzdelem kedvező terepül szolgált ezeknek a törekvéseknek. A legnagyobb vitát megnyitása, 2002 óta e tekintetben az Andrássy út 60.-ban berendezett Terror Háza keltette. Sokan azonban elfeledkeznek egy szembeszökő tényről: megdöbbentő, mi több, abszurd, hogy a hazai kommunista diktatúra bűneit, rémtetteit bemutató állandó kiállítás megnyitására a rendszerváltás után 12 évet kellett várnunk. Önmagában ez a tény is igazolja a vállalkozás különlegességét, érthetővé teszi, hogy az intézménnyel szembeni bírálatok és támadások miért váltottak ki heves érzelmi reakciókat. A kritikák között viszont különbséget kell tennünk: míg a megszólalók egy része szakmai kifogásokat sorolt, a bűnöket relativizálók még a múzeum létjogosultságát is kétségbe vonták, olykoraz antikommunizmus és az antiszemitizmus összemosásának bevett gyakorlata jegyében) enyhe zsidóellenes tendenciával is megvádolva a tárlatot. A pró és kontra megszólalók akarva-akaratlanul kényszerpályán mozogtak, egyrészt érthető módon sokszor nem tudták kivonni magukat a kozhangulat alól. Másrészt míg az egyik oldalon a múzeum elfogadása, a másikon bármiféle bíráló megjegyzés felvetése számított főbenjáró véteknek. Az utóbbi különösen elfedte a tényt, hogy a Terror Háza joggal szolgáltatott okot (és szolgáltat ma is) a kifogásokra. Annak idején többen a nyilas terror rövidre fogott bemutatását bírálták, illetve az olykor a napi politikához igazodva tendenciózusan kiválogatott tettesek személyét kritizálták. Kétségtelen, hogy ideológiai ballasztjait, tendenciózusan egyszerűsítő megoldásait máig őrzi a múzeum. Két példa: a rendszerek közötti átlényegülést bemutató szobában egy nyilas pártszolgálatos öltözik át a BM Politikai Rendészeti Osztályának (a későbbi ÁVO, illetve ÁVH) egyenruhájába. A konstruált látvány arra a hamis közhelyre alapoz, hogy „’45 után ugyanazok vertek, akik ’45 előtt is”. Az állítás egyébként sem szimbolikusan, sem tényszerűen nem igaz. (Többek között azért sem, mert a háború utáni államvédelemben nem dolgoztak nyilas pártszolgálatosok.) Hiába a magyarázó szöveg a kisnyilasok kommunista párti átvételéről, az utalás a két ideológia közös totalitárius gyökereire, a tér megalkotói tudják, hogy a kép a befogadóban jóval erősebb nyomot hagy, mint bármiféle magyarázat. A másik, a Nagy Imre-perről vetített kádári propagandafilm az adott körülmények, a hiteles környezet bemutatása nélkül megint csak olyan, Hobsbawn szerint új helyzetekre szánt feleletnek tekinthető, amelynek legfeljebb hivatkozási alapja, legitimációs tényezője a konstruált múlt. Az ebből következő hamis üzenet lényege: a vérbíróság előtt bűnbánó magatartást tanúsító (Tildy kivételével) reformkommunista vádlottak elárulták a forradalmat, ami igazából soha nem is volt, lehetett az övék. Virtuálisan kilépve az Andrássy úti épület terméből akár tovább is sétálhatunk egy másik, a forradalom 60. évfordulójára készített 2016-os országos tárlatra, a helyenként még látható ’56-os pesti srácok falra festett alakmásai közé. Ezzel egyúttal szintet is lépünk. A Terror Háza esetenkénti túlzásai, csúsztatásai immár eltörpülnek napjaink kitalált hagyományai mögött. Innen ugyanis Nagy Imréék már teljesen hiányoznak, de Pruck Pál virtuális megsemmisítésével, alakjának másnak való „kiutalásával” már létjogosultságot nyer az ideológiai-politikai alapú otromba hamisítás. (Ami együtt jár, ha kell Pruck emlékének besározásával is.) Az idézett két példa, Pruck Pál szellemi likvidálása és a türk nyelvi eredet csak kettő a sok, ma éppen csak még bimbózó hagyománygyártás világából. Mindezt, ha jobban belegondolunk, csupán egyetlen tényező különbözteti meg a bezárt Wesselényi utcai Shoah Cellartól. Hogy ezt a fajta múltgyártást maga az állam műveli. PETHŐ TIBOR „Dózsa Lászlót” (valójában Pruck Pált) ábrázoló házfal Budapesten. Szélesvásznú történelem forrás: wikipédia