Magyar Hang, 2019. január (2. évfolyam, 1-4. szám)
2019-01-11 / 2. szám
22 MAGAZIN • IDŐGÉP Hét hágó Vajon tényleg államot akart az államban létrehozni nyolcszáz esztendeje Dél-Erdélyben a Német Lovagrend? BALOGH ROLAND Mindössze másfél évtizedig tartózkodtak a Magyar Királyság területén, mégis a mai napig komoly szakmai vita folyik a Német Lovagrend szerepéről, így arról is, hogy végül miért száműzte őket innen II. András (uralkodott: 1205-1235), az a király, akit épp a lovagrendek nagy pártfogójaként ismerünk, nem mellesleg pedig az egyetlen magyar uralkodóként keresztes hadjáratot vezetett a Közel-Keletre. „Haragjában visszavette” A mindössze bő egy évtizeddel korábban a Szentföldön alapított lovagrendet 1211-ben hívták be az országba, ahol a dél-erdélyi Barcaságban telepedhettek le. Az adománylevélben a rend többek között a határvédelem megszervezéséért, a terület benépesítéséért, a földek feltöréséért, művelés alá vonásáért cserébe számos kiváltságot kapott, így fából várakat és városokat emelhettek, az ott talált nemesfém (arany és ezüst) egy konkrétan meg nem határozott részével szabadon gazdálkodhattak, valamint megillette őket a szabad bíróválasztás joga. Idővel egyre több kiváltságot szereztek, mindinkább kikerültek a magyar világi és egyházi közigazgatás ellenőrzése alól. Fontos azonban, hogy ezen jogosítványaik - amelyeket nyolcszáz éve, 1218 tavaszán III. Honorius pápa is megerősített - nem tértek el a másik két, Magyarországon már évtizedekkel korábban megtelepedett nagy lovagrend, a templomosok és johanniták hasonló jellegű kiváltságaitól - igaz, velük ellentétben a német lovagok nem országszerte szétaprózott birtoktesteken, hanem egy területi tömbben éltek. Aztán egy 1222-re keltezett, ám vitatott hitelességű oklevél szerint a király „haragjában visszavette” a lovagoktól a Barcaságot. Végül azonban mégis visszaadta nekik, egyúttal kiváltságaikat megerősítette, és újabbakkal - például sószállítási és -kitermelési joggal, a vámmentes közlekedés és az addigi fa helyett a kőépítkezés lehetőségével is megtoldotta azokat. A rend közben az épp hatalma csúcsán járó Szentszék különös védelme alá került, miközben egyre több konfliktus alakult ki a király, a világiak, az egyháziak és a lovagok között, aminek következményeképp 1225 nyarán II. András katonai erővel lépett fel velük szemben és kiűzte őket az országból. III. Honorius pápa az év októberében már a Német Lovagrend visszahívását követelte a Barnaságba. Hogy a pápai államnak fontos lehetett a kérdés, jól mutatja, hogy Andrást, illetve a trónörököst, IV. Bélát (u.: 1235-1270) III. Honorius utódja, IX. Gergely az események után még kilenc évvel később is arról győzködte: fogadják vissza a rendet. Ám mind András, mind Béla kitartott döntése mellett. „Pénzt azonban nem verhetnek maguknak” Az, hogy a német lovagok dél-erdélyi története még ma is sok kérdést vet fel, leginkább két okból fakad. Egyrészt, noha magyarországi ténykedésükről majdnem 30 oklevél tanúskodik, az eseményeket leginkább a pápai, szentszéki nézőpontból figyelhetjük, de azok is csak pillanatfelvételek ellensúlyok nélkül. Nem ismerjük például II. András személyes, közvetlen indítékait sem a betelepítésükről, sem a kiűzésükről. Utóbbinak is csak a tényét rögzítik, pontos lefolyásáról, a „hadműveletről” nincsenek részletes leírások. Másrészt igen kevés a német lovagokhoz köthető régészeti, tárgyi emlék. Ennek talán legizgalmasabb szegmense a lovagrendi pénz kérdése. Az 1222-es „újraadományozó” oklevélben ugyanis szerepel az a passzus: „Pénzt azonban királyi engedély nélkül nem verhetnek maguknak.” Ezért sokan feltételezték, hogy a rend saját pénzverdét hozott létre. És ugyan későbbről ismerünk lovagrendi érmeket, Erdélyből azonban még egy sem került elő. Gyöngyössy Márton Magyar pénztörténet 1000-1540 című munkája az esztergomi királyi pénzverde mellett a korban csak a szegedit említi aktív verdeként. Gyöngyössy úgy véli: „noha az okleveles anyagból úgy tűnik, tényleg csak egy lépés lehetett a pénzverde üzemeltető ◄ Toompea erődje az észtországi Tallinban. A várat a lovagok 1346-ban megveszik a dánoktól és egészen a középkor végéig a birtokukban marad FOTÓ: WIKIPEDIA/ARRGET471 se, amire nem volt engedélyük, viszont ilyen Erdélyben vert lovagrendi pénzt én nem ismerek. Hómon Bálintnál említés sincs a lovagrendi pénzverésről, Réthy László és Huszár Lajos korpuszai sem tartalmaznak ilyet. A pénzverési tevékenységnek tudomásom szerint ásatási jelenségben megfogható nyoma sincs - ha mégis vertek volna, akkor valamelyik várukban lehetett a műhely”. Az oklevelek öt várról írnak, amelyek közül az Erdély építészete a XI-XIII. században című kötetében Entz Géza négyet elvileg beazonosít, ám Hunyadi Zsolt megjegyzi: „eleddig mindössze két erődítményt (Marienburg és Kreuzburg) sikerült több-kevesebb bizonyossággal lokalizálni, de tulajdonképpen a szakma egy része által még ezek is vitatottak”. A várépítkezések ráadásul igen gyors ütemben zajlottak, és ma is csak találgatni lehet, miként tudtak pár év alatt ilyen látványos eredményeket elérni. A kérdés már csak azért is érdekes, mert miként Hanzó Lajosnál olvashatjuk, egész Európa területén még 1379-ben is mindössze 704 testvér és 123 rendi lelkész állt a szervezet kötelékében. Hunyadi Zsolt ezért azt is felvetette, elképzelhető, hogy „a szentföldi gyakorlatot követve már létező várak romjait használták újak építésére, vagy nagyszámú népességgel érkeztek a területre”. Itt pedig rákanyarodunk a betelepítés és a kiűzés hátterére. Az oklevelek szerint a behívás talán legmarkánsabb oka a pogány kunok elleni harc, amellyel szemben a korábban alkalmazott határvédelmi szisztéma, a gyepűrendszer nem bizonyult hatékonynak. Mivel a Barcaság felől hét hágón lehetett csak bejutni az ország belsejébe, ezért a védelmére kis létszámú sereg is elegendőnek bizonyult. A természetes határokat mesterséges védőművekkel őrző rendszert azonban a vándorló életformát folytató besenyők - akiket korábban épp ezzel bíztak meg - valószínűleg kevésbé hatékonyan tudták működtetni, mint az egyébként letelepedett, stratégiai védelmi pontokat emelő lovagrend. Úgy tűnik azonban, hogy András politikája idővel változott, és az 1220-as években már a kunokat hitetlen ellenségként kezelő lovagrend által folytatott erőszakos térítés helyett inkább diplomáciai megoldásra törekedett. Ezt jelezte a domonkosok a lovagrend által is támogatott első, nem túl sikeres 1221-es missziója és később az is, hogy miközben Bare kun vezér megkeresztelkedett, 1227-ben elismerte a magyar fennhatóságot. „Theodericus mester nem rendelkezett kellő diplomáciai érzékkel” Ezzel összefüggésben ugyan lakatlan területként hivatkoznak a Barcaságra, a kutatás szerint azonban nem biztos, hogy olyan kihalt volt az a térség - már csak az előbb említett besenyők miatt sem. Inkább arról lehetett szó, hogy az ott élők vándorló, semmint letelepedett életformát folytathattak. Számuk azonban nem ismert, ahogy arról is találgatnak, pontosan milyen népelemekről lehetett szó. Miként arra Hunyadi Zsolt is felhívta a figyelmet, a rend marienburgi (Földvár - Feldioara) várában román régészek által az 1990-es években végzett ásatások eredményei azt feltételezik, a leletek alapján a XII. század második felére keltezett, 109 síros temető német párhuzamokkal bír, így egy esetleges német jelenlét is magyarázhatja azt, miért épp a német lovagokat, és miért épp oda engedték be az országba. Kevéssé életszerű közben, hogy a német lovagoknak András hirtelen haragja miatt kellett menniük. Az okok alighanem máshol keresendők, és a kunok mellett még két dolog nyomhatott sokat a latban. Az egyik: a rend amellett, hogy a Kárpátokon túli kun területeket vett birtokba, az akkor formálódó székely és az épp 1224-ben az Andreanummal kiváltságokat kapó szász közösségek birtokaira, valamint királyi területekre is betört, az ott élőket zaklatta, nem mellesleg munkaerőt csaklizott el onnan. Ezzel összefüggésben pedig András azon félelme is szerepet játszhatott elűzésükben, hogy szentszéki segédlettel ugyan nem magyar, ám a Kárpátokon túli szomszédos területeken létrejöhet egy önálló államalakulat. A végkifejlet összefüggéseinek talán legpontosabb összefoglalóját Pósán Lászlónál találjuk: ő azt írja, a Német Lovagrend „a Barcaságban nem önálló államalapítási igénnyel telepedett meg. Csak a magyarországi belpolitikai helyzet ziláltsága, bizonytalansága teremtett olyan helyzetet, ami territoriális hatalom és önállóság megteremtésére ösztönözhette a lovagokat. Ez azonban ad hoc jellegű döntések és cselekvések füzére volt, nem pedig egy részleteiben átgondolt, koncepciózus program. Mindemellett azonban a jelek szerint a Német Lovagrend barcasági elöljárója, Theodericus mester nem rendelkezett kellő politikai-diplomáciai érzékkel ahhoz, hogy a magyar királyság érdekeit kellőképpen felismerve rugalmasabb magatartást tanúsítson, s így elkerülje a nyílt konfrontációt, a rend elleni katonai fellépést és az erdélyi birtokok elvesztését”. A lovagrend negyedik, és korai időszakának talán legmeghatározóbb nagymestere (1210-1239), Hermann von Salza egy XIII. századi ábrázoláson . A Német Lovagrend által vert érem a marienburgi (malborki) várból ► FORRÁS: WIKIPEDIA/MACIEJ JAROS 2019. január n-17. | Magyar Hang