Magyar Hang, 2019. január (2. évfolyam, 1-4. szám)

2019-01-18 / 3. szám

Magyar Hang 2019. JANUÁR 18-24. HEGYI ZOLTÁN A léleklávánál tartottunk, ami olyan nálam mostanában, mint a kontrollvesztés, ki­válthatja majdnem bármi és majdnem bárki, kitör, aztán meg nem uralom a helyzetet, csak ha­gyom magam sodorni, visz az ár, visz a vonat, megyek utána, hó­mezőkön át, ezek nyomában. Néha elég egy könyv, néha egy egész város is kevés. A könyv, amely pél­dául ezt tette velem, Elena Ferrante nápolyi regényei (tehát mindjárt négy is van belőle, ezt csupán a pontosság miatt), a Briliáns ba­rátnőm című sorozat következ­ményeként lépett be az érzelmeim közé, és ahogy ez kinéz, marad is egy darabig. Biztos jól érzi magát, éppen most, valami miatt. A két kiscsaj a szériában (amibe egyéb­ként Sorrentino is beszállt vezető producerként) tényleg briliáns, de a könyvekben természetesen még jobban el lehet merülni, a részletek gazdagsága, ugye, meg még oly’ sok minden más. Ahogyan az egész „fel lett építve” az ötvenes évek ná­polyi udvaraitól, a teleptől egészen a hetvenesekig, ahol most tartok, és a szeretlek-utáliakkal jócskán megpakolt fejlődéstörténetig. És persze maga a szerző is remekül „épült fel”. Azt sem tudjuk ugyan­is, hogy kicsoda valójában, csupán annyit, hogy Nápolyban született, és ezzel állítólag nemcsak a kedves olvasó járt így, hanem senki sem tudja. Ami persze elképzelhetetlen, de a tudás birtokosai nem ülhetné­nek ki a pletykapadra, az egyszer biztos. Ferrante ezzel kapcsolatban a következőket nyiatkozta a Va­nity Fairnek: „Húsz évvel ezelőtt egyszer és mindenkorra úgy dön­töttem, nem kérek a hírnévvel járó szorongásból, nem éreztem kény­szert arra, hogy a sikeres emberek közé tartozzam, akik azt hiszik, el­érték ezt-azt. Számomra ez fontos döntés volt. Ennek köszönhetem a szabadságomat, a mozgásteremet, amelyben aktívan jelen lehetek. Nagyon fájna, ha erről a szabad­ságról le kellene mondanom.” Az egész sztori egyébként és természetesen nagyon nőcis, ám magam valami miatt egyre inkább úgy gondolom, hogy Elena Ferrante férfi. Egy kisebb összeget legalább­is elkülönítenék erre a feltétele­zésre. Most abba nem is szaladnék bele, hogy mi van az alkotó és a mű kapcsolatával úgy általában, nyitván rengeteg író megkapta ott­hon, hogy „élnének veled a rajon­góid, mindjárt nem bálványozná­nak annyira, te seggfej”, valamint virtigli nácik, komcsik - kinek mi tetszik - is írtak kiváló könyve­ket. A lényeg talán inkább az, hogy szép munka ez, úgy nagyjából ar­ról, hogy „Előre, lányok! Kitörni egy indulatos férfitársadalomból, a nyomorból, a tudatlanságból és a kilátástalanságból! ” Na de, hogy haladjon ez a törté­net is, kemény mínuszok kopog­tak már, mire Budapestre értem Zsolttal, vettem egy üveg bort egy benzinkútnál, elhelyezkedtem a jó kis nagyvárosi melegben egy törpe tacskó és egy német dog társasá­gában, befejeztem a reggel fél­behagyott munkámat, átgondol­tam a napot, és vártam, mit hoz a holnap. Azt hozta, hogy amint azt talán már mondtam, van ez a finn film, a Heavy túra, amelyet még a Cinefesten láttam, ott meg is nyerte a közönségdíjat, ami egyál­talán nem volt meglepő, tekintve, hogy mindenki szakadt a röhö­géstől. Ugyanis nem csak egy finn faluba, valamint a világ egyik leg­­kilátástalanabb rockegyüttesének mindennapjaiba, egyben komplett bolondokházába is csöppenünk egyetlen lendülettel, ami kitart másfél óráig, mígnem a szimfoni­kus, posztapokaliptikus, rénszar­vasdaráló, extrém, harcos-pogány zenekar végképp elhúzza minden­kinek a nótáját. Eleinte úgy volt, hogy ezt a filmet több magyar ember már nem látja, majd úgy alakult majdnem, hogy a Mikulás hozza a mozit, ám most már bi­zonyos, hogy februárban országos bemutató: Pirotekknikka! Ezen dolgoztunk tehát a holnapból mai nappá szelídült napon, és mire az ötletkommandó az ablaktalan, zárt térből kiszédült az utcára, megváltozott a világ. Budapest a legszebb arcát mutatta, ugyan­is belepte a hó, méghozzá nagy pelyhekben. Mivel a reggeli már megint elmaradt, és csak a kávék mentek egymás után, láncban, már szédültem az éhségtől, tehát irány egy török. Méghozzá egy na­gyon jó török, egy kétlépcsősben, pörög is a hely rendesen. Egyéb­ként is, a gasztrofront büféágaza­tában a törökökkel sokkal jobban érzem, ahogy okosra és szellemes társalgóvá iszom magam, ezt nem nehéz elérni, egyszer egy barátom hittudósra itta magát, na, az mutatvány volt jártunk, mint a kínaiakkal, a kö­vetkező napokban a konyhájuk ra­jongójaként végigeszem néhányat, dobozszámra iszom az agrant, se­hol sem csalódom. Egyre erősebb a havazás, a keskeny, meredek budai utcákon elkezdődik az autótologa­tás, érdekes, hogy ez a természeti jelenség valahogy mindig kihozza az emberekből a jobbik énjüket, és még valami kis vidámságot is ki­préselnek magukból, sarokba dob­va néhány pillanatra a nagyvárosi szorongást és depressziót. Römiparti következik. Már vagy egy évtizede nem játszottam ko­moly sporikkal, akkoriban a Tikibe jártunk, most a Fasorba tartunk, ez sem rossz. Sőt. A hely egy kicsit a prágai külvárosi alter kocsmákra emlékeztet, a közönség is hasonló, a falakon vinilek, lemezborítók, a bútorzat is kellően kusza és lel­akott, de nincs az erőltetett retro­­fiting, amitől azonnal kiakadok. Ez a hely ilyen, és kész, gyorsan ott­hon érzem magam benne. Amióta elhagytam a várost, és évente egy­­szer-kétszer jövök csak pár nap­ra, ez egyre ritkább. Elveszítettem a biztonságérzetemet, most meg kezd visszatérni. Jól bele is kez­dek a játékba, viszem az első két kört, amitől táncra perdül az ön­becsülésem, aztán persze helyreáll a rend, a többiek erősebb, gyakor­lottabb játékosok, de végül nullára végzek pont, ami így elsőre nem is rossz. Estére visszajövök, iszom pár pohár vörösbort. Könnyű mer­­lot, jól iható, semmi fakszni. Olva­sok. Szól a Stones. Látszólag egy­ben van a világ. Mire kimegyek az utcára, olvad. Sártenger az egész környék. A Széll Kálmán térnél már mocsár. A gyalogosok mint megvadult akrobaták a zebrán. De egy ideig szép volt. Másnap dolgaim végeztével visszatérek új keletű bázisomra. Nagyjából ugyanazok az arcok. Hangosan köszönök az ajtóból. Hangosan visszaköszönnek. Aztán majd’ hanyatt esek. A pultos hölgy kérés nélkül kitesz egy pohár bort a pultra. Holott egyszer jártam ott, és nem alkottam semmi emléke­zeteset. Ez Budapesten utoljára a múlt században fordult elő velem. Márpedig az fontos, hogy az em­bernek legyenek helyei. Teszek is érte, bemegyek egy másikba, amiről azt hallottam, hogy gyak­ran felbukkannak ott ismerős fe­jek, így történik, már az ajtóban. Charles Bukowski magyar hangja ugrik a nyakamba, az italom mellé kapok egy pólót is, rajta a mester arcképe, mellette felirat: „Meg kell halnod háromszor, mielőtt igazán élni tudnál. (Charles Bukowski)” Mivel nekem kétszer már nagyon kis híján sikerült, nem kockáz­tatom egyelőre a harmadikat, vi­szonylag hamar lelépek. Különben már megint ugyanaz lenne a vége. Nemdebár? Így aztán másnap még mindig bírom, bár már akad egy kis dró­tozás, de aztán megbeszélések, este pedig egy Csókolom-kon­­certtel lepem meg magam a pesti oldalon. Születésnapomra. Magam magam. Meg Péterrel, akitől kapok egy szép noteszt, rajta Lucian Freud macskás képével. Nem sokkal ké­sőbb úgy alakulnak a dolgok, hogy akár el is kezdhetném jegyzetelni bele a rumnaplómat, aktivizálódik az idegrendszerem, élessé válnak a tárgyak, különösen a körvonalak, érzem, ahogy okosra és szellemes társalgóvá iszom magam, ezt nem nehéz elérni, egyszer egy barátom hittudósra itta magát, na, az mu­tatvány volt, ritkán sikerül, és ak­kor még bocsánatot kértem valaki­től telefonon, akit megbántottam néhány hónappal ezelőtt, végül is jobb későn, mint soha, és nekem van születésnapom, bár egyáltalán nem foglalkoztat az egész, nem is kerítünk nagy feneket neki, hall­gatom még az Ujj Zsuzsit, aki persze csodás, mint mindig, majd lendü­letesen megcélzok egy éjszakai já­ratot. Az utolsó nap következik a turnéból, még elmegyek a helyre, helyszíni szemlére mintegy, mint egy location manager, mert még az éjjel megint eszembe jutott va­lami arról, hogy miként lehetne megúszni megint az elkerülhetet­lennek látszót, megint felkapasz­kodni Isten tenyerére, véresre kar­molva a csuklóját, aztán hirtelen mindent elsöpör egy tiszta fuvallat vakító fénnyel, belehunyorogva lá­tom, ahogy megsimogat pincére­ket és kazánszerelőket, taxisofőrö­ket és költőket, és már húzom is az irhámat a vasútállomásra, a cso­magjaim meg a kezemet húzzák, de visz a szél, szelíden nekidől a vállamnak, a tarkómon meleg­ség. Majd vonat, átszállás, helyi busz, van egy kis idő a távolságiig. Éhes vagyok, bemegyek egy helyre. A szomszéd asztalnál süketnémák beszélgetnek. Hamarosan otthon leszek. HEGYIBESZÉD Egy mindenes félj (32. rész) 99 MAGAZIN 21

Next