Magyar Hang, 2019. július (2. évfolyam, 27-30. szám)

2019-07-05 / 27. szám

Magyar Hang2019. JÚLIUS 5-11. A művészet aranyháromszöge Kétszáz éves a madridi Prado • Művészettörténeti utazás a spanyol fővárosban Makrai Sonja (Madrid) B­átran állítható, nem­csak Európai, de vi­lágviszonylatban is egyedülálló művé­szettörténeti gyűjteménye van a madridi Prado múzeumnak. Pedig több mint két évszázad­dal ezelőtt III. Károly teljesen más céllal alapította meg az intézményt. Az uralkodó a fel­világosodás és a tudományos fejlődés nagyságát hirdető természettudományi múzeu­mot álmodott meg, az épület tervezésére a 1780-as években kérte fel Juan de Villanuevát. A franciák elleni szabadság­­harc miatt a múzeum építé­se azonban csak jóval később, III. Károly unokája regnálá­sa idején, 1811-ben fejeződött be. VII. Ferdinánd azonban nem kívánta folytatni, amit nagyapja elkezdett: a tudományos élet támogatása helyett családja művészeti gyűjte­ményét szerette volna a termek­ben viszontlátni. Az udvari képtár, A Prado az államosítást megelőző időkben egy héten csak egyszer nyitott ki, a látogatáshoz pedig udvari engedélyre volt szükség a Museo Real de Pintura­­ Escul­­tura a királyi gyűjteményből kivá­lasztott 311 kép kiállításával nyílt meg végül 1819-ben. Az eltelt két évszázad alatt a kollekció óriásira duzzadt, a jelenleg számon tartott 35 ezer darabos műtárgyegyüttes­ből több mint nyolcezer festményt őriznek itt, ezt egészíti ki egy XVI­­XVII. századi francia iparművészeti anyag, egy hétszáz darabos szo­bor é s egy „szerényebb” grafikai gyűjtemény. Érdekes adalék, hogy a múzeum az államosítást megelő­ző időkben egy héten csak egyszer nyitott ki, a látogatáshoz pedig udvari engedélyre volt szükség. Az Escorialból átkerült képzőművé­szeti anyagot az 1830-as években jelentős egyházművészeti gyűj­teménnyel bővítették, melyet az országban élő szerzetesrendektől koboztak el, később, a századfor­dulón kiemelkedő értékű magán­adományokkal gazdagodhatott a múzeum, a huszadik század viharai azonban az intézményt sem kerül­ték el. Az 1930-as évek polgárhá­borús viszonyai miatt a műkincsek jelentős részét Genfbe kellett me­nekíteni, s csak Franco hatalomra kerülését követően térhettek vissza a múzeumba. A klasszikusokat őrző képtár felbecsülhetetlen anyagi és esz­mei értékkel bír. A gyűjtemény hazai része bemutatja a spanyol festészet alakulását a korai „pri­mitívek” táblaképeitől kezdve Ribera, Zurbarán, Murillo ibériai mesterhármasáig. De itt függ az udvari festő, El Greco harmincnégy festménye, köztük a Feltámadás, a Szentháromság és a Pásztorok imádása is. Michel Foucault, huszadik száza­di gondolkodó és filozófus A szavak és a dolgok című könyvében fejte­gette, hogy Velázquez Udvarhölgyek (Las meninas) című képe miképp nyitott új korszakot a festészetben. A rejtélyes festmény témája a mai napig vitatott, s csak egy a spanyol remekművek sorában. A királyi udvart megörökítő Goya-alkotá­­sok közül kiemelkedik az az ab­szurd humorral teli darab, amelyen IV. Károly a családja körében jelenik meg. A Prado megnyitásá­val egy időben kerülhettek a madridi Quinta del Sordo (Süketek háza) falára azok a horrorisztikus festmények, amelyeket Goyának tulaj­donítanak. A fekete fest­ményeket - ahogy a művé­szettörténészek hivatkoznak a sorozatra - ötven évvel a művész halála után fedez­te fel a házat megvásáro­ló Frédéric Émile d’Erlanger báró, aki, hogy megmentse a pusztulástól a műveket, felkérte Salvador Martinez Cubellst, hogy másolja át őket vászonra. Az olajképeket először az 1878-as párizsi világkiállítás spanyol pavi­lonjában állították ki, onnan kerültek a Prado gyűjtemé­nyébe, ahol ma is láthatók. A nyomasztó és bestiális erejű sorozatban démonokkal küz­dő emberek, egymással kegyetlen­­kedő parasztok jelennek meg, de visszatérő motívum a fekete kecske és a boszorkányszombat. A sorozat legborzalmasabb darabján Szatur­nusz elvetemült, állatias módon tépi darabokra saját gyermekét, de hátborzongató a félig homokba süllyedt magányos kutya port­réja is: szemében a halál biztos tudata tükröződik. A spanyolok mellett az egyetemes művészettörténet legkiemelkedőbb alkotásaival találkozhatunk a madridi mú­zeumban: megbabonázó erejű Dürer fehér kesztyűs önarcké­pe, letaglózó Hieronymus Bosch szürreális triptichonja, A földi gyönyörök kertje, illetve egy másik zseniális alkotása, A ki­rályok imádása. Itt találjuk Raffaello Vizitációját, a Tiziano által V. Károly német-római császár megrendelésére festett Ecce homót, vagy A halál dia­dala című képet id. Pieter Brueg­­heltől. De a Prado őrzi Tintoretto nagyalakú vásznait is, ame­lyeket még Velázquez választott ki IV. Fülöp számára Itáliában, ahová Rubens hatására látogatott el. Tin­toretto mellett a legnagyobbak, Fra Angelico, Mantegna, Botticelli, Tizia­no, Veronese, Raffaello és Caravaggio művei segítségével pedig az itáliai festészet alakulása is nyomon kö­vethető. Madrid művészettörténeti szempontból azonban nem csak a trecento­tól Goya haláláig terjedő klasszikus gyűjtemény miatt meg­kerülhetetlen. Sokan a művészet aranyháromszögeként hivatkoz­nak a spanyol főváros e szegletére. Közel három évtizeddel ezelőtt két olyan gyűjtemény kapott otthont a Pradóhoz közel, amelyet végig­látogatva teljes képet kaphatunk az egyetemes művészettörténet ala­kulásáról egészen napjainkig. A spanyol állam az 1990-es évek elején vásárolta meg és he­lyezte el a Villahermosa palotá­ban a nagypolgári Hans-Heinrich Thyssen-Bornemisza gyűjteményét, amelynek fókusza a moderniz­mus, míg egy múlt századi kór­házi épületben jött létre a koráb­bi királynéról elnevezett Reina Sofia, az a XX. századi művészeti központ, amely főként a második világháború utáni tendenciákat mutatja be. A Thyssen-Bornemisza-képtár anyaga ugyan visszanyúlik a kora reneszánszig, de a súlypont a XIX-XX. századi állo­mány, amelyben az imp­resszionisták mellett az észak-amerikai tájképek, a német expresszionista meg­nyilvánulások, az avantgárd villanások is jelen vannak. Van Gogh, Gauguin, Cézanne posztimpresszionista mű­vei mellett Munch, Kokoschka és Schiele vezet át a moder­nizmusba egészen a Neue Sachlichkeit, az új tárgyi­­asság alkotásaiig. Gris és Pi­casso kubista képeit Mondri­an ellenpontozza, az orosz konstruktivisták mellett pe­dig megjelenik Moholy-Nagy és Huszár Vilmos. Picasso Harlequin tükörrel­ je hatá­rozza meg a két világháború közötti modernizmust, ame­lyet felülírnak Dali, Tanguy és Magritte szürrealista látomásai, a realista amerikaiakat, mint Andrew Wyeth vagy Edward Hopper pedig Lucien Freud és Francis Bacon teszik zárójelbe. A Reina Sofia központ alapvető­en már a nehezebben befogadható kortársakra koncentrál, de a múze­um központi darabja a XX. századi spanyol történelem nagy tragédiá­ját megörökítő­ mestermű, a közel nyolcméteres Guernica - ha Mad­ridban jár az ember, mindenképp látni kell. A polgárháborúra reflektáló művet a köztársaságpárti oldal rendelte meg a Párizsban élő Pi­­cassótól, aki a kép üzenetét há­borúellenesre szerette volna hangolni, de politikai nyomásra Guernica városának bombázását kellett megjelenítenie. A műalko­tást az 1937-es Párizsi Nemzet­közi Művészeti Kiállításon állítot­ták ki először, onnét indult el két évtizedes amerikai „turnéjára”. A nagy méretű, tekercselve szál­lított festmény azonban nem bír­ta a megpróbáltatásokat, számos sérülés érte, egyszer graffitivel próbálták meg tönkretenni, vala­mint egy durva restaurálási hiba is rontott a minőségén. A kép végül, Picasso kérésére, csak Franco ha­lála után, 1981-ben kerülhetett a spanyol állam tulajdonába. Akkor a Prado múzeumhoz tartozó épü­letben, a Casón del Buen Retiróban bomba- és golyóálló üveggel véd­ve mutatták be, egy év alatt közel egymillióan keresték fel. Onnét 1992-ben szállították át végle­ges helyére, a Reina Sofíába, ahol történelmi kontextusba helyezve, filmhíradók, korabeli fotográfiák segítségével mutatják be a fest­mény szomorú történetét. Fra Angelico: Angyali üdvözlet, 1425-1426 Diego Velázquez: Udvarhölgyek, 1656 I НИЯШШИ 1. A KÉPEK FORRÁSA: MUSEO NACIONAL DEL PRADO MAGAZIN 19

Next