Magyar Hang, 2019. július (2. évfolyam, 27-30. szám)

2019-07-12 / 28. szám

20 MAGAZIN Pethő Tibor K­icsoda Takaró Mihály? A válasz pár percnyi gug­­lizás után meglehető­sen zavarba ejtő. Egyrészt azt olvashatjuk: ő a l­apokróc Hor­­thy-rajongó, másrészt pedig, hogy ő a nemzet irodalomtanára. (És így tovább: szép nácibarát renoméja van a múltból, illetve több mint ezer előadáson tanította, tanítja nem­zedékünk egyetemes magyarságát annak hatalmas irodalmi kincsei ismeretére...) Középút nincs. Egyházi fronton A neten kutakodva nemcsak a nemzeti irodalomtanára vs. fasiz­musrajongó dichotómiára bukkan­hatunk vele kapcsolatban, hanem például a tihanyi Takaró Mihály Polgárőr Egyesületre is. A névadó az egyik ős, Tihany várkapitánya, aki már a XVI. században protes­táns volt, és nemes. E kettő olyan erős történelmi-családi gyökérzet, amely látványos hatást gyakorolt a tanár-irodalompolitikusra. A papi családból származó, magyar-ének szakos általános iskolai, magyar szakos középiskolai tanári diplo­mát szerző Takaró Mihályt a visz­­szaemlékezők nagy munkabírású, elhivatott és karizmatikus peda­gógusként emlegetik. Szilárd meg­győződésének alapja a leginkább a hazai reformátusság egy részére jellemző markáns, a külső szem­lélő számára egyszerre megkapó és riasztó felfogás, amely a vallásos­ságot és a nemzettudatot egymás­tól elszakíthatatlannak, sőt szinte egymást feltételezőnek véli. Útja természetszerűleg vezet­te a rendszerváltást követően azok közé, akik a szocializmus idején uralkodó egyházvezetés ellenzé­keként radikális megújulást sür­gettek, így talált szövetségesre a sokáig mellőzött, 1983-tól viszont „előkelő helyen”, a Szabadság téri Hazatérés templomában lelkészi szolgálatot vállaló Hegedűs Lóránt­­ban. Hegedűs 1991-től 2002-ig állt a Dunamelléki Egyházkerület élén, melynek ugyanekkor a püspök fegyverhordozójaként Takaró volt világiként a főgondnoka. A refor­mátus egyházban ők ketten voltak a legfontosabb reprezentánsai a „ra­dikális nemzeti oldallal” - előbb a MIÉP-pel, majd a Jobbikkal­­ való együttműködésnek. Együtt vettek részt az egyház belső küzdelmei­ben is, amely végül két látványos etapban a mérsékeltek javára dőlt el. Látható jeleként Hegedűs Ló­ránt helyére 1997-ben zsinati el­nökké (vagyis a magyar református egyház legfontosabb vezetőjévé) a tiszántúli püspököt, Bölcskei Gusz­távot választották meg. Bölcskei fellépett a radikális jobboldal felé húzó egyháziak ellen; erre jó al­kalmat adott ifj. Hegedűs Lóránt an­tiszemita, a „galíciai jöttmentek” kirekesztéséről szóló gyűlölködő írása, illetve a püspök kézjegyével a Magyar Fórumban megjelent 2001. novemberi közlemény. Az év végi zsinaton Bölcskeiék megszavaztat­ták, hogy lelkész csak akkor vehet részt a politikai életben, indulhat az országgyűlési választáson, ha lete­szi a szolgálatot. Ez a dunamelléki­­eket azért is érintette érzékenyen, „Takaró Mihály egyéni kezdeményezésére...” Herczeg Ferencnek, Tormay Cécile-nek, Szabó Dezsőnek, Nyírő Józsefnek és Wass Albertnek el kell foglalnia méltó helyét a magyar irodalomtörténetben. Az ügyért tűzzel-vassal harcol Takaró Mihály. Legutóbb arról zajlott vita, valóban részt vesz-e a Nemzeti alaptanterv (Nat) „keresztény-nemzeti” kiigazításában. De mi vezérli, mi motiválja Takaró Mihályt? mert ifjabb Hegedűs akkor már MI­­ÉP-es képviselőjelölt volt, a párthoz kötődő szélsőjobbos médiumnak, a Pannon Rádiónak pedig a Hegedűs püspök irányította Szabadság téri gyülekezet épülete adott otthont. 2003 januárjában a Dunamelléki Egyházmegye tisztújításán győzött a mérsékelt irányzat, Hegedűs püs­pök és Takaró megbukott. Irodalmi fronton Takaró egyházi szolgálata idején is rajta tartotta szemét a református iskolák magyar oktatásán. A Káro­­li Gáspár Református Egyetemen (amelynek alapításában közremű­ködött) 2005-ig egye­temi adjunktusként eszmetörténetet és iro­dalmat tanított. (Évekig dolgozott az Országos Közoktatási Szolgáltató Intézmény osztályveze­tőjeként, olykor a rádi­óban is ő olvasta fel az írásbeli magyar érett­ségi feladatait.) Hogy ekkori felfogása meg­egyezett a későbbiekben hangoztatott nézeteivel, tanúsítja Kiss Judit Ág­nes költő Facebook-be­­jegyzése, aki 2003-ban tanárként megkérdezte Takarótól, miért akarja őt „kifúrni” a Lónyay utcai Református Gim­náziumból. A felelet úgy hangzott, hogy „túl sok baloldali szerzőt taní­tok (Kassák, József At­tila, Móricz), és túl sok órában. Akkor lenne egyensúly, ha csak jobboldali szerzőket tanítanék. A Nyugat kis példányszámú zsidó lapocska volt, szemben a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Időkkel. Rossz egyetemre jártam (ELTE), ahol baloldali tanároktól tanultam (Czine Mihály is baloldali volt).” A szerződését nem hosszabbították meg. Hogy a Nyugat „kis példány­­számú zsidó lapocska volt”, ugyan szűk körben hangzott el, ám, Ta­karó Mihály gyakorlatilag ugyanezt fogalmazta meg 2012-ben a Kapu­ban is: „A Nyugat példányszáma 1938-ban 300-ra csökkent. Jelké­pes mennyiség. Csak a nagy vagy közepes városokban karakteresen meghatározó polgárság vásárolta.” A „karakteresen meghatározó pol­gárság” jelentésére a baloldalinak éppenséggel nem nevezhető iroda­lomtörténész, Веке Albert világított rá Takaró felfogását, „alaptalan dicséreteit, túlzó megállapításait” élesen bíráló válaszcikkében. „Az a gyanúm - írja Веке -, hogy aligha­nem a zsidóságra gondol itt Takaró, csak nem meri kimondani. De ha valóban a zsidóságra gondol, ak­kor tévedésben van...” Веке Albert Takaró Mihály tevékenységének egyik jellegzetességére is rámutat: szereti olykor túl látványos nagyot­­mondással is a saját képére formál­ni a múltat. „A maguk korában ők dominálták a magyar kultúrát és a magyar irodalmat” - állapítja meg Takaró például Herczegről és Tor­­mayról, amire Веке joggal jegyzi meg lakonikusan, hogy ez „egy­szerűen nem igaz”. Orbán Viktor, Balog Zoltán, Takaró Mihály 2018-ban Kötésén­FOTÓ: ORBÁN VIKTOR FACEBOOK-OLDALA Takaró érvrendszerében fon­tos szerepet kap egy olyan állítás, amelynek kétségtelenül nagyobb az igazságtartalma: Wasst, Nyírőt, Tor­­mayt politikai okokból szorították háttérbe, mert (szélső)jobboldaliak voltak, vagy annak tartották őket. Bár nyilasok nem voltak, akár azok is lehettek volna, ha szépírói tel­jesítményük valóban megkerülhe­tetlen. Szélsőséges megnyilvánu­lásai voltak Kosztolányi Dezsőnek és Németh Lászlónak is, őket azonban - bár bizonyos korszakokban pró­bálkoztak vele - jelentőségük mi­att mégsem lehetett sem letagadni, sem némasággal megsemmisíteni. A politikai okokra való hivatko­zás és a vágyálmok olykor találkoz­nak. Takaró Mihálynak máig nem sikerült igazolnia például a merész állítást, hogy Wass Albert „a Jókai- Kemény-Mikszáth-Herczeg által képviselt magyar szépprózai vonal folytatója”. Valószínűleg ilyen szép egyenes szépprózai vonal nem léte­zik, mi több: Takaró nagyvonalúan arról is megfeledkezik, hogy a ma­gyar nagyepikában Móricz Zsigmond messze Herczeg fölött áll, ha pedig az erdélyieket nézzük, Tamási Áron írói teljesítménye is jócskán felül­múlja Wass Albertét. (Hogy még­sem a Móricz- és a Tamási-szob­rok szaporodtak el az országban, hanem Wasst öntik bronzba, farag­ják kőbe, annak nem irodalmi okai vannak.) Németh, „Dunántúli” Nem irodalomtörténész - állítja Takaróról Arató László, a Magyar­tanárok Egyesületének elnöke. Ko­moly szaklapokba nem ír, megfele­lő szakmai publikációs listája sincs, kötetei „zugkiadóknál” láttak nap­világot - szól az érv. Kiegészíthet­jük azzal: nem éppen irodalomtörténészt jel­lemző az a morálisan vállalhatatlan maga­tartás, ahogy például Kertész Imre magyarsá­gát, Spiró György emberi mivoltát vonja kétségbe vagy éppen Petri György „elkárhozására” utal­­gat. Ha ez, illetve a Nat egyoldalú átírásáról való ötletelés magánem­bertől hangzik el, akár érdektelen is lehetne. Takaró Mihály azonban 2010 után befolyás­hoz, hatalomhoz jutott. Amit Raffay Ernő róla szóló laudációjában (és Takaró Mihály honlap­ján) olvashatunk ezzel kapcsolatban, az valójá­ban riasztó. „2012-ben egyéni kezdeményezé­sére került be az új Nemzeti Alap­tantervbe Herczeg Ferenc, Tor­may Cécile, Szabó Dezső és Nyírő József.” Büszkeséggel emlegetik, holott nyitt elismerése az erőszak­nak, a konszenzus nélküli önké­nyes változtatásnak. Fasisztaszimpatizáns, náci­közeli - hallhattuk úton-útfélen róla, amikor a múlt héten felröp­pent a minisztérium által hitele­sen máig nem cáfolt hír, hogy a tanár-irodalompolitikus „nemzeti szemmel” fogja átvizsgálni a Nat­­ot, mert az „nem elég keresztény, nem elég hazafias, nem elég nem­zeti”. A fasisztázással egyébként most Takaró hasonló helyzetbe került, mint annak idején Csurka István. A politikus-drámaírót szin­tén vádolták nácizmussal, az ő ki­rekesztő radikalizmusáról azonban sokkal inkább eszünkbe juthat a népi írók olykor a szélsőségessé­gek felé elkalandozó útkeresése. A hírhedt Csurka-dolgozat például romantikus antikapitalizmusá­­ban, a harmadikutas gondolat iránt való rokonszenvében, zsidóellenes előítéleteiben vagy akár a „népi tömegekkel” kapcsolatos illúzióit illetően elsősorban Németh László 1943-as második szárszói beszédé­vel mutat rokonságot. Takaró esetében a képlet össze­tettebb; igaz, ha felfogásának gyö­kereit keressük, az egyik út megint csak Némethez vezet. Feltételezhe­tően a kisebbségben lehet az egyik bédekkerje - igaz, Németh László vitatható nézeteit összehasonlít­hatatlanul magasabb színvonalon fogalmazza meg - Kazinczy „ma­dárnyelvétől” attól a gondolatig, hogy a kiegyezés után „a zsidó meg nem melegszik, s már magyar kul­túrát csinál; a »landsknecht-lel­kű« sváb a nemzet ellen mindenre kész nemzetfenntartó, akinél hűbb karhatalmat a grófi Magyarország nem találhat”. Ami a Nyugat első nemzedékét illeti, Németh László úgy véli, hogy az 1914-18-as viág­­háború „Ady és Móricz nélkül egy meglehetős összehangolt, nemes, nyugatias színű, kevesekhez szó­ló, magyar-zsidó irodalmat talált volna...” A Nyugat szerzői közül egyébiránt „följebb hág egy zsidó elit: Osvát Ernő, Füst Milán, Gellért Oszkár, Elek Artúr, Karinthy Fri­gyes, Szép Ernő, hogy csak az írókat mondjuk. [...] Nem tudok elképzelni olyan felelős magyar kritikust, aki egy Gellért nemes vers­ pantomim­jeit, vagy egy Füst Milán Berzsenyin gyúrt lázát a magyar lírából ki mer­né tessékelni.” Németh László is felállítja a maga „alternatív kánon­ját”: „Tamási, Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc, Kodolányi, Sinka, Nyírő, Cs. Szabó, Féja, Gulyás, Veres, egész­ben lehettünk sokak vagy kevesek, de hogy a lényeget mi mondtuk ki, senki sem mesterkedheti el. S akár­milyen szörnyű is volt a kisebbségi sors, nem vigasztalhatott-e, hogy az ország többsége, ha nem is tud rólunk, velünk van s az egész rajt­feledt kulturális tákolmánynak egy nap el kell olvadnia.” Egy ponton azonban Takaró Mihály elszakad Némethtől. Az író esetében kiváló ízlése, finomsága valószínűleg kizárta volna Wass Al­bert, Herczeg Ferenc, Tormay Céci­le első vonalba emelését. Itt Takaró Rákosi Jenőhöz (és Szabolcska Mi­hályhoz) fordul vissza „nemzeti és keresztény” irodalmat követelve a „dekadenciával” szemben. Mintha több mint száz esztendő elteltével Rákosi 1915-ös fellépését ismételné meg, amikor a „sajtócézár” a saját lapjába, a kormánypárti Budapesti Hírlapba Dunántúli álnév alatt írt olvasói levelekben Ady Endre elle­nében a már frontkatonaként orosz fogságba esett Gyóni Gézát játszot­ta ki, így próbálva lejáratni a „be­teglelkű, hazafiatlan”, „önmagát kitartató” Adyt. (Nem mellesleg a vita hevében en bloc szemétnek nevezte a Nyugatban megjelent írásokat.) Kétségtelenül imponáló tudás, megdöbbentő egyoldalúság, aka­ratosság, szélsőségesség, valósággá füllentett vágyképek. Ez az, ami az első pillanatra feltűnő Takaró Mi­­hályban. A nácit vagy a nemzet iro­dalomtanárát azonban képzeletünk megerőltetésével sem látjuk benne. 2019. JÚLIUS 12-18. Magyar Hang

Next