Magyar Hang, 2019. július (2. évfolyam, 27-30. szám)
2019-07-12 / 28. szám
20 MAGAZIN Pethő Tibor Kicsoda Takaró Mihály? A válasz pár percnyi guglizás után meglehetősen zavarba ejtő. Egyrészt azt olvashatjuk: ő a lapokróc Horthy-rajongó, másrészt pedig, hogy ő a nemzet irodalomtanára. (És így tovább: szép nácibarát renoméja van a múltból, illetve több mint ezer előadáson tanította, tanítja nemzedékünk egyetemes magyarságát annak hatalmas irodalmi kincsei ismeretére...) Középút nincs. Egyházi fronton A neten kutakodva nemcsak a nemzeti irodalomtanára vs. fasizmusrajongó dichotómiára bukkanhatunk vele kapcsolatban, hanem például a tihanyi Takaró Mihály Polgárőr Egyesületre is. A névadó az egyik ős, Tihany várkapitánya, aki már a XVI. században protestáns volt, és nemes. E kettő olyan erős történelmi-családi gyökérzet, amely látványos hatást gyakorolt a tanár-irodalompolitikusra. A papi családból származó, magyar-ének szakos általános iskolai, magyar szakos középiskolai tanári diplomát szerző Takaró Mihályt a viszszaemlékezők nagy munkabírású, elhivatott és karizmatikus pedagógusként emlegetik. Szilárd meggyőződésének alapja a leginkább a hazai reformátusság egy részére jellemző markáns, a külső szemlélő számára egyszerre megkapó és riasztó felfogás, amely a vallásosságot és a nemzettudatot egymástól elszakíthatatlannak, sőt szinte egymást feltételezőnek véli. Útja természetszerűleg vezette a rendszerváltást követően azok közé, akik a szocializmus idején uralkodó egyházvezetés ellenzékeként radikális megújulást sürgettek, így talált szövetségesre a sokáig mellőzött, 1983-tól viszont „előkelő helyen”, a Szabadság téri Hazatérés templomában lelkészi szolgálatot vállaló Hegedűs Lórántban. Hegedűs 1991-től 2002-ig állt a Dunamelléki Egyházkerület élén, melynek ugyanekkor a püspök fegyverhordozójaként Takaró volt világiként a főgondnoka. A református egyházban ők ketten voltak a legfontosabb reprezentánsai a „radikális nemzeti oldallal” - előbb a MIÉP-pel, majd a Jobbikkal való együttműködésnek. Együtt vettek részt az egyház belső küzdelmeiben is, amely végül két látványos etapban a mérsékeltek javára dőlt el. Látható jeleként Hegedűs Lóránt helyére 1997-ben zsinati elnökké (vagyis a magyar református egyház legfontosabb vezetőjévé) a tiszántúli püspököt, Bölcskei Gusztávot választották meg. Bölcskei fellépett a radikális jobboldal felé húzó egyháziak ellen; erre jó alkalmat adott ifj. Hegedűs Lóránt antiszemita, a „galíciai jöttmentek” kirekesztéséről szóló gyűlölködő írása, illetve a püspök kézjegyével a Magyar Fórumban megjelent 2001. novemberi közlemény. Az év végi zsinaton Bölcskeiék megszavaztatták, hogy lelkész csak akkor vehet részt a politikai életben, indulhat az országgyűlési választáson, ha leteszi a szolgálatot. Ez a dunamellékieket azért is érintette érzékenyen, „Takaró Mihály egyéni kezdeményezésére...” Herczeg Ferencnek, Tormay Cécile-nek, Szabó Dezsőnek, Nyírő Józsefnek és Wass Albertnek el kell foglalnia méltó helyét a magyar irodalomtörténetben. Az ügyért tűzzel-vassal harcol Takaró Mihály. Legutóbb arról zajlott vita, valóban részt vesz-e a Nemzeti alaptanterv (Nat) „keresztény-nemzeti” kiigazításában. De mi vezérli, mi motiválja Takaró Mihályt? mert ifjabb Hegedűs akkor már MIÉP-es képviselőjelölt volt, a párthoz kötődő szélsőjobbos médiumnak, a Pannon Rádiónak pedig a Hegedűs püspök irányította Szabadság téri gyülekezet épülete adott otthont. 2003 januárjában a Dunamelléki Egyházmegye tisztújításán győzött a mérsékelt irányzat, Hegedűs püspök és Takaró megbukott. Irodalmi fronton Takaró egyházi szolgálata idején is rajta tartotta szemét a református iskolák magyar oktatásán. A Károli Gáspár Református Egyetemen (amelynek alapításában közreműködött) 2005-ig egyetemi adjunktusként eszmetörténetet és irodalmat tanított. (Évekig dolgozott az Országos Közoktatási Szolgáltató Intézmény osztályvezetőjeként, olykor a rádióban is ő olvasta fel az írásbeli magyar érettségi feladatait.) Hogy ekkori felfogása megegyezett a későbbiekben hangoztatott nézeteivel, tanúsítja Kiss Judit Ágnes költő Facebook-bejegyzése, aki 2003-ban tanárként megkérdezte Takarótól, miért akarja őt „kifúrni” a Lónyay utcai Református Gimnáziumból. A felelet úgy hangzott, hogy „túl sok baloldali szerzőt tanítok (Kassák, József Attila, Móricz), és túl sok órában. Akkor lenne egyensúly, ha csak jobboldali szerzőket tanítanék. A Nyugat kis példányszámú zsidó lapocska volt, szemben a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Időkkel. Rossz egyetemre jártam (ELTE), ahol baloldali tanároktól tanultam (Czine Mihály is baloldali volt).” A szerződését nem hosszabbították meg. Hogy a Nyugat „kis példányszámú zsidó lapocska volt”, ugyan szűk körben hangzott el, ám, Takaró Mihály gyakorlatilag ugyanezt fogalmazta meg 2012-ben a Kapuban is: „A Nyugat példányszáma 1938-ban 300-ra csökkent. Jelképes mennyiség. Csak a nagy vagy közepes városokban karakteresen meghatározó polgárság vásárolta.” A „karakteresen meghatározó polgárság” jelentésére a baloldalinak éppenséggel nem nevezhető irodalomtörténész, Веке Albert világított rá Takaró felfogását, „alaptalan dicséreteit, túlzó megállapításait” élesen bíráló válaszcikkében. „Az a gyanúm - írja Веке -, hogy alighanem a zsidóságra gondol itt Takaró, csak nem meri kimondani. De ha valóban a zsidóságra gondol, akkor tévedésben van...” Веке Albert Takaró Mihály tevékenységének egyik jellegzetességére is rámutat: szereti olykor túl látványos nagyotmondással is a saját képére formálni a múltat. „A maguk korában ők dominálták a magyar kultúrát és a magyar irodalmat” - állapítja meg Takaró például Herczegről és Tormayról, amire Веке joggal jegyzi meg lakonikusan, hogy ez „egyszerűen nem igaz”. Orbán Viktor, Balog Zoltán, Takaró Mihály 2018-ban KötésénFOTÓ: ORBÁN VIKTOR FACEBOOK-OLDALA Takaró érvrendszerében fontos szerepet kap egy olyan állítás, amelynek kétségtelenül nagyobb az igazságtartalma: Wasst, Nyírőt, Tormayt politikai okokból szorították háttérbe, mert (szélső)jobboldaliak voltak, vagy annak tartották őket. Bár nyilasok nem voltak, akár azok is lehettek volna, ha szépírói teljesítményük valóban megkerülhetetlen. Szélsőséges megnyilvánulásai voltak Kosztolányi Dezsőnek és Németh Lászlónak is, őket azonban - bár bizonyos korszakokban próbálkoztak vele - jelentőségük miatt mégsem lehetett sem letagadni, sem némasággal megsemmisíteni. A politikai okokra való hivatkozás és a vágyálmok olykor találkoznak. Takaró Mihálynak máig nem sikerült igazolnia például a merész állítást, hogy Wass Albert „a Jókai- Kemény-Mikszáth-Herczeg által képviselt magyar szépprózai vonal folytatója”. Valószínűleg ilyen szép egyenes szépprózai vonal nem létezik, mi több: Takaró nagyvonalúan arról is megfeledkezik, hogy a magyar nagyepikában Móricz Zsigmond messze Herczeg fölött áll, ha pedig az erdélyieket nézzük, Tamási Áron írói teljesítménye is jócskán felülmúlja Wass Albertét. (Hogy mégsem a Móricz- és a Tamási-szobrok szaporodtak el az országban, hanem Wasst öntik bronzba, faragják kőbe, annak nem irodalmi okai vannak.) Németh, „Dunántúli” Nem irodalomtörténész - állítja Takaróról Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke. Komoly szaklapokba nem ír, megfelelő szakmai publikációs listája sincs, kötetei „zugkiadóknál” láttak napvilágot - szól az érv. Kiegészíthetjük azzal: nem éppen irodalomtörténészt jellemző az a morálisan vállalhatatlan magatartás, ahogy például Kertész Imre magyarságát, Spiró György emberi mivoltát vonja kétségbe vagy éppen Petri György „elkárhozására” utalgat. Ha ez, illetve a Nat egyoldalú átírásáról való ötletelés magánembertől hangzik el, akár érdektelen is lehetne. Takaró Mihály azonban 2010 után befolyáshoz, hatalomhoz jutott. Amit Raffay Ernő róla szóló laudációjában (és Takaró Mihály honlapján) olvashatunk ezzel kapcsolatban, az valójában riasztó. „2012-ben egyéni kezdeményezésére került be az új Nemzeti Alaptantervbe Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Szabó Dezső és Nyírő József.” Büszkeséggel emlegetik, holott nyitt elismerése az erőszaknak, a konszenzus nélküli önkényes változtatásnak. Fasisztaszimpatizáns, náciközeli - hallhattuk úton-útfélen róla, amikor a múlt héten felröppent a minisztérium által hitelesen máig nem cáfolt hír, hogy a tanár-irodalompolitikus „nemzeti szemmel” fogja átvizsgálni a Natot, mert az „nem elég keresztény, nem elég hazafias, nem elég nemzeti”. A fasisztázással egyébként most Takaró hasonló helyzetbe került, mint annak idején Csurka István. A politikus-drámaírót szintén vádolták nácizmussal, az ő kirekesztő radikalizmusáról azonban sokkal inkább eszünkbe juthat a népi írók olykor a szélsőségességek felé elkalandozó útkeresése. A hírhedt Csurka-dolgozat például romantikus antikapitalizmusában, a harmadikutas gondolat iránt való rokonszenvében, zsidóellenes előítéleteiben vagy akár a „népi tömegekkel” kapcsolatos illúzióit illetően elsősorban Németh László 1943-as második szárszói beszédével mutat rokonságot. Takaró esetében a képlet összetettebb; igaz, ha felfogásának gyökereit keressük, az egyik út megint csak Némethez vezet. Feltételezhetően a kisebbségben lehet az egyik bédekkerje - igaz, Németh László vitatható nézeteit összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon fogalmazza meg - Kazinczy „madárnyelvétől” attól a gondolatig, hogy a kiegyezés után „a zsidó meg nem melegszik, s már magyar kultúrát csinál; a »landsknecht-lelkű« sváb a nemzet ellen mindenre kész nemzetfenntartó, akinél hűbb karhatalmat a grófi Magyarország nem találhat”. Ami a Nyugat első nemzedékét illeti, Németh László úgy véli, hogy az 1914-18-as viágháború „Ady és Móricz nélkül egy meglehetős összehangolt, nemes, nyugatias színű, kevesekhez szóló, magyar-zsidó irodalmat talált volna...” A Nyugat szerzői közül egyébiránt „följebb hág egy zsidó elit: Osvát Ernő, Füst Milán, Gellért Oszkár, Elek Artúr, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, hogy csak az írókat mondjuk. [...] Nem tudok elképzelni olyan felelős magyar kritikust, aki egy Gellért nemes vers pantomimjeit, vagy egy Füst Milán Berzsenyin gyúrt lázát a magyar lírából ki merné tessékelni.” Németh László is felállítja a maga „alternatív kánonját”: „Tamási, Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc, Kodolányi, Sinka, Nyírő, Cs. Szabó, Féja, Gulyás, Veres, egészben lehettünk sokak vagy kevesek, de hogy a lényeget mi mondtuk ki, senki sem mesterkedheti el. S akármilyen szörnyű is volt a kisebbségi sors, nem vigasztalhatott-e, hogy az ország többsége, ha nem is tud rólunk, velünk van s az egész rajtfeledt kulturális tákolmánynak egy nap el kell olvadnia.” Egy ponton azonban Takaró Mihály elszakad Némethtől. Az író esetében kiváló ízlése, finomsága valószínűleg kizárta volna Wass Albert, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile első vonalba emelését. Itt Takaró Rákosi Jenőhöz (és Szabolcska Mihályhoz) fordul vissza „nemzeti és keresztény” irodalmat követelve a „dekadenciával” szemben. Mintha több mint száz esztendő elteltével Rákosi 1915-ös fellépését ismételné meg, amikor a „sajtócézár” a saját lapjába, a kormánypárti Budapesti Hírlapba Dunántúli álnév alatt írt olvasói levelekben Ady Endre ellenében a már frontkatonaként orosz fogságba esett Gyóni Gézát játszotta ki, így próbálva lejáratni a „beteglelkű, hazafiatlan”, „önmagát kitartató” Adyt. (Nem mellesleg a vita hevében en bloc szemétnek nevezte a Nyugatban megjelent írásokat.) Kétségtelenül imponáló tudás, megdöbbentő egyoldalúság, akaratosság, szélsőségesség, valósággá füllentett vágyképek. Ez az, ami az első pillanatra feltűnő Takaró Mihályban. A nácit vagy a nemzet irodalomtanárát azonban képzeletünk megerőltetésével sem látjuk benne. 2019. JÚLIUS 12-18. Magyar Hang