Magyar Hang, 2019. augusztus (2. évfolyam, 31-35. szám)
2019-08-02 / 31. szám
Magyar Hang 2019. augusztus 28. Hegyi Zoltán A második nap a hegyen túl. Hölgykoszorú a hátsó ülésen. Eggyel többen vagyunk, mint lehetne, a lehetetlen én vagyok. Nagyokat nevetünk az odaúton. A Bécs is, pedig övé a Merci, amit gyalulunk a dűlőúton. Aztán Kiss László és Barabás Béla duó. Csudás kamarazene. És egyben rock and roll. Majd Müller Péter Sziámi And Friends. Szinte krónikásként kell feljegyeznem, hogy ezek a dalok örök érvényűek vagy mi. Mellettem tizenévesek próbálgatják éppen magukra mindazt, amit mi már túléltünk. A Vigyetek el címűnél rutinból bekiabálom a refrén végét, „sorjában”. Mármint hogy így fogunk eltűnni. Egyszemélyes kórus egy közép-európai görög drámában. Tényleg szánalmas státus, de látszólag jól áll. Aztán Dórika hazavisz. Lerogyok a tévé elé. A Murdoch nyomozó rejtélyei elnevezésű sorozatban lenyűgöz a boncolóorvos, mint mindig. De nem kezdek bele a személyiségembe. Vagyok, aki vagyok, oszt passz. Majd csak kiszabadulok ebből a testből, mint egy Houdini. Vagy kettő. Tizenegy percem van, vagy elfogy az oxigén, és meghalok. Addig is brutális eső jön, sosem látott. Állunk a Krisztával a kertben, és felhívja szíves figyelmemet az ég színeire, és hogy ponyvázzunk le mindent, ami röpülhet így. Majd kisvártatva (érdekes szó ez) olyan a zuhé, hogy karddal lehet vágni. Tehát nem függöny, hanem inkább fal. Be kell csukni a teraszajtót, mert ömlik be a víz. Abbahagyja és újrakezdi. Hétszer, egymás után. A villámok vízszintesen jönnek, és nincs szünet. Rohadt nagy durranás, remélem, nem a kocsmába csapott bele. Aztán eláll. Mert egyszer mindennek vége szakad, elmúlik. De közben fokozódnak az előző károk. Hogy dögölnél meg, biztosító, ki a bankoknál is aljasabb vagy, már amennyiben ez lehetséges egyáltalán. Uzsorások, kupecek, pitiáner csalók. Borzalmas HEGYIBESZÉD Egy mindenes feljegyzései (58. rész) figurák egy festményen, pestis idején. A szomszéd srác felköltözött a hegyre, és tényleg, mintha valami járvány elől menekülne, de semmi Boccaccio meg ilyenek, egyedül ment. Néha azért átvág a falun egy öreg terepjáróval, a hátsó ülésen egy hatalmas kutya fülei lobognak a menetszélben, de egyébként kiiktatta magát rendesen. Épített egy nagy sátrat, ha melege van, leönti magát egy vödör vízzel, esténként tüzet rak, és bámulja a csillagokat. Egyszer csak tele lett a töke mindennel, és most ez van vele. Vagy sokkal tudatosabb, mint amilyennek látszik, és az egyszerű élet művészetét gyakorolja. Van erről egy jó könyv, és tényleg az a címe, hogy Az egyszerű élet művészete. Persze sok ilyen könyv van, és az egy külön mise, hogy melyiknek hisz az ember, vagy ha nem is hisz éppen, de legalább nem rúgja fel a harmadik mondatnál a plafonra. Mert elszabadultak az önkéntes tanítók, akikkel szemben nem elvárás ugyan az aszkétizmus, de így aztán szemrebbenés nélkül eladtam az öreg Vespámat, amit imádtam, és megtartottam egy kavicsot, amit kaptam egy ihletett pillanatban ha túl sok a Rolls-Royce a garázsban, az legalábbis gyanús. És akkor még ott vannak azok a mágusok, akik ugyan szerencsére nem írnak könyveket, viszont kiterjedt praxisuk van, sokan zarándokolnak el hozzájuk, hogy ugyan segítsenek már rajtuk megtalálni a helyes ösvényt, meg ilyenek. Meg minden, mondaná itt Salinger, illetve hát Holden Caulfield, ki tudja már ebben a zűrzavarban, hogy ki mit mond. Állítólag itt, a hegyekben is él egy félkarú nő, aki tudásbirtokos (tisztára Twin Peaks ez itt már), szerintem meg szélhámos, aki leveszi a szerencsétlen elbizonytalanodottakat, és mesélik azt is, hogy a szomszéd srác, aki felköltözött a hegyre, a minap legurította a szőlősoron, amikor a csaj rátört. Ijedtében tehette, mert éppen a seggét mosta a vödrében, és olyankor az ember ösztönlénnyé alakul, már ha egyáltalán nem mindig az. Szóval tudják, tudjátok, vannak ezek az arcok, akik több száz kiométer távolságból is hazavágják a rákot, tedd a kezed a tévére meg hasonlók, aztán jobb esetben felbukkannak a rendőrségi hírekben, de többnyire meg nem, holott uzsorások ezek is, a lélek vámszedői, akik megtalálták a piaci rést rendesen, mert az egyházak éppen fáradni látszanak. Na, majdnem mindegy is, nekem ez az egyszerű életes csávó bejött, néha rámegyek egy gyakorlatra, na jó, tervezem még csak, de az is valami, szóval próbálom. Mert rá kellett jönnöm arra is (már megint az eltűnt idő nyomában nyomozva és a tapasztalatok gyülekezése okán, miatt), hogy ugyan mekkora duma már, amit Yoda mondott az ifjú Skywalkernek a mocsárban, hogy „ne próbáld, tedd”, és Bukowski Maci sírfelirata is rendben van, de a valóság nagybácsi az meg az, hogy az ember egész életében mást sem tesz (mondjuk, itt az emberen magamat értem ultraspecifikusan), mint próbálkozik. Hogy jobb ember legyen, például. Oszt amikor becsődül, akkor újra kezdi. Mármint ez az ember, aki félig-meddig (?) én vagyok, a Mindenes. A mindenség alázatos szolgája, kegyelmes Uram. Ja, majd’ elfelejtettem, a könyv szerzőjét Maszuno Sunmjónak [Shunmyo Masuno] hívják, egy zen buddhista templom főpapja és egyben díjnyertes zenkert-tervező, bármit is jelentsen az, hogy díjnyertes. Azt javasolja többek között, hogy szabaduljunk meg a felesleges tárgyaktól, de tartsuk becsben a igazán fontosakat, így aztán szemrebbenés nélkül eladtam az öreg Vespámat, amit imádtam, és megtartottam egy kavicsot, amit kaptam egy ihletett pillanatban. És lenne még a távolban egy ház is, ami szintén mehet. Majd elmondom, miért. 99 SZATHMÁRY ISTVÁN PÁL rajza Hegyi A holtig való tanulás őszinte és megveszekedett híveként érdekes írást találtam a világhálón, méghozzá a Nemzeti Könyvtár jóvoltából. (Külön köszönet a szerzőnek, Kis Domokos Dánielnek.) Ideális kiskerti olvasmánynak tűnt, az is lett, ebből szemlézek most. Az van ugyanis, hogy a botanika az egyik olyan tudományág, amelyet tökéletes hozzá nem értőként, lenyűgözve szemlélek, és így tudtam meg, hogy 175 éve született a nagy magyar botanikus, Borbás Vince. A XIX. század legnagyobb magyar botanikusa, a magyar flóra- és növényföldrajzi kutatás korszerűsítője Ipolylitkén jött világra 1840. július 29-én. A szerző itt közbevetőleg idézi Borbás Vince levelét, amelyet Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárhoz intézett 1896-ban egy állás ügyében, amelyből megtudhatjuk, ekkor már huszonnégy éve állt az állam szolgálatában, és tizenhat éve volt magántanár Budapesten, valamint azt is, hogy a levél Keszthelyen kelt, nem véletlenül. Behatóan tanulmányozta ugyanis a Balaton-mellék flóráját (úgy nagyjából ebben ülök éppen magam is), és ennek eredményeként született meg A Balaton tavának és partmellékének növényföldrajza és edényes növényzete című munkája. Ugyanakkor kidolgozta az úgynevezett Ős-Mátraelméletet, amely a homokpuszták hegyről történő füvesedésének leírása, nagyívű elképzelés. Borbás Vince végül hosszú huzavona után megkapta a katedrát a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen, és végre a növényrendszertan nyilvános rendes tanára lehetett, valamint az egyetem növényrendszertani intézetének és botanikuskertjének igazgatója is egyben. Szomorú fintor, hogy mindezt nem élvezhette sokáig, három évvel később, életének hatvanegyedik évében elhunyt. Értékes herbáriuma ugyancsak hosszú hányódás után került a budapesti egyetemre, ahol aztán a második világháborúban nagyrészt megsemmisült. Felfedezései viszont megmaradtak. Ilyen például a magyar, más néven al-dunai tulipán vagy a legjelentősebb, a pilisi len. Amelynek neve minden szempontból nézvést jelentős dezinformáció, tekintve, hogy vajmi kevés köze van ahhoz a növényhez, amit a közlennek nevez, ráadásul ennek a szép kis jégkorszak előtti (!) bennszülött virágnak az egész világon egyedül a Budai-hegység, a Nagy-Szénás környéke és a Borbás-gerinc felelt meg élőhely gyanánt, így aztán egyszer csak a haza egyik legvédettebb növényének szerepében találta magát. Azért mindezeken elméláztam kissé. Ha nem futok bele ebbe a dologba a magam számára is váratlanul, valószínűleg sosem hallok Borbás Vince felől. És hány, de hány ilyen és hasonló ember, honfitárs, mennyi gazdag és drámai pálya, felfedezések és gyarapítások, kikről s melyekről mit sem tudunk! A tankönyvek zsúfolásig tele eszelős és aljas politikusokkal, kretén katonákkal, akik milliókat vittek a vágóhídra, de lövésünk sincs azokról, akik valóban előrevitték a hazát, a közösséget, akár egy jelentéktelennek tűnő kis világgal. Ami viszont összeköt bennünket a jégkorszak előtti világgal. És ez szépen konvergál a felfoghatatlan kategória irányába. KIS KERTI ZENE Nagy magyar botanika MAGAZIN 23