Magyar Hang, 2019. augusztus (2. évfolyam, 31-35. szám)

2019-08-02 / 31. szám

Magyar Hang­­ 2019. augusztus 2­8. Hegyi Zoltán A második nap a hegyen túl. Hölgykoszorú a hát­só ülésen. Eggyel többen vagyunk, mint lehetne, a lehetetlen én vagyok. Nagyokat nevetünk az odaúton. A Bécs is, pedig övé a Merci, amit gyalulunk a dűlő­úton. Aztán Kiss László és Ba­rabás Béla duó. Csudás kamarazene. És egyben rock and roll. Majd Mül­ler Péter Sziámi And Friends. Szinte krónikásként kell feljegyeznem, hogy ezek a dalok örök érvényű­ek vagy mi. Mellettem tizenévesek próbálgatják éppen magukra mind­azt, amit mi már túléltünk. A Vi­gyetek el címűnél rutinból bekia­bálom a refrén végét, „sorjában”. Mármint hogy így fogunk eltűnni. Egyszemélyes kórus egy közép-eu­rópai görög drámában. Tényleg szánalmas státus, de látszólag jól áll. Aztán Dórika hazavisz. Lerogyok a tévé elé. A Murdoch nyomozó rejtélyei elnevezésű so­rozatban lenyűgöz a boncolóor­vos, mint mindig. De nem kezdek bele a személyiségembe. Vagyok, aki vagyok, oszt passz. Majd csak kiszabadulok ebből a testből, mint egy Houdini. Vagy kettő. Tizenegy percem van, vagy elfogy az oxi­gén, és meghalok. Addig is bru­tális eső jön, sosem látott. Állunk a Krisztával a kertben, és felhívja szíves figyelmemet az ég színeire, és hogy ponyvázzunk le mindent, ami röpülhet­ így. Majd kisvártat­va (érdekes szó ez) olyan a zuhé, hogy karddal lehet vágni. Tehát nem függöny, hanem inkább fal. Be kell csukni a teraszajtót, mert ömlik be a víz. Abbahagyja és új­rakezdi. Hétszer, egymás után. A villámok vízszintesen jönnek, és nincs szünet. Rohadt nagy dur­ranás, remélem, nem a kocsmá­ba csapott bele. Aztán eláll. Mert egyszer mindennek vége szakad, elmúlik. De közben fokozódnak az előző károk. Hogy dögölnél meg, biztosító, ki a bankoknál is aljasabb vagy, már amennyiben ez lehet­séges egyáltalán. Uzsorások, ku­­pecek, pitiáner csalók. Borzalmas HEGYIBESZÉD Egy mindenes feljegyzései (58. rész) figurák egy festményen, pestis ide­jén. A szomszéd srác felköltözött a hegyre, és tényleg, mintha valami járvány elől menekülne, de sem­mi Boccaccio meg ilyenek, egyedül ment. Néha azért átvág a falun egy öreg terepjáróval, a hátsó ülésen egy hatalmas kutya fülei lobognak a menetszélben, de egyébként ki­iktatta magát rendesen. Épített egy nagy sátrat, ha melege van, leönti magát egy vödör vízzel, esténként tüzet rak, és bámulja a csillagokat. Egyszer csak tele lett a töke min­dennel, és most ez van vele. Vagy sokkal tudatosabb, mint amilyen­nek látszik, és az egyszerű élet művészetét gyakorolja. Van erről egy jó könyv, és tényleg az a címe, hogy Az egyszerű élet művészete. Persze sok ilyen könyv van, és az egy külön mise, hogy melyiknek hisz az ember, vagy ha nem is hisz éppen, de legalább nem rúgja fel a harmadik mondatnál a plafon­ra. Mert elszabadultak az önkén­tes tanítók, akikkel szemben nem elvárás ugyan az aszkétizmus, de így aztán szemrebbenés nélkül eladtam az öreg Vespámat, amit imádtam, és megtartottam egy kavicsot, amit kaptam egy ihletett pillanatban ha túl sok a Rolls-Royce a garázs­ban, az legalábbis gyanús. És akkor még ott vannak azok a mágusok, akik ugyan szerencsére nem írnak könyveket, viszont kiterjedt pra­xisuk van, sokan zarándokolnak el hozzájuk, hogy ugyan segítse­nek már rajtuk megtalálni a helyes ösvényt, meg ilyenek. Meg min­den, mondaná itt Salinger, illetve hát Holden Caulfield, ki tudja már ebben a zűrzavarban, hogy ki mit mond. Állítólag itt, a hegyekben is él egy félkarú nő, aki tudásbirtokos (tisztára Twin Peaks ez itt már), szerintem meg szélhámos, aki le­veszi a szerencsétlen elbizonytala­­nodottakat, és mesélik azt is, hogy a szomszéd srác, aki felköltözött a hegyre, a minap legurította a sző­lősoron, amikor a csaj rátört. Ijed­tében tehette, mert éppen a seggét mosta a vödrében, és olyankor az ember ösztönlénnyé alakul, már ha egyáltalán nem mindig az. Szó­val tudják, tudjátok, vannak ezek az arcok, akik több száz kiométer távolságból is hazavágják a rákot, tedd a kezed a tévére meg hasonlók, aztán jobb esetben felbukkannak a rendőrségi hírekben, de többnyire meg nem, holott uzsorások ezek is, a lélek vámszedői, akik megtalálták a piaci rést rendesen, mert az egy­házak éppen fáradni látszanak. Na, majdnem mindegy is, nekem ez az egyszerű életes csávó bejött, néha rámegyek egy gyakorlatra, na jó, tervezem még csak, de az is valami, szóval próbálom. Mert rá kellett jönnöm arra is (már megint az eltűnt idő nyo­mában nyomozva és a tapaszta­latok gyülekezése okán, miatt), hogy ugyan mekkora duma már, amit Yoda mondott az ifjú Sky­­walkernek a mocsárban, hogy „ne próbáld, tedd”, és Bukowski Maci sírfelirata is rendben van, de a va­lóság nagybácsi az meg az, hogy az ember egész életében mást sem tesz (mondjuk, itt az emberen ma­gamat értem ultraspecifikusan), mint próbálkozik. Hogy jobb ember legyen, például. Oszt amikor be­csődül, akkor újra kezdi. Mármint ez az ember, aki félig-meddig (?) én vagyok, a Mindenes. A minden­­ség alázatos szolgája, kegyelmes Uram. Ja, majd’ elfelejtettem, a könyv szerzőjét Maszuno Sunmjó­­nak [Shunmyo Masuno] hívják, egy zen buddhista templom főpapja és egyben díjnyertes zenkert-tervező, bármit is jelentsen az, hogy díj­nyertes. Azt javasolja többek kö­zött, hogy szabaduljunk meg a felesleges tárgyaktól, de tartsuk becsben a igazán fontosakat, így aztán szemrebbenés nélkül elad­tam az öreg Vespámat, amit imád­tam, és megtartottam egy kavicsot, amit kaptam egy ihletett pillanat­ban. És lenne még a távolban egy ház is, ami szintén mehet. Majd elmondom, miért. 99 SZATHMÁRY ISTVÁN PÁL rajza Hegyi A holtig való tanulás őszinte és megvesze­kedett híveként érdekes írást találtam a világhá­lón, méghozzá a Nemzeti Könyv­tár jóvoltából. (Külön köszönet a szerzőnek, Kis Domokos Dániel­nek.) Ideális kiskerti olvasmány­nak tűnt, az is lett, ebből szem­lézek most. Az van ugyanis, hogy a botanika az egyik olyan tudo­mányág, amelyet tökéletes hozzá nem értőként, lenyűgözve szem­lélek, és így tudtam meg, hogy 175 éve született a nagy magyar bota­nikus, Borbás Vince. A XIX. század legnagyobb magyar botanikusa, a magyar flóra- és növényföldrajzi kutatás korszerűsítője Ipolylitkén jött világra 1840. július 29-én. A szerző itt közbevetőleg idé­zi Borbás Vince levelét, amelyet Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárhoz intézett 1896-ban egy állás ügyében, amelyből megtud­hatjuk, ekkor már huszonnégy éve állt az állam szolgálatában, és tizenhat éve volt magántanár Budapesten, valamint azt is, hogy a levél Keszthelyen kelt, nem vé­letlenül. Behatóan tanulmányozta ugyanis a Balaton-mellék flóráját (úgy nagyjából ebben ülök éppen magam is), és ennek eredménye­ként született meg A Balaton ta­vának és partmellékének növény­földrajza és edényes növényzete című munkája. Ugyanakkor kidol­gozta az úgynevezett Ős-Mátra­elméletet, amely a homokpuszták hegyről történő füvesedésének le­írása, nagyívű elképzelés. Borbás Vince végül hosszú huzavona után megkapta a katedrát a kolozsvá­ri Ferenc József Tudományegye­temen, és végre a növényrend­szertan nyilvános rendes tanára lehetett, valamint az egyetem nö­vényrendszertani intézetének és botanikuskertjének igazgatója is egyben. Szomorú fintor, hogy mind­ezt nem élvezhette sokáig, három évvel később, életének hatvan­­egyedik évében elhunyt. Értékes herbáriuma ugyancsak hosszú hányódás után került a budapes­ti egyetemre, ahol aztán a má­sodik világháborúban nagyrészt megsemmisült. Felfedezései vi­szont megmaradtak. Ilyen példá­ul a magyar, más néven al-dunai tulipán vagy a legjelentősebb, a pilisi len. Amelynek neve min­den szempontból nézvést je­lentős dezinformáció, tekintve, hogy vajmi kevés köze van ahhoz a növényhez, amit a köz­lennek nevez, ráadásul ennek a szép kis jégkorszak előtti (!) bennszülött virágnak az egész világon egyedül a Budai-hegység, a Nagy-Szénás környéke és a Borbás-gerinc felelt meg élőhely gyanánt, így aztán egyszer csak a haza egyik legvé­­dettebb növényének szerepében találta magát. Azért mindezeken elméláztam kissé. Ha nem futok bele ebbe a dologba a magam szá­mára is váratlanul, valószínűleg sosem hallok Borbás Vince felől. És hány, de hány ilyen és hasonló ember, honfitárs, mennyi gazdag és drámai pálya, felfedezések és gyarapítások, kikről s melyekről mit sem tudunk! A tankönyvek zsúfolásig tele eszelős és aljas po­litikusokkal, kretén katonákkal, akik milliókat vittek a vágóhídra, de lövésünk sincs azokról, akik valóban előrevitték a hazát, a kö­zösséget, akár egy jelentéktelen­nek tűnő kis világgal. Ami viszont összeköt bennünket a jégkorszak előtti világgal. És ez szépen kon­vergál a felfoghatatlan kategória irányába. KIS KERTI ZENE Nagy magyar botanika MAGAZIN 23

Next