Magyar Hang, 2019. november (2. évfolyam, 44-48. szám)

2019-11-15 / 46. szám

24 MAGAZIN Minden hatalom megittasul önmagától A társadalom felhergelt és kiéhezett, a többség viszont inkább az igazságtalan rendet választja, mint az igazságért való küzdelmet. Előbb-utóbb a hatalom roncsolja a személyiséget, de hiába hiszik sokan, egyetlen rendszer sem marad fenn örökké - mondja Nagy Ervin. A színész új filmje, a Drakulics elvtárs kapcsán arról beszélt, bár a Kádár-korba ágyazott vámpírtörténetnek vannak áthallásai, nem azért készítették, hogy a regnáló hatalomnak tartsanak vele görbe tükröt. Nagy Ervinnel a kommunista utópiáról, a közéleti sárdobálásról, a Magyar Nemzeti Filmalap új vezetőségéről, a szívtipró karakterről, a szexuális zaklatási botrányról és a magyar nyelv védelméről is beszélgettünk. Ficsor Benedek A Drakulics elvtárs a hetvenes évek vé­gén játszódik, abban az időben, ami­kor ön született. Milyen emlékeket őriz a késő-kádári Magyarországról? - Igazi időutazás volt számomra a film. Amikor beléptem a díszletbe, mintha a gye­rekkoromba tértem volna vissza. Nekem a gyerekfejjel megélt kommunizmus so­sem a félelemről szólt. A szüleim NBI-es sportolók voltak, mindenki ismerte őket a városban, apám ráadásul laza volt, mint a Riga-lánc, így aztán semmiféle fenyege­tettséget nem éreztem. A rendszer bonyo­lultságát ennek ellenére már egészen korán átéltem, hiszen a családom egyik fele szív­ből gyűlölte a kommunistákat, a másik fele pedig felépítette Dunaújvárost. Apám apját annak idején, miután alaposan megverték, Márianosztrára küldték „egy kis munkára”, a másik nagyapám ugyanakkor az árvaház­ból kikerülve lelkes ifjúkommunista, majd a rendszerből kiábrándulva súlyos alkoho­lista lett. A közös vacsorákon pedig min­denki mosolygott a másikra. Kicsit mintha a családom történeti emlékezetében egye­sülne a kor kétarcúsága és a magyar társa­dalom viszonya a rendszerhez. - Dunaújvárosban nőtt fel, ahol a vas és acél országa épült. - Igazi panelroli vagyok, egy boldog pa­nelproli, büszkén vállalom. Úgy emlékszem vissza azokra az időkre, hogy az emberek sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint ma­napság. Közösek voltak a problémáik, közö­sen szidták a rendszert, és segítették egy­mást. A kevésben való egyenlőség toleránssá tette őket, jóval elfogadóbb volt az akkori társadalom. Mindenki tudta, hogy a nem­lét felé rohan a rendszer, mégis, az emberi viszonyokban, az apró dolgokban, a közel­ségben mintha valóban megvalósult volna a kommunizmus utópiája. Apámtól egyszer gyerekként megkérdeztem, hogy mit jelent az utópia, mire azt felelte, hogy az emberek hite abban, hogy egyenlőségben élhetnek, amíg rá nem jönnek, hogy mindig többet akarnak, mint a másik. Pontosan emlékszem a jelenetre, a dunaújvárosi meddőhányó mellett mentünk el éppen a Trabantunkkal, amely állandóan benzinszagban úszott, egy életre belém égett ez a beszélgetés. - A film egyes jelenetei és karakterei lát­tán könnyen napjaink közéletére ismerhetünk. Szándékosak ezek az áthallások? - Előbb-utóbb minden hatalom megitta­sul önmagától, és elhiszi, hogy a rendszere örökké fennmarad, de semmi sem tart örök­ké. A korlátlan uralkodni vágyás azonban újra és újra visszatér. Ezért is kell minden generációnak keményen megküzdenie a de­mokráciáért. Az elmúlt harminc év tapaszta­lata is azt mutatja, hogy a demokrácia melós, sosem vehetjük biztosra. A mélyen csalódott társadalmakban, amiyen a történelmi trau­mák miatt a magyar is, könnyebben felüti a fejét a rendmánia. Sokszor úgy gondol­kodnak az emberek, hogy „lehet, hogy nem annyira igazságos, ami történik, de legalább béke van, és kitalálják helyettünk, mit kell csinálnunk”. Inkább az igazságtalan rendet választják, mint az igazságért való küzdel­met. Mindez a Drakulicsban is jelen van, de nem azért készítettük, hogy jól odamond­junk a jelenlegi hatalomnak. Egyszerűen csak meg akartuk mutatni, mi történik, ha a rendmániát hirtelen átfújja a nyugati szél. Jön egy csávó a vasfüggönyön túlról, és fe­nekestül felforgatja a hetvenes évek szürke világát, rádöbbentve a szereplőket arra, mi­lyen nevetségesen élték addig az életüket. Lehetnek áthallások természetesen, hiszen az uralkodói magasságokba emelkedő em­berek jellemvonásai között mindig találha­tunk hasonlóságot, a film célja mégsem az, hogy személyesen Orbán Viktor elé tartson görbe tükröt. - A művészeti alkotásnak nem is feladata, hogy aktualizáljon? - A filmnek szerintem nem feltétlenül kell aktuális kérdésekkel foglalkoznia, a tár­sadalmi kritikának mindig a színház ad teret inkább. A színház valahogy mindig is pofát­­lanabb műfaj volt, jobban is áll neki a nyers kifejezésmód, mint a filmművészetnek. Persze nem a direkt politizálásról beszé­lek, hiszen az a színpadon is dögunalmas, arra ott az utca. Jó esetben az aktualitásokat a színház beemeli az egyetemes történetek­be, ahogy a Katonában játszott A bajnok is, amely a görög tragédia keretei között jelenít meg egy vidéki bulvársztorit. A konkrét bot­rány hamar érdektelenné válik, mert mindig jön egy újabb, az azonban, hogy a hatalom minként roncsolja a személyiséget, örök ér­vényű tanulság. - A nagyközönséget az egyetemes tanulság­nál néha mintha mégis jobban foglalkoztatná a nyers közéletiség. Ha egy ismert művész vé­leményt nyilvánít a politikáról, azt azonnal fel­kapja minden médium. - Mert felhergelt és kiéhezett a társada­lom. Mindenki fél egy kicsit, ezért esik olyan jól, ha egy ismert arc kiáll, és megmondja a frankót. Az RTL Klubon futó A tanár című sorozat főszerepe rádöbbentett, hogy az em­ber nemcsak tanárként, de színészként is valamiféle útmutatást ad a viselkedésével, és a fröcsögés nem igazán tekinthető út­mutatásnak. Ezért, bár heves vérmérsékletű vagyok, ha közéleti kérdésekben kell meg­nyilvánulnom, tartom magam egy belső mér­céhez. Féktelen dühükben az emberek gyak­ran elfeledkeznek erről, és azt hiszik, azért, mert a másik anyázik, nekik is anyázniuk kell. Ezzel semmit sem érnek el, csak a léc kerül egyre alacsonyabbra. E téren is szükség lenne egy polgári középútra, hosszú távon ugyanis csak a demokratikus megnyilvánu­lások működőképesek. Magamtól ezért sem állok ki, hogy a világba kiáltsam a bosszúsá­gaimat, de ha például Káés Csaba, a Magyar Nemzeti Filmalap új vezetője megkérdez­né, mit gondolok a magyar film helyzeté­ről, örömmel elmondanám a véleményem. - Mit tanácsolna neki? - Tényleg nem szeretnék kéretlenül taná­csokat osztogatni, de egy példát azért mond ORLAI PRODUKCIÓS ÉRVÉNYESZTHETŐK LESZNEK 2019. NOVEMBER 15-21. Magyar Hang

Next