Magyar Hang, 2019. november (2. évfolyam, 44-48. szám)

2019-11-15 / 46. szám

dók. Hatalmas szükség lenne egy korszerű filmpalotára. Nagyon jó, hogy egyre több magyar film készül, az viszont teljesen ért­hetetlen, hogy a díszbemutatókat miért egy bevásárlóközpont mozijában kell megtartani, ahol az alkotók egy kondi­terem mellett vo­nulhatnak be a filmjükre. És ez nem rólam szól, vagy a Drakulics elvtársról, a magyar film sikeréhez elengedhetetlennek tartom azt is, hogy méltó otthont kapjon a műfaj. - Andy Vajna halála után kicserélődött a filmalap döntőbizottsága is, mire számít az új testülettől? - Első döntésükkel Pálfi Györgynek ítél­tek támogatást, úgy látom, nagy baj tehát nem várható. Nem hiszem, hogy az új ve­zetés rossz viszonyt szeretne a filmesekkel. Ez persze kétirányú, nekünk is el kell is­mernünk, ha valami jól működik. Le kell vá­lasztani a filmalapot Mészáros Lőrincről és minden egyébről, ami az országban törté­nik, és azt kell nézni, milyen munkát végez­nek. Sokszor elmondtam, hogy nem voltunk jóban Andy Vajnával, de mindig elismertem, hogy a rendszer, amit felépített, műkö­dik. És az eddigiek alapján úgy tűnik, Káés Csaba személyében a legmegfelelőbb közé­putas embert találták meg a filmalap veze­tésére, aki remélhetőleg folytatja a megkez­dett munkát. Gondolom, teret adnak majd a múltba Tévedésnek is, amire a jobboldali politikában mindig nagy az igény, de ezzel sincs baj, ha jól csinálják. - Szerepei alapján szinte elválaszthatatlan­­ná vált öntől a macsó karakter. Nem érzi szűkös­nek ezt a „nők kedvence" kategóriát? - Túlzott leegyszerűsítés, hogy a nők kedvencét játszom, hiszen nagyon sokféle fénytörésbe tudom állítani a macsót. A Dra­­kulicsban például a kommunista szívtipró jelenik meg, aki a rendszer mintapéldánya, és annak megfelelően jól meg is szívja. Mert min röhögnek a nézők? A félreértelmezett férfi erején és a féktelen tulokságán. Egy apakomplexusos rakás szerencsétlensé­get játszom, aki ahelyett, hogy szeretkezne a barátnőjével, inkább meghúzza a csavart az autó kerekén. Szeretem kifigurázni a ma­csó önhittséget, belerondítani abba a meg­győződésbe, hogy mi vagyunk a teremtés koronái. Erősen dolgozik bennem az öniró­nia. De az ellenkező végletről sem szabad megfeledkezni, hiszen az legalább olyan veszélyes, ha az összes férfit egy kalap alá veszik, mondván, mindannyian agresszív, szexuális zaklatók vagyunk. Hiszek az ér­telmezések sokszínűségében, abban, hogy a dolgok sosem feketék vagy fehérek. - A színházi és filmes világot alaposan fel­forgatta a szexuális zaklatási botrány. Milyen következményei lettek az ügynek? - Függetlenül a szereplőktől, nagyon fél­rement ez szerintem azzal, hogy nem lett Ami pedig szintén nagy probléma, hogy bár a szexuális zaklatás az élet minden területén jelen van sajnos, mégis elsősorban a színházi és filmes világ mocskolódott be. Ezt már nem is fogjuk tudni lemosni magunkról, meg kell várnunk, amíg megszárad, és lepattogzik. - A mindennapi munkában, a személyes vi­szonyokban változott valami a botrány hatására? - Befészkelte magát az agyakba. Azt lá­tom, hogy zavarukban az emberek inkább viccelnek vele, de ez is csak azért van, mert elmaradt a megnyugtató lezárás. És nem csak a színházban, legutóbb egy orvosi ren­delőben hallottam, ahogy a férfi gyorsan visszavonta a bókot sűrű tréfálkozás köze­pette, „nehogy feljelentés legyen belőle”. A humor ez esetben biztos jele annak, hogy bár bagatellizálni szeretnék, a probléma na­gyon is valós, és jelen van az életünkben. 99 Mindenki fél egy kicsit, ezért esik olyan jól, ha egy ismert arc kiáll, és megmondja a frankót belőle bírósági ügy. A vádaskodás, a tagadás és a visszavonulás nem torkollt igazságügyi eljárásba, ami miatt egy rakás nyitott kérdés és tisztázatlan részlet maradt ránk, és ezek­kel nem tudunk mit kezdeni, rettenetesen hiányzik a megoldás. A jogi procedúra végén a bíró döntött volna valahogy, precedenst te­remtett volna, ehelyett csak elkentük az egé­szet, ami így elmúlik, mint egy bulvárhír. És persze remek alapot szolgáltat a boszorkány­üldözésekhez, hiszen a hamis vádaskodás legalább olyan súlyos bűn, mint a zaklatás. 99 inkább az igazságtalan rendet választják, mint az igazságért való küzdelmet­­ Néhány kollégájával együtt harcot hirde­tett a szinkronszakma megmentéséért, hiszen, mint korábban több helyen elmondta, botrá­nyos állapotok uralkodnak alacsony fizetések, rabszolgamunka, a megbecsülés hiánya. Azzal, hogy mégsem törölték el a televíziós és rádiós ismétlések után járó jogdíjakat, kisebb győzel­met arattak Hogyan tovább? - Ez még csak egy hullám volt, és mi cunamit szeretnénk indítani. Nem arról van szó, hogy gonosz emberek kitalálták egy sötét szobában ülve, hogy jól kiszúrnak a szinkronszínészekkel. Csupán eddig sen­ki nem emelte fel a szavát a nevetséges fi­zetések miatt, és ha ennyiért is elvállalják, akkor a stúdiók nyilvánvalóan nem fognak többet fizetni. A nagyobb nevek megkap­ják persze a komoly összegeket, de sok az olyan kiváló szinkronszínész, akinek az arca nem elég ismert ahhoz, hogy jelentősebb sajtóvisszhangot kapjon, ha lázadozni kezd a körülmények miatt. Ezért döntöttem el, hogy Rajkai Zoltánékat és a Szidosz Szink­ron Alapszervezetet segítve az ügy élére ál­lok. Sokat szinkronizálok, de nem feltétlenül ebből élek, így megtehetem, hogy kiálljak azokért, akiknek ez a legfőbb bevételi for­rásuk, és ezért sem mernek lázadni. Nem megmondóemberként lépek föl, csak azt az üzenetet szeretném közvetíteni, hogy nem szabad félni, ki kell állni saját magunkért. Hosszú harc lesz, de hiszek benne, hogy el fogjuk érni a céljainkat.­­ Örök vita, vajon a szinkron mennyiben fe­lelős azért, hogy az emberek nem beszélnek ide­gen nyelveket.­­ A magyar nyelv ügye is a nemzeti mini­mum kérdéséhez tartozik. Ápolásra és véde­lemre szorul, mert ez az igazi hungarikum. Nem melldöngetve kell hirdetni, hogy „a vi­lág legnagyszerűbb nyelve a miénk”, hanem józan odafigyeléssel óvni a mindennapok­ban. Hogy ha az ember bekapcsolja a tévét, a műsorokban szépen megmunkált szöveg­gel találkozzon, legyen alany-állítmány, és ne a fordítógép hülyeségeit hallják. Ennek pedig nincs sok köze a nyelvtanuláshoz. Nézzük meg Németországot, ahol a külföldi filmekben a legkisebb dalbetétet is szinkro­nizálják, az emberek mégis beszélnek ide­gen nyelveket. Szeretik az anyanyelvüket, büszkék rá, de ez nem akadályozza őket abban, hogy nyelveket tanuljanak. Persze a hazai oktatás színvonalát is jelzi, hogy ná­lunk ennyire alacsony az idegen nyelvet be­szélők száma. Szóval nem gondolom, hogy a szinkron volna felelős ezért.­ ­21. Magyar Hang­­ 2019. november 15 MAGAZIN 25 PÁR PERC PRÓZA - KORTÁRS IRODALOM A MAGYAR HANGBAN Lavór • • Ö­töt ütött az óra a falon. Felkelt, mert hallotta, hogy hangosan szuszog. Nem szereti, ha szuszog. Jól vagy? - kérdezte. Persze - válaszolta. Ha már így alakult, odateszi a húst, legalább hamarabb meglesz. Tegnap este már besózta, borsozta, a krumplit majd most pu­colja. Pépesre kell, elő a turmixot! Hétre már kész is volt minden, készítette a reggelit, kompót és tejbe áztatott macskanyelv. Nem szabadna, de kit érdekel? Megették, ment a Reggeli, nézték. Mit szólsz ehhez is, teljesen hülyét csinál magából vénségére? - szólt oda, nem várva a válaszra már. Ellenére el is mosogatott, bekente tagjait, hasogattak piszkosul. Új­­rafáslizta a térdét, de minek, ma lett volna az időpont, ez most kimarad. - A nyíregyi Ritus unokája megnősült - kiabálta be a nagyszobába, ahogy a Facebookot böngészte. Meglátott egy szép csokor virágot, va­laki kapta a születésnapjára. Képeslap. Meg is nézi­, kinek van névnapja. - Papa, tudtad, hogy ma van az Andreák napja? Fel is hívom mindjárt Anduskát - kiabált be újra, és közben meg is osztotta a szép csokrot mindenkivel. Feltápászkodott a gép elől, bement, fordított egyet, vitte a kendőt, törölgetett, fogta az edényt, kivitte, visszavitte, majd a konyhába ment a telefonért. Felköszöntötte Andust maga és Papus nevében is. Elővette a szádokat, játszott párat, aztán megint bekente a tagjait, lábát egy lavórban áztatta, de tíz perc után ki is vette, ment be, vitte az edényt, majd ki, majd vissza be, vitte a rongyot, majd ki a fürdőbe. - Csöng a telefon - szólt ki Papus. - Halló? Édesem, szia, hogy vagytok?... Akkor jó, és a múltkori meg­oldódott?... És hogy van Zoli?... Tényleg?... És hogy oldja meg?... Ühüm... Az nagyon nehéz lehet, sajnálom, édesem, de remélem, hamar túllen­dültök rajta... Várj, ne siess még, jöttök akkor szombaton?... Ühüm... Nem, nem fontos édesem, csak mentem volna a színházba, tudod, je­gyem van... Ühüm... Nem, értem, értem, persze az most fontos... De­hogy fizesd ki, majd odaadom valakinek, én meg megyek a következő­re... Persze, mondom, semmi gond, vigyázzatok magatokra! Szia! - Papus, a gyerekek voltak. Minden rendben van! Herczeg Szonja A lavór víz kihűlt. II. szimfónia D­énes és Dániel ült egymással szemben a gangon. Dénesnek el­tört a lába, focizott, Dániel pedig influenzás lett, így harmadik napja isszák átellenben a sokadik kávét. Dénes tegnap Bachot hallgatott, Dániel Republicot, megbeszélték, melyik miért jó. Dénes amúgy restaurátor, Dániel sebész, azt mondják, az ősi dolgok­ban való turkálás a szenvedélyük. Mégsem ez köti össze őket. Tulajdonképpen semmi sem köti össze őket, csak a napi tíz kávé. Piszok meleg lett a sok esőzés után, Dénes kötőtűvel vakargatja ma­gát a gipsz alatt. Közben mesél a legújabb szépségről, ami felügyelete nélkül kezdtek el vizsgálni, és persze nyilván el fogják azonnal rontani. Dániel négy műtétet hagyott ki, a páciensek várják, de mi ez a szépség­hez képest, amit így elrontanak, ugye? - mondja nevetve Dénesnek, aki nem is érti, mi olyan vicces ebben. A kilencedik kávé környékén már csöndben vannak. Dénes felfelé néz, Dániel lefelé, lassan sötétedik, visszamennek a lakásba, aznapra végleg. Másnap reggel mindketten könyvvel érkeznek, az első négy óra néma csendben telik. Dénes megpróbálja félbeszakítani a mélyen lapokba te­metkezett Dánielt, de nem sikerül neki. Leveszi a szemüvegét, és felé int, „Hagyj még egy kicsit, jó?” - és azzal a lendülettel vissza is fordul a könyvhöz. Dénes bemegy a lakásba, többet aznap nem jön már ki. Dániel szin­te óbégat, „Ne csináld már!”, de hiába, Dénes marad, és felhangosítja Mahler II. szimfóniáját. Harmadnap újra kávéspoharak csörömpölnek, minden a régi, Dániel az előző esti döntőről mesél, boldogan, Dénes szitkozódik, a bögréjét is eltöri. Ezen mindketten nagyot nevetnek. Etelka a nagy ricsajra kiugrik a gangra, és mereven bámul a harma­dik emeletre. Nem érti, miért beszél magában az a fickó már megint.

Next