Magyar Hang, 2019. november (2. évfolyam, 44-48. szám)
2019-11-15 / 46. szám
Magyar Hang2019. NOVEMBER 15-21. Múlt héten emlékeztünk a berlini fal ledöntésének harmincadik évfordulójára. De mi történt az eufória elmúltával a hajdani Kelet-Németországban? Olyan országot látok, amelyen repedések mutatkoznak, amely az összetartozásért küzd” mondta a harminc évvel ezelőtti eseményekre emlékező ünnepi gyűlésen Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök nemrég Lipcsében. 1989. november közepén az NDK vezetése engedve a tömegnyomásnak megnyitotta a berlini fal átjáróit. A vidéki nagyvárosokban, Lipcsében és Drezdában új miniszterelnökért is tüntettek, a reformpártiként ismert Hans Modrow drezdai párttitkárt követelve a kormányfői székbe a keményvonalas Willi Stoph helyére.Az egyesítés után Stoph bíróság elé került, ám rossz egészségi állapota miatt ügyét felfüggesztették. Modrow pedig irodalmi hős lett, Uwe Tellkamp A torony című regényében Barsano párttitkár alakjában láthatjuk viszont.) Az eltelt harminc év kezdeti eufóriája gyorsan elillant. A német államfő figyelmeztetése többek között arra a szimptomatikus jelenségre utalt, hogy a keleti területeken látványos népszerűségnek örvend a radikális jobboldali, bevándorlásellenes Alternative für Deutschland (illetve részben a hajdani diktatúra utódpártja, a Linke.) Kétségtelen: a két évvel ezelőtti parlamenti választáson a volt NDK-s területeken az AfD több mint 20 százalékot szerzett (országosan 12,6-ot). Az idei tartományi referendumon Szászországban és Brandenburgban pedig a szavazók egynegyede voksolt rájuk. Jellemző módon a (pánik)reakciók egy része jellegzetesen „nyugatnémet”, látványosan idegen a keletiek gondolkodásától. Dieter Kempf, a Német Ipari Szövetség (BDI) vezetője például azzal igyekezett a választás előtt megijeszteni a keleti tartományok polgárait, hogy az idegenellenes AfD diadala rossz hatást gyakorolhat a gazdasági életre. Érvelése mögött az a sokat hangoztatott gondolat húzódik meg, hogy Kelet-Németországnak a gazdasági növekedés és a jólét fenntartásához sürgősen új munkaerők „seregeire” lenne szüksége például a járműiparban, a mechatronikában, az energetikában, ezt pedig csupán a bevándorlás biztosíthatja. (Szélsőjobbos közegbe pedig kinek lenne kedve beköltözni?!) A választók egy részét viszont állítólag a munkanélküliségtől való félelem motiválta, ami a jelenlegi helyzetben irreális, azt leginkább a korábbi sokkoló tapasztalatok fűthetik. Az egyesítés után sokan veszítették el állásukat, bár a szövetségi kormány különböző eszközökkel igyekezett mérsékelni és a gyárkapukon belül tartani a feleslegessé vált dolgozókat (ami viszont a növekedés rovására ment). A két országrész munkanélküliségi rátája a legutóbbi évekig alig változott. Még 2005-ben is 18,7 százalék volt keleten, míg nyugaton csupán 9,9 (Ugyanez az arány 2013-ban 10,3, illetve 6 százalék.) A helyzet mára gyökeresen átalakult, az idei becsült adatok között minimális a különbség: 6,5 és 4,7 százalék. A munkaerőhiány egyik legfontosabb oka, hogy a fal leomlása óta 1,5, más adatok szerint 1,9 milliónyival csökkent a volt NDK népessége. Ennél jóval többen, legalább 3 és félmillióan települtek át nyugatra, az arányon az onnan érkezők száma javít valamelyest. Az elvándorlás gyakorlatilag hetven év, a Német Demokratikus Köztársaság megalakulása óta folyamatos. Csak a fal felhúzása előtti két esztendőben több mint félmillióan távoztak. Az „antifasiszta védősánc” megépítése, azaz Kelet-Berlin lezárása ezen ugyan radikálisan változtatott, ám az NDK bukásának időszakában újabb népvándorlás indult, csak 1990-ben több százezren vették a kalapjukat. A következmény (bár a vándorlási arányok mára nagyjából kiegyenlítődtek) tragikus: az előrejelzések azt mutatják, keleten 2030-ban már 50 nyugdíjas jut 100 keresőre, 2040-re pedig 55. Az adatokba ráadásul beleszámolták a várható betelepülést is.) A belső migrációban a munkanélküliség réme mellett döntő szerepet játszott a jövedelemkülönbség, ami ma is átlagosan 17 százaléknyi. Pedig szó nem érheti a ház elejét: Németország közel három évtized alatt 2200 milliárd eurót fordított a volt NDK felzárkóztatására. A volt keletnémetek komfortérzete azonban nyilván nem csak gazdasági kérdéseken múlik. Az egyesítést sokan máig feltétel nélküli kapitulációnak látják, amelynek következtében az NDK-t mohón bekebelezte az NSZK; figyelmen kívül hagyták, lenézték a keletiek szokásait, elterjedt a megvető és kirekesztő Ossi elnevezés (amelynek igen hamar megszületett a párja, a Wessi). Jelzésértékű, hogy a politikusok túlnyomó többsége nyugati, az 500 legnagyobb német cég szinte mindegyike nyugati központtal rendelkezik. A nyugatiak szerint viszont a képzetlen NDK-srammerossi-népség, a „siránkozó keletiek” leginkább a kanapén döglenek, és sérült lelküket ápolgatják. A keletiek egy része számára kétségtelenül vonzó áldozatszereppel az a legnagyobb baj - állítja Detlef Pollack, az 1955-ös születésű, weimari származású vallásszociológus, hogy az hamis. A felmérések ugyanis azt mutatják, hogy a volt NDK-lakók nagy része, a „csendes többség” elégedett az életével, jobb a közérzete, mint 30 évvel ezelőtt volt. A berlini Német Gazdaságkutató Intézet adatai alapján elmondható, a keletiek elégedettségi mutatói közelítenek nyugati honfitársaikéhoz, a tízes skálán előbbi 7,35 pontot, utóbbi 7,6-ot ért el. A kisebb-nagyobb súrlódások, riasztó tünetek tehát valószínűleg az egyesítési folyamat természetes velejárói. Pethő Tibor IDŐGÉP NDK-s Clammerossi-népség Keletnémet polgárok másszák meg a berlini falat 1989. november 10-én. Túl magasra törő remények FOTÓ: REUTERS HÍD JENŐ RAJZOS ROVATA idegenbe szakadt honfitársaink MAGAZIN • VETÉSFORGÓ 27 .