Magyar Hang, 2020. május (3. évfolyam, 18-22. szám)

2020-05-08 / 19. szám

Magyar Hang 2020. május 8-14. MAGAZIN I 23 Egy apolitikus államfő felelőssége Ungváry Krisztián Horthy Miklós - a kormányzó és felelőssége 1920- 1944. című könyve most jelent meg a Jaffa Kiadónál. A történész köte­te tőle megszokott módon bővelkedik érdekes felvetésekben és sarkos megfogalmazásokban, amelyek egy része árnyalásra szorul. Pethő Tibor H­orthy Miklóst és rend­szerét máig a leg­szélsőségesebb indu­latok és vélekedések kísérik. A folyamatosan alakuló Horthy-apológiához és -démo­­nológiához ennek megfelelően számtalan torzítás, csúsztatás és hazugság társul. Az egyik vég­ponton a rendszer fasiszta, míg a másik oldalon liberális demok­rata, Horthy Miklós értékelése pe­dig szintén meglehetősen széles skálán a hérosztól a patás ördögig húzódik. Holott a történésztár­sadalomban a nyolcvanas évekre a korszak jellegéről kialakult kon­szenzust, amely szerint a kor­mányzó negyedszázada korlátozott parlamentarizmus volt hangsúlyos tekintélyuralmi és egyre erősödő kirekesztő elemekkel, hillelt ér­demlően máig nem cáfolta senki. Ungváry Krisztián legújabb, Horthy felelősségét vizsgáló kötete (egyben két korábbi munkájának, A Horthy-rendszer mérlegének, illetve az annak nyomán született, A Horthy-rendszer antiszemitiz­musának mérlege című írásának folytatása és továbbgondolása) minden, benne lévő, olykor ösz­­szesűr­tsödő indulatával együtt szintén ezen a középutas mezs­gyén halad. „Téves döntései az önuralom hiánya mellett részben csekélyebb szellemi horizontjából, részben pedig a diplomáciai érzék és a politikai műveltség hiányából adódtak” - olvashatjuk a tömör és pontos jellemzést. Érdekes, eredeti felvetésekben bővelkedő kötetében Ungváry szo­kásához híven keményen, olykor sarkosan fogalmaz; néhány állí­tását érdemes árnyalni. Az 1938- as első bécsi döntésről például azt olvashatjuk, hogy „tartósabb határrendezést lehetett volna el­érni akkor, ha a magyar delegáció önmérsékletet tanúsít, és nem ra­gaszkodik foggal-körömmel a nem magyar többségű városokhoz, hiszen ezáltal remény lett vol­na a négyhatalmi szentesítésre”. Mindezt semmi sem bizonyítja. Sőt, ha az 1945-ben­ már érvényte­lennek tekintett müncheni egyez­ményt vesszük alapul, akkor egy annak szellemében született négy­hatalmi szentesítés valószínűleg hasonló módon hatályát vesztet­te volna. Mint ahogy feltehetően annak sem lett volna különösebb hatása, ha (cseh)szlovák-magyar megállapodás születik - nem mel­lesleg Jozef Tiso aláírásával. Figyelmet érdemel az alábbi két mondat is: „Az amúgy is szűk moz­gástér Horthy és miniszterelnökei hibás döntései miatt folyamato­san tovább szűkült. Magyarország 1940. november 20-án csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.” Bizonyos, hogy a második bécsi döntés, Észak-Erdély visszaaján­­dékozása után nagyon mást nem léphetett a magyar külpolitika. Bár a bécsi döntés nélkül sem kerülhet­tük volna el a csatlakozást, hiszen az ország mozgástere elsősorban a nemzetközi viszonyok átalaku­lása miatt valóban drámai módon beszűkült. Elutasítása olyan barát­ságtalan gesztus lett volna a zenit­jére érő Németországgal szemben, amely szélsőséges esetben idővel akár katonai akcióval is járhatott volna. Illuzórikus Ungváry Krisz­tián azon felvetése, hogy Magyar­­országnak az Erdéllyel kapcsolatos döntéshozatalba be kellett volna vonnia a Szovjetuniót is, vagy hogy erre az országnak egyáltalán módja lett volna. A szerző teljes joggal nevezi po­litikai ostobaságnak az 1940. de­cemberi jugoszláv-magyar „örök barátságról” és „örök békéről” szóló szerződés megkötését. Hiszen már Jugoszláviától délre, Görög­országban dúlt a második világ­háború, s csupán idő kérdése volt a - mindkét ország területét érin­tő - német beavatkozás. Túlzás (és nem megfogható) ugyanakkor az a megfogalmazás, hogy Jugoszlá­via megtámadásakor Horthy Telekit „öngyilkosságba kergette”. Helye­sebb és pontosabb Ablonczy Balázs cserbenhagyást említő szóhaszná­lata. (Kétségtelen, hogy a kormány­zó április 2-a délutánján azt közölte miniszterelnökével, hogy komp­romisszumos javaslatát, amelyet egy nappal korábban a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács is jóváhagyott - a magyar hadsereg nem mehet túl a történelmi határon, és csak akkor lehet a honvédséget elindítani, ha Jugoszlávia formailag már felbom­lott -, nem veszi figyelembe.) Érdekes a történelmi folyama­tokat alternatív lehetőségek fé­nyében megvizsgálni. Ezt teszi Ungváry Krisztián is, olykor me­rész következtetésekre jutva. Ma már megállapíthatatlan például, hogy Horthy a háború utolsó idő­szakában, 1944­ október 14-én el­utazhatott-e volna inkognitóban a hadműveleti területen át az első hadsereghez Husztra, hogy ott hir­desse ki a fegyverszünetet. Mint ahogy azt sem tudni, hogy nagyobb eredménnyel járt volna-e, ha Kecs­kemétre vagy Kiskunhalasra megy a harmadik hadsereghez, miután a németbarát parancsnokot, Hesz­­lényi József altábornagyot leváltot­ta. Valóságízűbb a felvetés, hogy a kormányzónak október 16-a után a körbezárt Várból vállalnia kellett volna a harcot. Hiszen „a Királyi Palota a látszat ellenére jól véd­hető objektum volt [...], annyi biz­tosan feltételezhető, hogy egy nap alatt a Királyi Palotát sem foglalták volna el a németek”. A budapesti­ek szeme láttára zajló harc esetleg „radikálisan megváltoztatta volna a németekkel kapcsolatos szövet­­­ségesi érzelmeket”. A kötet leghosszabb része ért­hető módon - ez államfői műkö­désének talán legneuralgikusabb pontja - Horthy Miklós antisze­mitizmusával, a zsidótörvények­kel, a deportálásokkal kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. A német megszállás előtti magatartásá­ról Ungváry joggal állapítja meg, hogy „egyetlen alkalmat sem ta­lálni arra, hogy kezdeményezett vagy radikalizált volna zsidóellenes javaslatokat, ezzel szemben elha­tárolódásáról számos bizonyíték van. Az is megállapítható ugyan­akkor, hogy korántsem használt ki minden lehetőséget abból, ami a rendelkezésére állt. Nem élt ha­lasztó hatályú vétójogával, a zsidó­­törvényeket kivétel nélkül aláírta, és ezzel felvállalta a politikai fele­lősséget, noha a nyilvánosság előtt tehetett volna mérséklő nyilatko­zatokat, és visszaküldhette volna megfontolásra a törvényeket vagy azok bizonyos részeit”. Valóban kulcsfontosságú, hogy a kormányzó mit tudott a „végső megoldásról”, a magyar zsidóknak szánt sorsról. Információi nyilván lehettek már az Auschwitz-jegy­­zőkönyv 1944. tavaszi kézhezvétele előtt is. A kérdés, hogy elhitte-e az ipari méretű és szisztémájú nép­irtásról szóló híreket. A tények ugyanis olyan valószerűtlenül ide­gennek hangozhattak a kor embe­rének, hogy azt a többség képtelen volt magában elfogadni. Ehelyett az érintettek is az önáltatásba me­nekültek. (Kertész Sorstalansága megrázó hitelességgel mutatja be ennek fokozatait.) Horthy esetében is az önbecsapás magasiskolájával találkozhatunk. Ravasz László re­formátus püspöknek ezt mondta: „Munkaszolgálatra viszik ki azo­kat, akiket katonai szolgálatra nem vehetnek igénybe, családjukat pe­dig azért, hogy együtt legyenek [...], és családjukat ne a nemzet tartsa el, amíg ott ők kinn keresnek.” Min­dennek fényében is megdöbbentő, hogy államfőként kérdés és tiltako­zás nélkül végignézte több száz­ezer állampolgára elhurcolását. Ahogy Ungváry írja, a kormányzó „politi­kai és morális értelemben is csődöt mondott”, és „restségével akarat­lanul is asszisztált a tömeggyil­kosságokhoz”. (A szerző a magyar holokauszttal kapcsolatban joggal hangsúlyozza az uralmat átvevő hazai szélsőjobboldali politikai gar­nitúra felelősségét, túlbuzgóságát, gyilkos „kezdeményezőkészségét”, az államgépezet gördülékenységét. Mindemellett viszont sajnálato­san elkenődik a német felelősség, Eichmann és Kaltenbrunner szere­pe. Pedig enélkül, a német és ma­gyar „munkamegosztás” részletes elemzése nélkül torz képet kapha­tunk csak.) Kétségtelen, hogy „nehéz fel­adat a kormányzó kusza érték­rendjének rekonstruálása”. Bár „világképének jelentős része jobb­oldali vulgáris előítéletekből te­vődött össze”, az őt ért hatások tekintetében nem feledkezhetünk el katonai neveltetéséről és Ferenc József udvaráról sem. Döntéseiben gyakran befolyásolták pillanatnyi érzelmei, nála erősebb egyéniségek, elsősorban (az ország szerencséjé­re) Bethlen István. A kormányzó úgy állt az ország élén negyedszázadig, hogy nem vált igazi politikussá, sőt megőrizte antipolitikus vonásait. Szerb Antal Csokonai Vitéz Mihályról szóló gondolatát kölcsönvéve, ko­herens világnézet helyett inkább csupán nézetei voltak a körülötte lévő világról. Horthy-plakát valahol Magyarországon 1943-ban. Ki mit lát benne? FORRÁS: FORTEPAN

Next