Magyar Hang, 2020. június (3. évfolyam, 23-26. szám)

2020-06-12 / 24. szám

Magyar Hang | 2020. június 12-18. Ez ugyanis azt a látszatot keltette, mintha az addig háttérbe szorított egyház mohón mindent akart vol­na hirtelenjében. Ráadásul egyházi iskolák sem mindig ott indultak, ahol erre a feltétel adott volt.­­ 1997-től 2014-ig a református egyház vezetőjeként gyakran tárgyal­hatott az ország élén állókkal, balol­daliakkal, jobboldaliakkal egyaránt. Milyen tapasztalatokat szerzett? - Az volt az alapelvem, hogy nekem kutyakötelességem min­denkivel tárgyalni, aki az ország legitim vezetője. Megsértődni pe­dig sohasem szabad. Amikor püs­pökké és a zsinat lelkészi elnökévé választottak, akkor Horn Gyulának hívták a miniszterelnököt. Nehéz partner volt. Megismerhettem az összes kormányfő­t Medgyessy Pé­tertől Gyurcsány Ferencen, Bajnai Gordonon át Orbán Viktorig. Tár­gyalni mindenkivel lehetett. Az embert akkor vették komolyan, ha képviselte egyháza érdekeit, ha tudott nemet is mondani. Fontos tapasztalat, hogy az idő múlásá­val a minisztériumi szakapparátus színvonala egyre inkább csökkent. Ez nyilván összefüggött a ténnyel, hogy a szakembereket a különböző kormányváltásokkor rendre lecse­rélték. Az efféle sakkozást nemcsak értelmetlennek, de a demokráciára is károsnak tartom. Megtanultuk azt is, hogy az egyházak akkor lép­hetnek fel eredményesen, ha egy­más között egyezségre jutnak.­­ A rendszerváltozás előbb-utóbb számvetésre kényszerítette az egyhá­zakat. Mindebben máig az evangéli­kusok járnak az élen. Mi volt a refor­mátusok állásfoglalása a kérdésről? - A rendszerváltozás után min­den választott tisztviselő lemon­dott, és új választást rendeltek el. Létrejött egy bizottság a diktatúra alatt meghurcoltak rehabilitálá­sára. Zsinati elnökségem idején mindezt kiegészítettük azzal, hogy anyagi kárpótlást is juttattunk az érintetteknek. Amikor lehetőség nyitt arra, hogy egyházi személyek kérhetik az átvilágításukat, nagy vita zajlott a zsinatban, hogy az el­járást tegyük-e kötelezővé. A zsi­nat végül az önkéntesség mellett döntött. Feltételül szabta ugyanak­kor, hogy az átvilágítottak közöljék a zsinattal a vizsgálat eredményét. Azon kevesek közé tartozom, akik alávetették magukat az eljárásnak. Amikor első ciklusom lejártakor hírbe hoztak az állambiztonsággal, elegendő volt bemutatni az átvilá­gításomról született dokumentu­mot, amely egyértelműen cáfolta a vádakat. - Foglalkoztak rendszerszerűen is az ügynökkérdéssel? - Felkértünk egy bizottságot az anyagokat összegyűjtésére. A má­sodik lépés, az iratokat vizsgáló és értékelő belső egyházi testület munkája azonban sajnos nagyon gyorsan megfeneklett. A tovább­lépés lehetősége ma is megvan, az illetékes egyházi testület döntésén múlik. Jó lenne, ha folytatnák.­­ Az egyházakra vonatkozó sta­tisztikai adatok sokkoló hatásúak, fo­lyamatos térvesztésről tanúskodnak. A KSH adatai szerint 2001 és 2011 között 74,62-ről 54,66 százalékra csökkent a magukat vallásosnak tar­tó magyarok száma. Az Európai Bi­zottság társadalmi felmérése szerint 2014-ben a magyar fiatalok 26 szá­zaléka vallotta magát katolikusnak, 6 százalékuk protestánsnak, de csupán 3 százalékuk járt hetente templomba.­­ A zsinat maga is készíttetett 2011-ben egy ezzel kapcsolatos felmérést. A térvesztés valóban érzékelhető, ám az eredményeket továbbgondolva azt is észreve­hettük, hogy a falvakban legtöbb­ször a lakossággal együtt fogyott el a gyülekezet. A kisvárosokban, feltehetően az előbbi ténnyel ösz­­szefüggésben, ugyanakkor gya­rapodást tapasztaltunk. Gyüleke­zetfüggő is, hogy egy-egy adott helyen mennyire érzi otthon ma­gát az ifjúság. 1974 óta tanultok fiatalokat, lelkésznek készülőket, de hittanosokat is. Sokszor kérde­zik, hogy a különböző generációk között milyen különbséget látok. A mai ifjúság egyrészt nagyon más, mint az évtizedekkel korábbi, ugyanakkor pontosan ugyanolyan. Hogy miben más? Nyilván hatás­sal van rájuk a korszellem, amely azt diktálja, hogy mindenben az élményt kell keresni, a házimun­kától az istentiszteletig. Ugyanúgy 90 Megismerhettem az összes kormányfőt Medgyessy Pétertől Gyurcsány Ferencen, Bajnai Gordonon át Orbán Viktorig. Tárgyalni mindenkivel lehetett. Az embert akkor vették komolyan, ha képviselte egyháza érdekeit, ha tudott nemet is mondani szomjazzák viszont a figyelmet és a megértést, mint elődeik. Ezért is téves út, ha valaki azzal akar kö­rükben eredményt elérni, hogy megpróbál fiatalosnak, modern­nek látszani. A figyelem az igazán fontos. Még az olykor gyerekesnek, elhanyagolhatónak tűnő vágyaik, gondolataik esetében is. Napjaink tapasztalata, hogy a lelkészi hi­vatásra készülők nagyon nehezen tudják elképzelni magukat nem városi közegben. Falusi szolgálatot nem szívesen vállalnának. A dip­loma előtt sokszor elbizonytala­nodnak, maradni akarnak az egye­temen, passziváltatnak egy-egy félévet, késleltetve a lelkésszé ava­tást. Noha az utóbbi időben hihe­tetlenül csökkent a lelkészi pályára jelentkezők száma, nem hagyhat­juk figyelmen kívül azt sem, hogy a XX. századot hasonló hullámhe­gyek és hullámvölgyek kísérték. A két háború között Dunát lehetett volna rekeszteni az állástalan se­gédlelkészekből. Amikor én kezd­tem a tanulmányaimat, egy-egy évfolyamon 5-6 hallgató volt, mi kilógtunk 25 fővel. Szerencsére a csökkenő tendencia nemrégiben megállt. Ne felejtsük el azt sem, hogy a keresztyénség mindig el­lenszélben dolgozott. Sokszor nem figyelünk oda arra, mi is az Isten akarata. Ahogy egykori világi el­nöktársam, Kálmán Attila mondta: mi tervezhetünk ugyan, de azért egy százalékot hagyjunk meg az Úristennek. Idézhetném Woody Allent is: ha azt akarod, hogy Is­ten jókedvre derüljön, mesélj neki a terveidről. Mindez pedig józan­ságra int.­­ A megigazulás kérdésében az ezredforduló idején közös nevezőre jutott a katolikusokkal előbb az evan­gélikus egyház, majd a reformátusok és a metodisták is. Lesz-e folytatás? Mi történt azóta, van-e esélye az öku­menikus párbeszédnek? - Az ökumenikus közeledésnek nincs alternatívája. Hiszen napja­inkban nem azt kérdezik meg az embertől, hogy miért vagy refor­mátus, hanem azt: miért vagy ke­resztyén? A fő elválasztó tényező jelenleg az egyház értelmezésé­ben van. Hogy az interkommunió, vagyis a kölcsönösen érvényesnek tekintett úrvacsora ügyében lesz-e előrelépés, az is bizonytalan egye­lőre. Sajnos nem látom, hogy teo­lógiai problémákkal ugyanolyan elánnal foglalkoznánk, mint annak idején a megigazulás kérdésével. Az érdemleges dialógushoz nagy szükségünk lenne a Nádas Pé­­ter-esszékben sokszor emlegetett folyamatos reflexió-önreflexió ké­pességére. A teológiai párbeszéden túl az is fontos lenne, hogy az egy­házak legyenek szolidárisak és fi­gyelmesek egymás iránt. Az elmúlt években például az állam szemé­ben sokszor volt fekete bárány az evangélikus egyház, mert határo­zott - és tegyük hozzá: teljesen he­lyénvaló - véleményt formált meg akár a menekültkérdésről, akár a keresztyénség „ideológiai hasz­nálatáról”. Válaszként őket nem részesítette olyan mértékű anyagi támogatásban a kormányzat, mint a reformátusokat. Nagyon örültem volna, ha mi akkor szolidárisan lemondunk a javukra szubvenci­ónk egy részéről. Nem tettük meg. Más példa: egyházunk hitvallása, a Heidelbergi Káté új fordítása­kor felmerült, hogy az „indulatos betoldásként” is emlegetett omi­nózus 80. kérdés-feleletet, amely a katolikusok miséjét kárhozatos bálványimádásnak nevezi, láb­jegyzeteljük. Hiszen ma már nem gondoljuk így, a kitétel a hitvi­ták korából maradt ránk. Sajnos a zsinaton kisebbségben marad­tunk a javaslattal. Tudom, hogy ez sokaknak kifejezetten rosszul esett. Egy ökumenikus imahéten bocsánatot kértem azoktól a kato­likusoktól, akiket megbántottunk. Bízom benne, hogy egy-egy ilyen gesztus gyógyító erejű lehet. Per­sze mind protestáns, mind katoli­kus oldalon voltak hullámhegyek, hullámvölgyek. Már önmagában nagy eredménynek tartanám, ha az egymásról bennünk élő ostoba kliséket elfelejtenénk. Mi például nem emlegetnénk máig a búcsú­cédulák gyakorlatát, amelyet a XVI. században a tridenti zsinat eltö­rölt. A XXI. században ennek fel­­hánytorgatása nonszensz. Jó len­ne, ha hittankönyveinknek a többi felekezetről szóló részeit átnéznék az érintettek is: vajon helyesen gondolkodunk-e róluk? Legelőször tehát a tüskéket kell kihúznunk. MAGAZIN 19 Kő Pál (1941-2020) K­orábban nem találkoztunk, Kő Pál mégis úgy fogadott hevesi birtokán hat éve, mintha régi kedves ismerősök lennék. Ami­kor bevezetett az alkotásai közé, feltűnt, hogy a szobrok nem egyszerű tárgyak számára, hanem lélekkel bíró társak, akik megszületésük után is vágynak az érintésére. Ahogy mesélt a szobrok­ról, mindent végigsimított, taktilis érzékelése különleges kapcsolatot feltételezett. Időt adott az érintésnek, hiszen egy szobrásznak időre van szüksége, mondta. Kő Pál életének 80. évében, június 7-én hunyt el. „Édesapa, Kő Pál, a legcsodálatosabb ember, az éjszaka áthajózott a túlvilágra egy só­hajtással. Vele voltunk, öleltük, szerettük, fogtuk a kezét. Méltósággal, mosollyal, énekkel élt az utolsó pillanatig, öröm volt a vele töltött idő” - adta hírül a Kossuth-díjas szobrászművész fia, Kő Boldizsár. Nem szobrásznak készült, „világhírű festő” szeretett volna lenni, és eleinte úgy tűnt, jó úton halad. Tizenévesként színes plakátokat ké­szített a hevesi filmszínház számára, olajfestményeket, ceruzarajzokat régi fényképek alapján elhunyt katonákról vagy családtagokról. „Ezt a ténykedésemet igen jól meg­fizették, én is nagyon szerettem csinálni - mesélte később. - Híre ment, hogy ezzel foglalkozom, s megkeresett egy kurátor, hogy a jászszentandrási templomba fes­sek stációsorozatot. Megfestettem kétezer forintért. Ez a munkám ma is látható. Vállalom érett fejjel is.” Mivel apja dzsentricsaládból származott, egyetlen középiskolá­ba sem vették fel. Amikor később mégis gimnáziumba került, két év után meglépett, művész akart lenni. így került Budapestre, ahol a Képző- és Iparművészeti Gimná­ziumban végre festészetet tanulhatott, tanára azonban gyorsan letörte a lelkesedését. „Meg kell válnom tőled, mert rontod az osztály átlagát” - mondta neki Csebi Pogány István, aki azonban mégsem bocsátotta el az iskolából, elvitte inkább Somogyi Józsefhez azzal, hogy a fiú rajzai „olyan drótosak, talán szobrásznak jó lesz” - idézte fel Kő Pál egy riportfilmben. A Kossuth-díjas szobrászművész tanítványául fogadta a fiatalt, aki ekkor választotta magának az új nevét. „Az eredeti nevem Maczky Le­vente Lajos volt, és emiatt sokat gúnyolódtak rajtam gyerekkoromban. Az ötvenes években kockázatos volt egy fiúgyereknek Levente névvel léteznie - mesélte egy interjúban. - El akartam rejtőzni a világ leg­egyszerűbb neve mögé, ezért választottam a Kő nevet.” 1968-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Pályáját a szürre­alizmussal kacérkodó kisplasztikákkal indította, gyermekkorának kü­lönös, groteszk meséit idézik fel figurái, amelyek a jókedvnek, a mély­ben lakó humanista derűnek sem voltak híján, és a pop-art sem hagyta érintetlenül a szobrászt. Első korszakának munkáit 1972-es önálló tárlatán mutatta be a Műcsarnokban. Az alkotások jelentős része fába faragott kompozíció volt, de bronzba öntött, ólomba és alumíniumba foglalt műveken túl kőfaragványok is szerepeltek a kiállításon. Intim magánmitológiáját a hetvenes évek közepétől formázta mo­numentális köztéri alkotásokba. A mohácsi Történelmi Emlékhely fes­tett, fém- és csontberakásokkal díszített fa sírjelei máig egyedülállóak a magyar emlékműszobrászatban. Kő Pál legtöbbször az árral szemben úszott, nem volt radikális, sajátos humorral játszotta ki az elvárások teremtette szabályokat. Kötelezően elkészített Lenin-szobra a lánglel­kű bölcs helyett egy groteszk manót formáz (nem véletlenül borult ki Aczél György a mű láttán). A nyolcvanas évektől az országvigyázók újraállításán fáradozott: a középkori magyar szobrászat szellemében faragta meg Géza fejede­lem és István király veszprémi kő domborművét, és a vatikáni Magya­rok Nagyasszonya-kápolna kőreliefjeit. Szent Istvánt ábrázoló kőszob­rát a Gellért-hegyen, a Sziklatemplom előtt avatták fel 2001-ben. „Aki nem becsüli a múltját, egyszerűen nem létezhet. Szomorú, hogy nálunk rögtön magyarázkodni kényszerül, aki a nemzeti értékeink ápolásának fontosságáról beszél” - fogalmazott történelmi munkái kapcsán. Az alkotás mellett az oktatás jelentette pályája másik oszlopát. 1978 óta tanított a Képzőművészeti Főiskolán (2000 óta Magyar Képzőmű­vészeti Egyetem). 2009 óta volt az egyetem professor emeritusa.. Természetes egyszerűséggel vegyítette a posztmodernt az ősi ha­gyományokkal, a groteszket a humanizmussal, és a közéletben is az egymásnak látszólag ellentmondó irányzatok összehangolásán dolgo­zott. „Szellemi megosztottság erős kisközösségeket bomlasztott fel, és ez tragikus - mondta egyszer. - Nem uniformizált véleményekre van szükség, hanem arra, hogy a különböző felfogású emberek, tisztelet­ben tartva a másik véleményét, tudjanak beszélgetni egymással. (...) Óriási az értelmiség, a művésztársadalom felelőssége a tekintetben, hogy mivé lesz ez az elszegényedett, kiszipolyozott nemzet.” Ficsor Benedek

Next