Magyar Hang, 2020. június (3. évfolyam, 23-26. szám)
2020-06-12 / 24. szám
Magyar Hang | 2020. június 12-18. Ez ugyanis azt a látszatot keltette, mintha az addig háttérbe szorított egyház mohón mindent akart volna hirtelenjében. Ráadásul egyházi iskolák sem mindig ott indultak, ahol erre a feltétel adott volt. 1997-től 2014-ig a református egyház vezetőjeként gyakran tárgyalhatott az ország élén állókkal, baloldaliakkal, jobboldaliakkal egyaránt. Milyen tapasztalatokat szerzett? - Az volt az alapelvem, hogy nekem kutyakötelességem mindenkivel tárgyalni, aki az ország legitim vezetője. Megsértődni pedig sohasem szabad. Amikor püspökké és a zsinat lelkészi elnökévé választottak, akkor Horn Gyulának hívták a miniszterelnököt. Nehéz partner volt. Megismerhettem az összes kormányfőt Medgyessy Pétertől Gyurcsány Ferencen, Bajnai Gordonon át Orbán Viktorig. Tárgyalni mindenkivel lehetett. Az embert akkor vették komolyan, ha képviselte egyháza érdekeit, ha tudott nemet is mondani. Fontos tapasztalat, hogy az idő múlásával a minisztériumi szakapparátus színvonala egyre inkább csökkent. Ez nyilván összefüggött a ténnyel, hogy a szakembereket a különböző kormányváltásokkor rendre lecserélték. Az efféle sakkozást nemcsak értelmetlennek, de a demokráciára is károsnak tartom. Megtanultuk azt is, hogy az egyházak akkor léphetnek fel eredményesen, ha egymás között egyezségre jutnak. A rendszerváltozás előbb-utóbb számvetésre kényszerítette az egyházakat. Mindebben máig az evangélikusok járnak az élen. Mi volt a reformátusok állásfoglalása a kérdésről? - A rendszerváltozás után minden választott tisztviselő lemondott, és új választást rendeltek el. Létrejött egy bizottság a diktatúra alatt meghurcoltak rehabilitálására. Zsinati elnökségem idején mindezt kiegészítettük azzal, hogy anyagi kárpótlást is juttattunk az érintetteknek. Amikor lehetőség nyitt arra, hogy egyházi személyek kérhetik az átvilágításukat, nagy vita zajlott a zsinatban, hogy az eljárást tegyük-e kötelezővé. A zsinat végül az önkéntesség mellett döntött. Feltételül szabta ugyanakkor, hogy az átvilágítottak közöljék a zsinattal a vizsgálat eredményét. Azon kevesek közé tartozom, akik alávetették magukat az eljárásnak. Amikor első ciklusom lejártakor hírbe hoztak az állambiztonsággal, elegendő volt bemutatni az átvilágításomról született dokumentumot, amely egyértelműen cáfolta a vádakat. - Foglalkoztak rendszerszerűen is az ügynökkérdéssel? - Felkértünk egy bizottságot az anyagokat összegyűjtésére. A második lépés, az iratokat vizsgáló és értékelő belső egyházi testület munkája azonban sajnos nagyon gyorsan megfeneklett. A továbblépés lehetősége ma is megvan, az illetékes egyházi testület döntésén múlik. Jó lenne, ha folytatnák. Az egyházakra vonatkozó statisztikai adatok sokkoló hatásúak, folyamatos térvesztésről tanúskodnak. A KSH adatai szerint 2001 és 2011 között 74,62-ről 54,66 százalékra csökkent a magukat vallásosnak tartó magyarok száma. Az Európai Bizottság társadalmi felmérése szerint 2014-ben a magyar fiatalok 26 százaléka vallotta magát katolikusnak, 6 százalékuk protestánsnak, de csupán 3 százalékuk járt hetente templomba. A zsinat maga is készíttetett 2011-ben egy ezzel kapcsolatos felmérést. A térvesztés valóban érzékelhető, ám az eredményeket továbbgondolva azt is észrevehettük, hogy a falvakban legtöbbször a lakossággal együtt fogyott el a gyülekezet. A kisvárosokban, feltehetően az előbbi ténnyel öszszefüggésben, ugyanakkor gyarapodást tapasztaltunk. Gyülekezetfüggő is, hogy egy-egy adott helyen mennyire érzi otthon magát az ifjúság. 1974 óta tanultok fiatalokat, lelkésznek készülőket, de hittanosokat is. Sokszor kérdezik, hogy a különböző generációk között milyen különbséget látok. A mai ifjúság egyrészt nagyon más, mint az évtizedekkel korábbi, ugyanakkor pontosan ugyanolyan. Hogy miben más? Nyilván hatással van rájuk a korszellem, amely azt diktálja, hogy mindenben az élményt kell keresni, a házimunkától az istentiszteletig. Ugyanúgy 90 Megismerhettem az összes kormányfőt Medgyessy Pétertől Gyurcsány Ferencen, Bajnai Gordonon át Orbán Viktorig. Tárgyalni mindenkivel lehetett. Az embert akkor vették komolyan, ha képviselte egyháza érdekeit, ha tudott nemet is mondani szomjazzák viszont a figyelmet és a megértést, mint elődeik. Ezért is téves út, ha valaki azzal akar körükben eredményt elérni, hogy megpróbál fiatalosnak, modernnek látszani. A figyelem az igazán fontos. Még az olykor gyerekesnek, elhanyagolhatónak tűnő vágyaik, gondolataik esetében is. Napjaink tapasztalata, hogy a lelkészi hivatásra készülők nagyon nehezen tudják elképzelni magukat nem városi közegben. Falusi szolgálatot nem szívesen vállalnának. A diploma előtt sokszor elbizonytalanodnak, maradni akarnak az egyetemen, passziváltatnak egy-egy félévet, késleltetve a lelkésszé avatást. Noha az utóbbi időben hihetetlenül csökkent a lelkészi pályára jelentkezők száma, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a XX. századot hasonló hullámhegyek és hullámvölgyek kísérték. A két háború között Dunát lehetett volna rekeszteni az állástalan segédlelkészekből. Amikor én kezdtem a tanulmányaimat, egy-egy évfolyamon 5-6 hallgató volt, mi kilógtunk 25 fővel. Szerencsére a csökkenő tendencia nemrégiben megállt. Ne felejtsük el azt sem, hogy a keresztyénség mindig ellenszélben dolgozott. Sokszor nem figyelünk oda arra, mi is az Isten akarata. Ahogy egykori világi elnöktársam, Kálmán Attila mondta: mi tervezhetünk ugyan, de azért egy százalékot hagyjunk meg az Úristennek. Idézhetném Woody Allent is: ha azt akarod, hogy Isten jókedvre derüljön, mesélj neki a terveidről. Mindez pedig józanságra int. A megigazulás kérdésében az ezredforduló idején közös nevezőre jutott a katolikusokkal előbb az evangélikus egyház, majd a reformátusok és a metodisták is. Lesz-e folytatás? Mi történt azóta, van-e esélye az ökumenikus párbeszédnek? - Az ökumenikus közeledésnek nincs alternatívája. Hiszen napjainkban nem azt kérdezik meg az embertől, hogy miért vagy református, hanem azt: miért vagy keresztyén? A fő elválasztó tényező jelenleg az egyház értelmezésében van. Hogy az interkommunió, vagyis a kölcsönösen érvényesnek tekintett úrvacsora ügyében lesz-e előrelépés, az is bizonytalan egyelőre. Sajnos nem látom, hogy teológiai problémákkal ugyanolyan elánnal foglalkoznánk, mint annak idején a megigazulás kérdésével. Az érdemleges dialógushoz nagy szükségünk lenne a Nádas Péter-esszékben sokszor emlegetett folyamatos reflexió-önreflexió képességére. A teológiai párbeszéden túl az is fontos lenne, hogy az egyházak legyenek szolidárisak és figyelmesek egymás iránt. Az elmúlt években például az állam szemében sokszor volt fekete bárány az evangélikus egyház, mert határozott - és tegyük hozzá: teljesen helyénvaló - véleményt formált meg akár a menekültkérdésről, akár a keresztyénség „ideológiai használatáról”. Válaszként őket nem részesítette olyan mértékű anyagi támogatásban a kormányzat, mint a reformátusokat. Nagyon örültem volna, ha mi akkor szolidárisan lemondunk a javukra szubvenciónk egy részéről. Nem tettük meg. Más példa: egyházunk hitvallása, a Heidelbergi Káté új fordításakor felmerült, hogy az „indulatos betoldásként” is emlegetett ominózus 80. kérdés-feleletet, amely a katolikusok miséjét kárhozatos bálványimádásnak nevezi, lábjegyzeteljük. Hiszen ma már nem gondoljuk így, a kitétel a hitviták korából maradt ránk. Sajnos a zsinaton kisebbségben maradtunk a javaslattal. Tudom, hogy ez sokaknak kifejezetten rosszul esett. Egy ökumenikus imahéten bocsánatot kértem azoktól a katolikusoktól, akiket megbántottunk. Bízom benne, hogy egy-egy ilyen gesztus gyógyító erejű lehet. Persze mind protestáns, mind katolikus oldalon voltak hullámhegyek, hullámvölgyek. Már önmagában nagy eredménynek tartanám, ha az egymásról bennünk élő ostoba kliséket elfelejtenénk. Mi például nem emlegetnénk máig a búcsúcédulák gyakorlatát, amelyet a XVI. században a tridenti zsinat eltörölt. A XXI. században ennek felhánytorgatása nonszensz. Jó lenne, ha hittankönyveinknek a többi felekezetről szóló részeit átnéznék az érintettek is: vajon helyesen gondolkodunk-e róluk? Legelőször tehát a tüskéket kell kihúznunk. MAGAZIN 19 Kő Pál (1941-2020) Korábban nem találkoztunk, Kő Pál mégis úgy fogadott hevesi birtokán hat éve, mintha régi kedves ismerősök lennék. Amikor bevezetett az alkotásai közé, feltűnt, hogy a szobrok nem egyszerű tárgyak számára, hanem lélekkel bíró társak, akik megszületésük után is vágynak az érintésére. Ahogy mesélt a szobrokról, mindent végigsimított, taktilis érzékelése különleges kapcsolatot feltételezett. Időt adott az érintésnek, hiszen egy szobrásznak időre van szüksége, mondta. Kő Pál életének 80. évében, június 7-én hunyt el. „Édesapa, Kő Pál, a legcsodálatosabb ember, az éjszaka áthajózott a túlvilágra egy sóhajtással. Vele voltunk, öleltük, szerettük, fogtuk a kezét. Méltósággal, mosollyal, énekkel élt az utolsó pillanatig, öröm volt a vele töltött idő” - adta hírül a Kossuth-díjas szobrászművész fia, Kő Boldizsár. Nem szobrásznak készült, „világhírű festő” szeretett volna lenni, és eleinte úgy tűnt, jó úton halad. Tizenévesként színes plakátokat készített a hevesi filmszínház számára, olajfestményeket, ceruzarajzokat régi fényképek alapján elhunyt katonákról vagy családtagokról. „Ezt a ténykedésemet igen jól megfizették, én is nagyon szerettem csinálni - mesélte később. - Híre ment, hogy ezzel foglalkozom, s megkeresett egy kurátor, hogy a jászszentandrási templomba fessek stációsorozatot. Megfestettem kétezer forintért. Ez a munkám ma is látható. Vállalom érett fejjel is.” Mivel apja dzsentricsaládból származott, egyetlen középiskolába sem vették fel. Amikor később mégis gimnáziumba került, két év után meglépett, művész akart lenni. így került Budapestre, ahol a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban végre festészetet tanulhatott, tanára azonban gyorsan letörte a lelkesedését. „Meg kell válnom tőled, mert rontod az osztály átlagát” - mondta neki Csebi Pogány István, aki azonban mégsem bocsátotta el az iskolából, elvitte inkább Somogyi Józsefhez azzal, hogy a fiú rajzai „olyan drótosak, talán szobrásznak jó lesz” - idézte fel Kő Pál egy riportfilmben. A Kossuth-díjas szobrászművész tanítványául fogadta a fiatalt, aki ekkor választotta magának az új nevét. „Az eredeti nevem Maczky Levente Lajos volt, és emiatt sokat gúnyolódtak rajtam gyerekkoromban. Az ötvenes években kockázatos volt egy fiúgyereknek Levente névvel léteznie - mesélte egy interjúban. - El akartam rejtőzni a világ legegyszerűbb neve mögé, ezért választottam a Kő nevet.” 1968-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Pályáját a szürrealizmussal kacérkodó kisplasztikákkal indította, gyermekkorának különös, groteszk meséit idézik fel figurái, amelyek a jókedvnek, a mélyben lakó humanista derűnek sem voltak híján, és a pop-art sem hagyta érintetlenül a szobrászt. Első korszakának munkáit 1972-es önálló tárlatán mutatta be a Műcsarnokban. Az alkotások jelentős része fába faragott kompozíció volt, de bronzba öntött, ólomba és alumíniumba foglalt műveken túl kőfaragványok is szerepeltek a kiállításon. Intim magánmitológiáját a hetvenes évek közepétől formázta monumentális köztéri alkotásokba. A mohácsi Történelmi Emlékhely festett, fém- és csontberakásokkal díszített fa sírjelei máig egyedülállóak a magyar emlékműszobrászatban. Kő Pál legtöbbször az árral szemben úszott, nem volt radikális, sajátos humorral játszotta ki az elvárások teremtette szabályokat. Kötelezően elkészített Lenin-szobra a lánglelkű bölcs helyett egy groteszk manót formáz (nem véletlenül borult ki Aczél György a mű láttán). A nyolcvanas évektől az országvigyázók újraállításán fáradozott: a középkori magyar szobrászat szellemében faragta meg Géza fejedelem és István király veszprémi kő domborművét, és a vatikáni Magyarok Nagyasszonya-kápolna kőreliefjeit. Szent Istvánt ábrázoló kőszobrát a Gellért-hegyen, a Sziklatemplom előtt avatták fel 2001-ben. „Aki nem becsüli a múltját, egyszerűen nem létezhet. Szomorú, hogy nálunk rögtön magyarázkodni kényszerül, aki a nemzeti értékeink ápolásának fontosságáról beszél” - fogalmazott történelmi munkái kapcsán. Az alkotás mellett az oktatás jelentette pályája másik oszlopát. 1978 óta tanított a Képzőművészeti Főiskolán (2000 óta Magyar Képzőművészeti Egyetem). 2009 óta volt az egyetem professor emeritusa.. Természetes egyszerűséggel vegyítette a posztmodernt az ősi hagyományokkal, a groteszket a humanizmussal, és a közéletben is az egymásnak látszólag ellentmondó irányzatok összehangolásán dolgozott. „Szellemi megosztottság erős kisközösségeket bomlasztott fel, és ez tragikus - mondta egyszer. - Nem uniformizált véleményekre van szükség, hanem arra, hogy a különböző felfogású emberek, tiszteletben tartva a másik véleményét, tudjanak beszélgetni egymással. (...) Óriási az értelmiség, a művésztársadalom felelőssége a tekintetben, hogy mivé lesz ez az elszegényedett, kiszipolyozott nemzet.” Ficsor Benedek