Magyar Hang, 2020. június (3. évfolyam, 23-26. szám)

2020-06-12 / 24. szám

Magyar Hang | 2020. június 12-18. HELYZET-KÉP 17 Porrá lesz E­z nem egy Ikarus. Persze, hogy ZIL, pontosan tudom, még szép, nem is azért mondom, hanem, mert öreg buszokat kutattunk, de csak őt találtuk, ott feszített az egykor város a városban budapesti Ikarus-telep, még az is lehet, hogy kellős közepén. Magányos hókotró a kora nyárban, oh, mily kiszámíthatatlan és kegyet­len a gondviselés. Nem rémlik, hogy kezdődött: egyszer csak zötyögtünk a buszon kétéves fiammal, szi­gorúan valamelyik ráncajtó mögötti dupla ülésen, és róttuk a megállókat. Ez volt a prog­ram játszóterezés helyett, nem én találtam ki, de egyáltalán nem bántam, mert a lakótelepi játszótér a társadalmi lét egyik legkíméletlenebb helyszíne. A többi (is) már történelem, a sok-sok kisebb-nagyobb buszos kaland a nemzetközi találkozóktól a térképen sem talál­ható vidéki bontókig végül mind ide, a legszebb szovjet teherautóhoz vezetett. Más ugyanis már nincs itt, a dicső múltra pár lekaparhatatlan helyen fennmaradt Ikarus-felirat utal csupán. A főbejáratot strázsáló biztonsági őr őszintén megörül nekünk, bámészkodóknak, előbú­jik az odújából spontán idegenvezetni. Mondom, hogy a buszokat keressük, mert itt egyből balra mindig parkolt néhány, és nem akármilyenek, egy-egy faros, sőt, a 620-as utánfu­­tós is, az ország legkülönbözőbb részeiből ideszállított alig húsz-, harminc esztendős 260, 280-asokra már fel sem kaptuk a fejünket. - Elköltöztek. Jöttek a kínaiak, a buszosok pedig mentek. Tényleg, hiszen úgy egy éve érkezett a hír, miszerint elkelt a komplexum, kínai befekte­tők látták meg benne a fantáziát, hogy kereskedelmi, logisztikai központtá alakítsák. - De alig történik valami, esküszöm, egyetlen melós szokott itt kapirgálni - vigyorog, hamar munka ritkán jó, jut eszembe az utolsó pillanatokra hagyott beadandó dolgozatok önfelmentő filozófiája, összenevetünk. Azért körbejárunk, mert talán utoljára. Monumentális csarnokokban taposunk bokáig a törmelékben, a korlátok nélküli lépcsősoron az egyik terem kupolájáig jutunk. A ricsajozó madárrajoktól hangos, rozsdásodó fémszerkezetet a természet uralja, az elporladt betonból fa nagyságú cserjék törnek utat a fény felé. Ez már valóban a vég. Odakint apró, bizalmatlanul morcos küldöttség vár ránk, az új tulajdonos emberei. A férfiak a háttérben maradnak, a valószínűleg tolmács hölgy viszont mellénk szegődik a kínai piacok árusaihoz mérten is súlyosan tört magyarsággal tudakolva ittlétünk okát. Magyarázom, hogy a magyar buszgyártás mennyire fontos, szimbolikus, már-már kegy­helye ez, de vagy nem érti, vagy nem hiszi, hogy amatőr Ikarus-túrát tartunk, úgyhogy az arcára rajzolt kényszermosollyal velünk baktat egy darabig, s csak akkor marad el beszél­getni, amikor belefutunk a valóságosan egyetlen fizikai alkalmazottként lehullott vakola­tot lapátoló munkaerőbe. Bandukolunk ismét kettecskén, negyedóra múltán előbukkan a főkapu, körbeértünk. A semmibe vezető vasúti sín másik végén félig nyitva hagyva pusztuló raktárajtó, ez az állapota lehetett már fénykorában (olyanja sosem volt) is a sorsa, mert egy ideges kéz azt írta rá örök tanulságul: CSÚKD BE! Végül is nem ez mindannyiunk célja? Bárhogyan is, de nyomot hagyni a világban? Szöveg és kép: Dévényi István

Next