Magyar Hang, 2021. július-szeptember (4. évfolyam, 27-39. szám)
2021-09-10 / 37. szám
30 MAGAZIN • TÁRCA Vakáció Szenczi Tóth Károly A redőny félárbócon, a széles ablakszárnyak zárva. Nagyanyám nyitotta ki, mint rendesen, hajnalban kelt. Katalin unokatestvéremmel még aludnánk, de a házzal éppen szemben kézi nyomós kút, körülötte asszonyok zörgő vödrökkel, hangosan beszélgetnek, hozzá a víz zubogása eléggé zajos ébresztő. Apám amúgy is meghagyta: vakáció ide vagy oda, édesanyám hétkor keltse ám a gyerekeket. Halatokra süt a nap - lép a szobába nagyanyám, de már az ablaknál vagyunk, csodálkozunk, a nap ragyogó fénye miként csillan a vödrökön, aranyba von mindent. Élvezzük a látványt, a vidéki életképet, a vízhordók csacsogó kavalkádját. Nagykanizsa, Katonarét, hatvan éve. Nagyanyámék két katonatisztnek, Jenőnek és Vilmosnak albérletbe adták a nagy szobát. A szomszédos laktanyába voltak vezényelve, Vilmos szabad napjain, amit ő eltávnak mondott, kézen fogott, bejártuk a környéket, a Bagola-hegy erdei zegzugait, elmentünk a Potyli-patakhoz vagy a szomszédos Kiskanizsára, a kocsmában málnaszörpöt ittunk. Vittem magammal a Pajtás fényképezőgépemet. Vilmos megcsodálta: nahát, ez remek. Nógrádi parasztfiú volt, zárt ajakkal ejtett „á” betűit Katalinnal viccesen utánoztuk. Jenő zárkózott volt, az is nagyon rendes, de hallgatag - állapította meg nagyanyám. A két katona, mire mi pizsamában nekiláttunk a reggelinek, már nem volt otthon, hatra jártak szolgálatba. Nagyanyám az úttestet szegélyező vizesárok Ids hídján átment a nyomós kúthoz, csak néhány lépés, a távolról jövők irigykedtek: magának könnyű, Tóthné, mi bezzeg sok utcával odábbra cipekedünk. Nagyanyámék a múlt század elején házasodtak össze, telket olcsón a Tavasz utcán kínáltak, ez a vasútparttól a Teleki utcáig viszi a talpat, kutat fúrattak, de naponta jártak az utcakútra is csillogó tiszta ivóvízért. Nagyanyánk aztán a négy gyerekkel (köztük apámmal) otthon maradt, eladásra kardvirágot és krizantémot nevelt, munkát a majorság, két disznó meg a kert is adott, megtermett ott paprika, paradicsom, konyhához, evéshez minden. Délelőtt, bármerre játszottunk az udvarban, nagyanya tányéron tízórait hozott, zsíros kenyér, rajta korongra vágott, illatos lila hagyma, ha a kamrában kifogyott, minket szalajtott, ugyan szedjetek már, gyerekek. Nagyanya reggel a Vilmosék szobájában kezdett, szellőztetett, takarított, keddenként kikészített szennyesüket az udvarban esővízben áztatta, csak aztán a teknő. Hozzálátott az ebédhez, mindennap megmondta, mi lesz asztalon. Egyszer sem kérdezte, szeretjük-e. Ez négy gyermekkel nála sosem volt szokásban. Nem törődött vele, hogy Katalin ódzkodik a csirkehústól, én a sárgarépától. Krumliprósza lesz! (Máskor dödölle, gombóca...) Szeretitek, ugye? Otthon egyik sem volt napirenden. Egyedül az úgynevezett kiflismarn vaníliás, mazsolás változata képezett éjszokási hidat régi és új nemzedék közt, anyám tartalmas leves után főételnek adta. Délelőtt a ház előtti gyepen boltosdit játszottunk, papírpénzt rajzoltunk, aprónak ott volt nagyapa régipénz-gyűjteménye, pultnak két gyerekszék, begyűjtöttük az árukészletet, a ház mögötti bokrosban mindig volt gyomlálni való, csomókba rendeztük; ez hagyma, ez retek... de árultunk irkát, ceruzát, sőt könyvet is; ott vannak a háromforintos olcsó könyvtárnak - mondta nagyanya, azokat kihozhatjátok. Ebéd majd’ mindig a szabad ég alatt, nagyapa lábaira állította az éjjelre házfalhoz döntött kerti vasasztalt, nagyanya színes csíkos abroszt rakott, hozzá dödörgött egy sort, szép ez, de minduntalan vasalni kell. Nagyapám, a nyugdíjas vasúti főkalauz, ismerte a környéken mindenki, ebédig elintézte a hidast, mi, aszfaltközeli pestiek segítettünk, etettük a cocákat, közben ámulva csodálkoztunk, hogy is megy ez. Délelőtt gyakran jött két egykori ferences harmadrendi apáca, jótékony célra mindenféle holmit gyűjteni, máskor a sánta villanyszámlás asszony, a drótos tót utcahosszan kiabált, szombatonként a jeges, a tejfölösasszonynak szerda volt a napja, csípőre tett kézzel, feje tetején nagy kerek kosarat egyensúlyozott, benne vászonkendővel takarva friss tejföl, vaj, túró. Délután vagy kiültünk nagyanyámmal az utcapadra, vagy szomszédoltunk. A legmesszibb, ahová engedett, Mátés cipészmester volt háromháznyira. Mellette a vegyesbolt, oda is. Este lavóros mosakodás a konyhában, no persze külön-külön, aztán zsupsz az ágyba, nagyanya sötétedés után már nem tűrt gyerekzsivajt. Lassan elmúlt a nyár, és jött a következő, meg még sok tucat és még több, mind emlékeink tárházába vonult. Ma, a diákok idei vakációjának utolsó vasárnapján a reggeli napfény szokatlan, éles fénnyel világított itt a nagyváros utcáira, ugyanúgy, mint annak idején a nagykanizsai kútnál sorakozó aszszonyokra és a gyepre, ahol gyermekként boltost játszottunk. Összekapaszkodott öreg emlékeinkkel, könnyet, mosolyt egyszerre hozott, és beragyogott mindent-mindent." HIRDETÉS CINEFEST MISKOLCI NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁL 2021. SZEPTEMBER 10-18. www.cinefest.hu ' ' potAmooate KIEMELT TÁMOGATÓK KIEMELT MIDUPMINER « KIEMELT PARTNEREK N"l =| nam MGLBH -S& minap M ® M-'SSOLC 2021. szeptember 10-16. | Magyar Hang Már sosem Gazda Albert H a megkérdeznék tőlem, mikor és hol szeretnék élni (volt már rá példa), akkor azt mondanám: minden jól van úgy, ahogyan van. Bár nyilván lehetne jobban (ahogy múlik az idő, úgy növekszik a kifogásolható nüanszok mennyisége), meg persze szívesen kipróbálnám ezt az egészet még egyszer, érdekes kalandnak bizonyulhatna szerintem. Ám hiába, már a Piramis együttes is leszögezte anno: nincs két élete senkinek, ez ellen nem tehetünk semmit. Viszont ha mégis erőltetnék ezt a „hol és mikor”-t (előfordulhat az ilyen), akkor meg azt mondanám: a hetvenes évek francia filmjeiben. Abban az esetben, ha én lehetnék bennük Jean-Paul Belmondo. Párizsban, Marseille-ben, Nizzában, a Riviérán, mindegy, hogy hol, csak legyen kék az ég, szépek a lányok, gyorsak az autók, finom a kávé, a vörösbor, a cigaretta, a gonoszok és a hülyék pedig nyerjék el méltó büntetésüket nekem köszönhetően. Népszerű topik napjainkban az egypólusú világrend problematikája. Mióta öszszeomlott az egyik, azóta minden Amerika. (Noha ezt egyre többen kérdőjelezik meg, különösen olyankor, amikor a vezető hatalmat hatalmas kudarcok érik, mint Afganisztánban is a minap.) Nagypolitika ide, megkérdőjelezés oda, ezzel szemben sehol és semmiben sem volt egypólusúbb a világrend, mint most a filmben. Úgy értve, hogy a filmiparban. A filmművészet többé-kevésbé más, habár identitásától függetlenül sokszor az is amerikai típusú témákat variál a gondolkodás uniformizálódása következtében (de ezt a szálat nem gombolyítom most tovább, messzire vezetne, nem bírnék visszajönni). Szóval Hollywood minden, és kész. A nyugati ember számára okvetlenül (a keletinek ott van pluszban Bollywood, az afrikainak Nollywood, Kínát meg Japánt hagyjuk), amely pedig sokkal nagyobb helyet foglal el a világtérképen, mint valaha. Úgy érzem, a geopolitikai sajátosságokra fittyet hányva amerikai blockbusterekre tódul az ifjúság Lisszabontól Vlagyivosztokig, és néhány további kontinensen is. Nos, ez a mi gyerekkorunkban tényleg másképp volt, és fix, hogy nem pusztán a vasfüggöny mögöttiség perspektívája torzítja a képet. Akkor még pólus volt az európai film nagyközönségvonzó szegmense is, így semmivel sem láttuk kisebbnek Alain Delont és Jean-Paul Belmondót, mint teszem azt Clint Eastwoodot és Charles Bronsont. Ellenkezőleg. Azt szerettük volna, ha úgy szeretnek bennünket a lányok, mint Alaint, és olyan laza magabiztossággal oldjuk meg a problémáinkat, mint Jean-Paul. Kicsit Belmondo állt hozzánk közelebb. Nem volt annyira szép, hatékonyabbak voltak a pofonjai, végtelen eleganciával tartotta a Gauloises-t, és ritkábban halt meg a végén. Ha hajlamosabb lennék a kinyilatkoztatásokra, azt is állíthatnám: ilyen nem lesz többé. Nem állítom, elvégre fene se tudja, hogy mi lesz. Az viszont ténybeli tény, hogy saját élete filmjét Jean-Paul Belmondo sem élhette túl (és neki sem lesz másik). Kicsit olyan ez most, mintha családtag ment volna el. Noha soha nem lettünk ő, és nem oldottuk meg azzal a laza magabiztossággal a problémáinkat. Nem is fogjuk már sosem. De Párizsba legalább vissza kéne menni, és el kéne jutni végre Nizzába és a Riviérára. Akkor is, ha aligha pont olyanok, mint a hetvenes évek francia filmjeiben, és akkor is, ha nem tartjuk már a cigarettát sehogy, mert leszoktunk a dohányzásról évtizedekkel ezelőtt.