Magyar Hang, 2021. július-szeptember (4. évfolyam, 27-39. szám)

2021-09-10 / 37. szám

30 MAGAZIN • TÁRCA Vakáció Szenczi Tóth Károly A redőny félárbócon, a széles ablak­szárnyak zárva. Nagyanyám nyi­totta ki, mint rendesen, hajnalban kelt. Katalin unokatestvéremmel még aludnánk, de a házzal éppen szemben kézi nyomós kút, körülötte asszonyok zör­gő vödrökkel, hangosan beszélgetnek, hozzá a víz zubogása eléggé zajos ébresztő. Apám amúgy is meghagyta: vakáció ide vagy oda, édesanyám hétkor keltse ám a gyerekeket. Halatokra süt a nap - lép a szobába nagy­anyám, de már az ablaknál vagyunk, csodál­kozunk, a nap ragyogó fénye miként csillan a vödrökön, aranyba von mindent. Élvezzük a látványt, a vidéki életképet, a vízhordók csacsogó kavalkádját. Nagykanizsa, Katonarét, hatvan éve. Nagyanyámék két katonatisztnek, Jenőnek és Vilmosnak albérletbe adták a nagy szobát. A szomszédos laktanyába voltak vezényel­ve, Vilmos szabad napjain, amit ő eltávnak mondott, kézen fogott, bejártuk a környé­ket, a Bagola-hegy erdei zegzugait, elmen­tünk a Potyli-patakhoz vagy a szomszédos Kiskanizsára, a kocsmában málnaszörpöt ittunk. Vittem magammal a Pajtás fény­képezőgépemet. Vilmos megcsodálta: na­hát, ez remek. Nógrádi parasztfiú volt, zárt ajakkal ejtett „á” betűit Katalinnal viccesen utánoztuk. Jenő zárkózott volt, az is na­gyon rendes, de hallgatag - állapította meg nagyanyám. A két katona, mire mi pizsam­ában nekiláttunk a reggelinek, már nem volt otthon, hatra jártak szolgálatba. Nagyanyám az úttestet szegélyező vizes­árok Ids hídján átment a nyomós kúthoz, csak néhány lépés, a távolról jövők irigyked­tek: magának könnyű, Tóthné, mi bezzeg sok utcával odábbra cipekedünk. Nagyanyámék a múlt század elején házasodtak össze, tel­ket olcsón a Tavasz utcán kínáltak, ez a vas­­útparttól a Teleki utcáig viszi a talpat, kutat fúrattak, de naponta jártak az utcakútra is csillogó tiszta ivóvízért. Nagyanyánk aztán a négy gyerekkel (köztük apámmal) otthon maradt, eladásra kardvirágot és krizanté­mot nevelt, munkát a majorság, két disznó meg a kert is adott, megtermett ott paprika, paradicsom, konyhához, evéshez minden. Délelőtt, bármerre játszottunk az udvarban, nagyanya tányéron tízórait hozott, zsíros kenyér, rajta korongra vágott, illatos lila hagyma, ha a kamrában kifogyott, minket szalajtott, ugyan szedjetek már, gyerekek. Nagyanya reggel a Vilmosék szobájában kezdett, szellőztetett, takarított, kedden­ként kikészített szennyesüket az udvarban esővízben áztatta, csak aztán a teknő. Hoz­zálátott az ebédhez, mindennap megmond­ta, mi lesz asztalon. Egyszer sem kérdez­te, szeretjük-e. Ez négy gyermekkel nála sosem volt szokásban. Nem törődött vele, hogy Katalin ódzkodik a csirkehústól, én a sárgarépától. Krumliprósza lesz! (Máskor dödölle, gombóca...) Szeretitek, ugye? Ott­hon egyik sem volt napirenden. Egyedül az úgynevezett kiflismarn vaníliás, mazsolás változata képezett éjszokási hidat régi és új nemzedék közt, anyám tartalmas leves után főételnek adta. Délelőtt a ház előtti gyepen boltosdit ját­szottunk, papírpénzt rajzoltunk, aprónak ott volt nagyapa régipénz-gyűjteménye, pultnak két gyerekszék, begyűjtöttük az árukészletet, a ház mögötti bokrosban mindig volt gyom­lálni való, csomókba rendeztük; ez hagyma, ez retek... de árultunk irkát, ceruzát, sőt könyvet is; ott vannak a háromforintos ol­csó könyvtárnak - mondta nagyanya, azokat kihozhatjátok. Ebéd majd’ mindig a szabad ég alatt, nagyapa lábaira állította az éjjelre házfalhoz döntött kerti vasasztalt, nagyanya színes csíkos abroszt rakott, hozzá dödörgött egy sort, szép ez, de minduntalan vasalni kell. Nagyapám, a nyugdíjas vasúti főkalauz, ismerte a környéken mindenki, ebédig elin­tézte a hidast, mi, aszfaltközeli pestiek se­gítettünk, etettük a cocákat, közben ámulva csodálkoztunk, hogy is megy ez. Délelőtt gyakran jött két egykori ferences harmadrendi apáca, jótékony célra minden­féle holmit gyűjteni, máskor a sánta villany­­számlás asszony, a drótos tót utcahosszan kiabált, szombatonként a jeges, a tejfölös­asszonynak szerda volt a napja, csípőre tett kézzel, feje tetején nagy kerek kosarat egyensúlyozott, benne vászonkendővel ta­karva friss tejföl, vaj, túró. Délután vagy kiültünk nagyanyámmal az utcapadra, vagy szomszédoltunk. A leg­messzibb, ahová engedett, Mátés cipész­mester volt háromháznyira. Mellette a ve­gyesbolt, oda is. Este lavóros mosakodás a konyhában, no persze külön-külön, aztán zsupsz az ágyba, nagyanya sötétedés után már nem tűrt gyerekzsivajt. Lassan elmúlt a nyár, és jött a következő, meg még sok tucat és még több, mind em­lékeink tárházába vonult. Ma, a diákok idei vakációjának utolsó vasárnapján a reggeli napfény szokatlan, éles fénnyel világított itt a nagy­város utcáira, ugyanúgy, mint annak idején a nagykanizsai kútnál sorakozó asz­­szonyokra és a gyepre, ahol gyermekként boltost játszottunk. Összekapaszkodott öreg emlékeinkkel, könnyet, mosolyt egyszerre hozott, és bera­gyogott mindent-mindent." HIRDETÉS CINEFEST MISKOLCI NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁL 2021. SZEPTEMBER 10-18. www.cinefest.hu ' ' potAmooate KIEMELT TÁMOGATÓK KIEMELT MIDUPMINER « KIEMELT PARTNEREK N"l =| nam MGLBH -S& minap M ® M-'SSOLC 2021. szeptember 10-16. | Magyar Hang Már sosem Gazda Albert H­ a megkérdeznék tőlem, mikor és hol szeretnék élni (volt már rá példa), akkor azt mondanám: minden jól van úgy, ahogyan van. Bár nyilván lehetne jobban (ahogy múlik az idő, úgy növekszik a kifogásolható nüan­­szok mennyisége), meg persze szívesen kipróbálnám ezt az egészet még egyszer, érdekes kalandnak bizonyulhatna szerin­tem. Ám hiába, már a Piramis együttes is leszögezte anno: nincs két élete senkinek, ez ellen nem tehetünk semmit. Viszont ha mégis erőltetnék ezt a „hol és mikor”-t (előfordulhat­ az ilyen), akkor meg azt mondanám: a hetvenes évek francia film­jeiben. Abban az esetben, ha én lehetnék bennük Jean-Paul Belmondo. Párizsban, Marseille-ben, Nizzában, a Riviérán, mind­egy, hogy hol, csak legyen kék az ég, szépek a lányok, gyorsak az autók, finom a kávé, a vörösbor, a cigaretta, a gonoszok és a hü­lyék pedig nyerjék el méltó büntetésüket nekem köszönhetően. Népszerű topik napjainkban az egypó­lusú világrend problematikája. Mióta ösz­­szeomlott az egyik, azóta minden Amerika. (Noha ezt egyre többen kérdőjelezik meg, különösen olyankor, amikor a vezető ha­talmat hatalmas kudarcok érik, mint Afga­nisztánban is a minap.) Nagypolitika ide, megkérdőjelezés oda, ezzel szemben sehol és semmiben sem volt egypólusúbb a világ­rend, mint most a filmben. Úgy értve, hogy a filmiparban. A filmművészet többé-ke­­vésbé más, habár identitásától függetlenül sokszor az is amerikai típusú témákat va­riál a gondolkodás uniformizálódása követ­keztében (de ezt a szálat nem gombolyítom most tovább, messzire vezetne, nem bírnék visszajönni). Szóval Hollywood minden, és kész. A nyugati ember számára okvetlenül (a keletinek ott van pluszban Bollywood, az afrikainak Nollywood, Kínát meg Japánt hagyjuk), amely pedig sokkal nagyobb he­lyet foglal el a világtérképen, mint valaha. Úgy érzem, a geopolitikai sajátosságokra fittyet hányva amerikai blockbusterekre tó­dul az ifjúság Lisszabontól Vlagyivosztokig, és néhány további kontinensen is. Nos, ez a mi gyerekkorunkban tényleg másképp volt, és fix, hogy nem pusztán a vasfüggöny mögöttiség perspektívája tor­zítja a képet. Akkor még pólus volt az eu­rópai film nagyközönségvonzó szegmense is, így semmivel sem láttuk kisebbnek Alain Delont és Jean-Paul Belmondót, mint te­szem azt Clint Eastwoodot és Charles Bronsont. Ellenkezőleg. Azt szerettük volna, ha úgy szeretnek bennünket a lányok, mint Alaint, és olyan laza magabiztossággal oldjuk meg a problémáinkat, mint Jean-Paul. Kicsit Belmondo állt hozzánk közelebb. Nem volt annyira szép, hatékonyabbak voltak a po­fonjai, végtelen eleganciával tartotta a Gau­­loises-t, és ritkábban halt meg a végén. Ha hajlamosabb lennék a kinyilatkozta­tásokra, azt is állíthatnám: ilyen nem lesz többé. Nem állítom, elvégre fene se tudja, hogy mi lesz. Az viszont ténybeli tény, hogy saját élete filmjét Jean-Paul Belmondo sem élhette túl (és neki sem lesz másik). Kicsit olyan ez most, mintha családtag ment vol­na el. Noha soha nem lettünk ő, és nem ol­dottuk meg azzal a laza magabiztossággal a problémáinkat. Nem is fogjuk már sosem. De Párizsba legalább vissza kéne menni, és el kéne jutni végre Nizzába és a Riviérá­ra. Akkor is, ha aligha pont olyanok, mint a hetvenes évek francia filmjeiben, és akkor is, ha nem tartjuk már a cigarettát sehogy, mert leszoktunk a dohányzásról évtizedek­kel ezelőtt.

Next