Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)

2022-07-08 / 28. szám

Magyar Hang | 2022. július 8-i 4._________________________________ Lányi András A konzervatívokat arról le­het felismerni, hogy elég nehéz felismerni ő­ket. Akik világnézetük,­­ öl­tözködésük vagy előítéleteik ha­misítatlan konzervatív jellegével tüntetnek, valószínűleg nincse­nek tisztában azzal, hogy ennek a szónak nem létezik egyszer s mindenkorra érvényes jelentése: különböző kontextusokban mást és mást jelent. Inkább egy gondol­kodásmódra utal, mintsem meg­határozott tartalomra. A gyors és gyökeres változásokkal beköszöntő modernitás évszázadaiban kon­zervatívnak nevezik azokat, akik ezeket a változásokat ugyan nem utasítják el valami múltbéli álla­potra vagy tekintélyre hivatkozva, ahogyan azt a fundamentalisták teszik, de azért végképp eltörölni sem óhajtják a múltat, hogy a he­lyére építsenek valami merőben újat a haladás bajnokainak egyik vagy másik csalhatatlan receptje szerint. Nemcsak azért nem, mert gya­korlatias emberek lévén bizalmat­lanok a kipróbálatlan elvek iránt, hanem főleg azért, mert a valóság­érzékük azt súgja, hogy kedvező változásokat elérni mindig kön­­­nyebb a fennálló, működő folya­matokhoz kapcsolódva, mint azok ellenében. Továbbá az is jellemzi őket, hogy kerülik a metafizikai spekulációkat az emberi természet jóságáról vagy rosszaságáról, in­kább abban bíznak, hogy legyen az akármilyen, mindenesetre javítha­tó. Áll ez a viszonyokra is: könnyebb valamit kijavítani, mint eldobni és elölről kezdeni. Ami a történelmi múltat illeti, attól pedig egyáltalán nem lehet megszabadulni, mert akkor is hat ránk, sőt akkor csak igazán, ha megpróbáljuk letagadni. Mindebből egyenesen követke­zik az egyedüli közös vonás, ami szerintem minden konzervatív ér­zület alapja, ez pedig a történelem iránti tisztelet. Nem próbálnak sem elvenni belőle, sem hozzátenni, sem megismételni, sem elfelejte­ni: az ilyesmi mindig megbos­­­szulja magát. Nem mintha a múlt öröksége - a hagyomány - valami megváltoztathatatlan, kész adott­ság volna, éppen ellenkezőleg: egy hagyomány addig eleven, ameddig vitatkoznak az értelméről. Nem azért vitatják, hogy kiderüljön, mi hogyan volt egykor, hanem hogy eldöntsék, holnap hogyan legyen. Ezért olyan veszedelmes min­den csalás, amit a múlttal kap­csolatban elkövetnek. Bármen­­nyire szeretnénk, sem a magunk, sem a hazánk, sem az emberiség történetéből nem lehet semmit ki­törölni. Azért nem lehet, mert mi magunk, így, ahogy vagyunk, en­nek a történetnek a megtestesülése vagyunk. Ezen nem segít az utcák átnevezése vagy átépítése. Ha vál­toztatni szeretnénk a történelmün­kön - nem mondom, volna mit -, annak egyetlen módja van: nekünk magunknak kellene változnunk. A közhiedelemmel ellentétben, a konzervatív tehát nem idegenke­dik a változástól. Hogy is tehetné, amikor a történelemre hivatkozik, az pedig szüntelen változás? Csak a felforgatóktól idegenkedik, akik azt hiszik, hogy tudós elmélete­ikre vagy megszerzett hatalmukra hivatkozva tetszés szerint változ­tathatnak a világ folyásán: szebb jövővel, fényesebb múlttal ajándé­kozhatják meg követőiket. A konzervatív tiszteli, esetleg túlságosan is tiszteli történelmi örökségét, míg a jobb- és baloldali demagógia a múlt felforgatásá­val kezdi a társadalom átalakítá­sát: ezentúl minden másképpen volt! A konzervatív kitart amellett, hogy csak a múlt helyes ismerete tesz képessé a jövő lehetőségeinek megragadására. A jobboldali fel­forgató olyan múltat kreál magá­nak, amely igazolja tetteit. Törté­nelmi jogon követel több hatalmat, míg a konzervatív a történelemnek követel több figyelmet. Persze, ahhoz, hogy tiszteljük, előbb ismernünk kellene a törté­nelmünket, s nem újabb ízléstelen címkéket ragasztgatni a régi ízlés­telen címkék fölébe, hogy a végén úgy nézzen ki az ország, mint egy ütött-kopott utazóbőrönd. Csúf volt, mindennél csúfabb a panel pártszékház a városok kö­zepén, de legalább az volt, ami: smink nélkül. Örülök, hogy meg­értem a sok Lenin út, Marx tér el­tűnését, de amikor most báró és gróf ez megaz nevére kereszteljük őket, az olyan, mintha igazi tör­ténelmünk nem is lett volna. (Rá­adásul e grófok és bárók legjava mit sem adott a titulusra, mi pedig nem a rangjukra, hanem a tetteik­re emlékezünk.) Nem hittem volna, hogy az osztályharcos-proletárdiktatú­­rás hazugság után, amellyel az én nemzedékemet etették ünnepi be­szédben, filmen és a tankönyvek lapjain, a mostani nemzedék szá­mára készült tantervek, politikai szónoklatok, hazafias és kegyes tartalmú filmek vagy mjuzikelek visszatérnek az eggyel korábbi kel­tezésű keresztény-nemzeti giccs­­parádé leporolt ócskaságaihoz. Igaz, hogy már az egyiptomi fá­raók is kivakarták az obeliszkekről elődjük dicső tetteit, és a magukét vésették a helyébe, de azok az osz­lopok és faragások legalább szépek voltak és arányosak. A Kossuth tér visszaállított szobrai ellenben: Ma­dame Tussaud panoptikuma kőbe vésve, az ország főterén. A budai Vár átalakítása: kínos hazugság, parvenü rongyrázás. Kis újgazdag törtetők saját magukból csinálnak végül bohócot, amikor elkezdik főispánnak szólítgatni egymást. Őszintén remélem, a főispánok beiktatásán a vármegye urai szolid díszmagyarban pompáznak majd a híradóban: hadd röhögjön raj­tunk a világ! De főleg az a baj, hogy kor­mányzó-miniszterelnökünk őfő­­méltóságának nem méltóztatott észrevenni: az a száz évvel ezelőtti múlt, amelybe visszaálmodni tet­szik magát, már a maga idejében sem volt valóság, sohasem létezett. Történelmi bűnök és kudarcok el­­leplezését szolgáló kulisszavilág volt az már eleve; egy hadirok­­kant-hadiárva ország vigasztalá­sára előadott népszínmű díszlete. Valljuk be, annak sem vált be túl­ságosan. Egyszóval nincs helyreál­lítható „eredeti” állapotunk. A történelem szemétdombját nem lehet visszaforgatni. Konzervatívok és felforgatok Téved a mai hatalom: valójában nincs helyreállítható „eredeti" állapot FOTÓ: FORTEPAN sí PUBLICISZTIKA­I ÁLLÁSPONT Bérrontók Szerető Szabolcs K­ülönös módon, bár aligha véletlenül a magyar nyilvánosságban mintha hangsúlyosabb téma volna az április 3-án súlyos vereséget szenvedett ös­­­szefogott ellenzék vélt kormányképtelensége, mint a húsba vágó, naponta megtapasztalható valóság. Vagyis az, mit árul el a régi-új hatalom kormányképességéről, alkalmasságáról, aho­gyan a kibontakozó gazdasági válságot kezeli. Igaz, a magyar választók tekintélyes hánya­dát már a voksoláskor sem érdekelte, milyen konkrét tervei vannak az újbóli felhatalmazást kért (és kapott) kormánynak a közeljövőre. Mostanra körvonalazódni látszik, mire is szava­zott vakon hárommillió honfitársunk. Érdekes módon megint csak nem arra érdemes első­sorban figyelnünk, mit mond a miniszterelnök. A valódi kormányprogram ismertetésének há­látlan feladata a jelek szerint Nagy Márton gaz­daságfejlesztési miniszterre hárul. Ő jelentette be például a rezsicsökkentés végét az önkor­mányzatok és a gazdálkodó szervezetek számá­ra. A keserű pirulát Orbán Viktor igyekezett egy kicsit megédesíteni, amikor úgy pontosította miniszterét, hogy a mikrovállalkozások marad­nak a kedvezményezetti körben. Bár a választást megelőző pénzszórás után a miniszterelnök is igyekszik hűteni a béremelési várakozásokat, kormánya álláspontját félreérthetetlenül e téren is Nagy Márton foglalta össze. A miniszter nem­rég arról beszélt, hogy az infláció ellen úgy lehet a leghatásosabban védekezni, ha a bérek növe­kedése nem követi az árakét. Ennek értelmezé­séhez nem kell közgazdásznak lenni: miközben az Orbán-kormány a világrekord fogyasztási adón keresztül hatalmas bevételhez jut, az em­berek zsebében kevesebb pénzt hagy. Ezt nem lehet másként nevezni: megszorítás. Varga Judit igazságügyi miniszter a Magyar Narancs találata alapján bírók előtt jegyzőkönyvbe mondta a ki­mondhatatlant: a költségvetésben nagyon nagy megszorítások vannak. Nagy Márton egyébként azért bírálta a mul­­tikat, konkrétan az Aldit, hogy az inflációt ger­jesztve növelik a dolgozóik bérét. Az Aldi ugyan­is július elsejétől évközi béremeléssel igyekszik kompenzálni alkalmazottjait a felpörgött inflá­ció miatt. A gazdaságfejlesztési miniszter azt is hozzátette, hogy az állam a saját cégeivel tud példát mutatni a versenyszférának. Egyenes be­széd, világos üzenet a közszférában dolgozók­nak. Belegondolni is szörnyű, mit művelnének azzal az ellenzéki politikussal az aranyban fürdő kormánypárti influenszerek, aki a bérek vissza­fogásának politikáját hirdeti meg. Háborús hatások ide, beragadt uniós pénzek oda, miféle kormányzási ismeretekről árulko­dik ez a szemlélet?! Primitív pénzbehajtás és visszafogott bérezés - ez volna a csodarecept? Ezt jelenti az, hogy ne az emberek fizessék meg a válság árát? De mi a stratégiai terv a hé­ten szabadesésbe kezdett forint árfolyamának (vissza)erősítésére? Miért gyengül jobban a fo­rint a térség valutáinál? Valóban csak a hosszú távon fenntarthatatlan és törvényszerűen ellá­tási zavarokhoz vezető ársapkák, illetve a Nagy Márton-féle bérpolitika fékezheti meg az inflá­ciót? Ha a miniszter a magasabb bérek nyomán jelentkező magasabb fogyasztástól tart, miköz­ben az állam rengeteg beruházást állít le, ho­gyan gondolják elkerülni a visszaesést? Hogyan lehet sokáig fenntartani a jelenlegi, gazdagot és szegényt egyaránt támogató, a közszolgál­tatások minőségét már érzékelhetően romboló formájában a rezsicsökkentést, amikor hiába blokkolnánk az embargót, az orosz gázt most is aranyáron vásároljuk? Önöknek nem hiányzik a válasz? Jaj annak az országnak, amelyiknek ilyen az „egyetlen kor­mányképes” ereje!

Next