Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)
2022-07-08 / 28. szám
Magyar Hang | 2022. július 8-i 4._________________________________ Lányi András A konzervatívokat arról lehet felismerni, hogy elég nehéz felismerni őket. Akik világnézetük, öltözködésük vagy előítéleteik hamisítatlan konzervatív jellegével tüntetnek, valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy ennek a szónak nem létezik egyszer s mindenkorra érvényes jelentése: különböző kontextusokban mást és mást jelent. Inkább egy gondolkodásmódra utal, mintsem meghatározott tartalomra. A gyors és gyökeres változásokkal beköszöntő modernitás évszázadaiban konzervatívnak nevezik azokat, akik ezeket a változásokat ugyan nem utasítják el valami múltbéli állapotra vagy tekintélyre hivatkozva, ahogyan azt a fundamentalisták teszik, de azért végképp eltörölni sem óhajtják a múltat, hogy a helyére építsenek valami merőben újat a haladás bajnokainak egyik vagy másik csalhatatlan receptje szerint. Nemcsak azért nem, mert gyakorlatias emberek lévén bizalmatlanok a kipróbálatlan elvek iránt, hanem főleg azért, mert a valóságérzékük azt súgja, hogy kedvező változásokat elérni mindig könnyebb a fennálló, működő folyamatokhoz kapcsolódva, mint azok ellenében. Továbbá az is jellemzi őket, hogy kerülik a metafizikai spekulációkat az emberi természet jóságáról vagy rosszaságáról, inkább abban bíznak, hogy legyen az akármilyen, mindenesetre javítható. Áll ez a viszonyokra is: könnyebb valamit kijavítani, mint eldobni és elölről kezdeni. Ami a történelmi múltat illeti, attól pedig egyáltalán nem lehet megszabadulni, mert akkor is hat ránk, sőt akkor csak igazán, ha megpróbáljuk letagadni. Mindebből egyenesen következik az egyedüli közös vonás, ami szerintem minden konzervatív érzület alapja, ez pedig a történelem iránti tisztelet. Nem próbálnak sem elvenni belőle, sem hozzátenni, sem megismételni, sem elfelejteni: az ilyesmi mindig megbosszulja magát. Nem mintha a múlt öröksége - a hagyomány - valami megváltoztathatatlan, kész adottság volna, éppen ellenkezőleg: egy hagyomány addig eleven, ameddig vitatkoznak az értelméről. Nem azért vitatják, hogy kiderüljön, mi hogyan volt egykor, hanem hogy eldöntsék, holnap hogyan legyen. Ezért olyan veszedelmes minden csalás, amit a múlttal kapcsolatban elkövetnek. Bármennyire szeretnénk, sem a magunk, sem a hazánk, sem az emberiség történetéből nem lehet semmit kitörölni. Azért nem lehet, mert mi magunk, így, ahogy vagyunk, ennek a történetnek a megtestesülése vagyunk. Ezen nem segít az utcák átnevezése vagy átépítése. Ha változtatni szeretnénk a történelmünkön - nem mondom, volna mit -, annak egyetlen módja van: nekünk magunknak kellene változnunk. A közhiedelemmel ellentétben, a konzervatív tehát nem idegenkedik a változástól. Hogy is tehetné, amikor a történelemre hivatkozik, az pedig szüntelen változás? Csak a felforgatóktól idegenkedik, akik azt hiszik, hogy tudós elméleteikre vagy megszerzett hatalmukra hivatkozva tetszés szerint változtathatnak a világ folyásán: szebb jövővel, fényesebb múlttal ajándékozhatják meg követőiket. A konzervatív tiszteli, esetleg túlságosan is tiszteli történelmi örökségét, míg a jobb- és baloldali demagógia a múlt felforgatásával kezdi a társadalom átalakítását: ezentúl minden másképpen volt! A konzervatív kitart amellett, hogy csak a múlt helyes ismerete tesz képessé a jövő lehetőségeinek megragadására. A jobboldali felforgató olyan múltat kreál magának, amely igazolja tetteit. Történelmi jogon követel több hatalmat, míg a konzervatív a történelemnek követel több figyelmet. Persze, ahhoz, hogy tiszteljük, előbb ismernünk kellene a történelmünket, s nem újabb ízléstelen címkéket ragasztgatni a régi ízléstelen címkék fölébe, hogy a végén úgy nézzen ki az ország, mint egy ütött-kopott utazóbőrönd. Csúf volt, mindennél csúfabb a panel pártszékház a városok közepén, de legalább az volt, ami: smink nélkül. Örülök, hogy megértem a sok Lenin út, Marx tér eltűnését, de amikor most báró és gróf ez megaz nevére kereszteljük őket, az olyan, mintha igazi történelmünk nem is lett volna. (Ráadásul e grófok és bárók legjava mit sem adott a titulusra, mi pedig nem a rangjukra, hanem a tetteikre emlékezünk.) Nem hittem volna, hogy az osztályharcos-proletárdiktatúrás hazugság után, amellyel az én nemzedékemet etették ünnepi beszédben, filmen és a tankönyvek lapjain, a mostani nemzedék számára készült tantervek, politikai szónoklatok, hazafias és kegyes tartalmú filmek vagy mjuzikelek visszatérnek az eggyel korábbi keltezésű keresztény-nemzeti giccsparádé leporolt ócskaságaihoz. Igaz, hogy már az egyiptomi fáraók is kivakarták az obeliszkekről elődjük dicső tetteit, és a magukét vésették a helyébe, de azok az oszlopok és faragások legalább szépek voltak és arányosak. A Kossuth tér visszaállított szobrai ellenben: Madame Tussaud panoptikuma kőbe vésve, az ország főterén. A budai Vár átalakítása: kínos hazugság, parvenü rongyrázás. Kis újgazdag törtetők saját magukból csinálnak végül bohócot, amikor elkezdik főispánnak szólítgatni egymást. Őszintén remélem, a főispánok beiktatásán a vármegye urai szolid díszmagyarban pompáznak majd a híradóban: hadd röhögjön rajtunk a világ! De főleg az a baj, hogy kormányzó-miniszterelnökünk őfőméltóságának nem méltóztatott észrevenni: az a száz évvel ezelőtti múlt, amelybe visszaálmodni tetszik magát, már a maga idejében sem volt valóság, sohasem létezett. Történelmi bűnök és kudarcok elleplezését szolgáló kulisszavilág volt az már eleve; egy hadirokkant-hadiárva ország vigasztalására előadott népszínmű díszlete. Valljuk be, annak sem vált be túlságosan. Egyszóval nincs helyreállítható „eredeti” állapotunk. A történelem szemétdombját nem lehet visszaforgatni. Konzervatívok és felforgatok Téved a mai hatalom: valójában nincs helyreállítható „eredeti" állapot FOTÓ: FORTEPAN sí PUBLICISZTIKAI ÁLLÁSPONT Bérrontók Szerető Szabolcs Különös módon, bár aligha véletlenül a magyar nyilvánosságban mintha hangsúlyosabb téma volna az április 3-án súlyos vereséget szenvedett összefogott ellenzék vélt kormányképtelensége, mint a húsba vágó, naponta megtapasztalható valóság. Vagyis az, mit árul el a régi-új hatalom kormányképességéről, alkalmasságáról, ahogyan a kibontakozó gazdasági válságot kezeli. Igaz, a magyar választók tekintélyes hányadát már a voksoláskor sem érdekelte, milyen konkrét tervei vannak az újbóli felhatalmazást kért (és kapott) kormánynak a közeljövőre. Mostanra körvonalazódni látszik, mire is szavazott vakon hárommillió honfitársunk. Érdekes módon megint csak nem arra érdemes elsősorban figyelnünk, mit mond a miniszterelnök. A valódi kormányprogram ismertetésének hálátlan feladata a jelek szerint Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszterre hárul. Ő jelentette be például a rezsicsökkentés végét az önkormányzatok és a gazdálkodó szervezetek számára. A keserű pirulát Orbán Viktor igyekezett egy kicsit megédesíteni, amikor úgy pontosította miniszterét, hogy a mikrovállalkozások maradnak a kedvezményezetti körben. Bár a választást megelőző pénzszórás után a miniszterelnök is igyekszik hűteni a béremelési várakozásokat, kormánya álláspontját félreérthetetlenül e téren is Nagy Márton foglalta össze. A miniszter nemrég arról beszélt, hogy az infláció ellen úgy lehet a leghatásosabban védekezni, ha a bérek növekedése nem követi az árakét. Ennek értelmezéséhez nem kell közgazdásznak lenni: miközben az Orbán-kormány a világrekord fogyasztási adón keresztül hatalmas bevételhez jut, az emberek zsebében kevesebb pénzt hagy. Ezt nem lehet másként nevezni: megszorítás. Varga Judit igazságügyi miniszter a Magyar Narancs találata alapján bírók előtt jegyzőkönyvbe mondta a kimondhatatlant: a költségvetésben nagyon nagy megszorítások vannak. Nagy Márton egyébként azért bírálta a multikat, konkrétan az Aldit, hogy az inflációt gerjesztve növelik a dolgozóik bérét. Az Aldi ugyanis július elsejétől évközi béremeléssel igyekszik kompenzálni alkalmazottjait a felpörgött infláció miatt. A gazdaságfejlesztési miniszter azt is hozzátette, hogy az állam a saját cégeivel tud példát mutatni a versenyszférának. Egyenes beszéd, világos üzenet a közszférában dolgozóknak. Belegondolni is szörnyű, mit művelnének azzal az ellenzéki politikussal az aranyban fürdő kormánypárti influenszerek, aki a bérek visszafogásának politikáját hirdeti meg. Háborús hatások ide, beragadt uniós pénzek oda, miféle kormányzási ismeretekről árulkodik ez a szemlélet?! Primitív pénzbehajtás és visszafogott bérezés - ez volna a csodarecept? Ezt jelenti az, hogy ne az emberek fizessék meg a válság árát? De mi a stratégiai terv a héten szabadesésbe kezdett forint árfolyamának (vissza)erősítésére? Miért gyengül jobban a forint a térség valutáinál? Valóban csak a hosszú távon fenntarthatatlan és törvényszerűen ellátási zavarokhoz vezető ársapkák, illetve a Nagy Márton-féle bérpolitika fékezheti meg az inflációt? Ha a miniszter a magasabb bérek nyomán jelentkező magasabb fogyasztástól tart, miközben az állam rengeteg beruházást állít le, hogyan gondolják elkerülni a visszaesést? Hogyan lehet sokáig fenntartani a jelenlegi, gazdagot és szegényt egyaránt támogató, a közszolgáltatások minőségét már érzékelhetően romboló formájában a rezsicsökkentést, amikor hiába blokkolnánk az embargót, az orosz gázt most is aranyáron vásároljuk? Önöknek nem hiányzik a válasz? Jaj annak az országnak, amelyiknek ilyen az „egyetlen kormányképes” ereje!