Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)
2022-07-08 / 28. szám
Magyar Hang | 2022. július 8-14. PUBLICISZTIKA 11 Nagy Attila Tibor Végre nem egy fideszes pártpolitikus került valamelyik kiemelten fontos közjogi tisztségre! Domokos László, az Állami Számvevőszék eddigi elnöke korábbi politikusi időszakában Orbán Viktor hűséges embere volt, nem lett a NER ellensége az elmúlt tizenkét év elnöki időszaka alatt sem - mégis mennie kellett, ugyanis helyette Windisch László jogászt, közigazgatási szakmai vezetőt választotta meg az ÁSZ új elnökévé az Országgyűlés többsége. Magába szállt volna a Fidesz? Győzött ezúttal a szakmaiság a pártpolitikai megfontolás felett? Vagy a Fideszen belüli hatalmi játszma tanúi vagyunk inkább? A 2010-es illiberális rendszerváltásig az írott és íratlan szabályoknak köszönhetően jó néhány a pártpolitikához nem vagy csak alig kötődő, ugyanakkor komoly felkészültségű emberből lett alkotmánybíró, versenyhivatali vagy a médiumokat felügyelő vezető és a számvevőszék elnöke. A Fidesz durván felrúgta a korábbi gyakorlatot, és hatalma megerősítése érdekében nem szégyellte saját embereit a legfontosabb közjogi tisztségekbe emelni. Ennek az irányvonalnak köszönhetően lett az Állami Számvevőszék elnöke tizenkét évvel ezelőtt Domokos László is, aki fideszes képviselősége mellett megyei közgyűlési elnök is volt. Az ellenzék felháborodása érthető volt, hiszen korábban köztiszteletben álló, pártpolitikai tisztségeket nem betöltő emberek lehettek csak ÁSZ-elnökök, és az intézmény így egyfajta pártatlan, szakmailag megbízható képet tudott magáról kialakítani. Ehhez képest a Fidesz a saját politikusát erőltette át a parlamentben, akinek vezetése alatt az ÁSZ többször meglehetősen energikusan lépett fel több ellenzéki párt ellen, a Jobbikot sújtó több száz millió forintos büntetést egészen 2021-ig nyögte a párt, de mások is megérezték az intézmény kemény öklét, akik történetesen a NER ellenfelei voltak. Ellenzéki nézőpontból az ÁSZ a Fidesz meghosszabbított karjaként viselkedett, amelyik az állami közhatalommal visszaélve rótt ki súlyos büntetéseket az ellenzéki pártokra, ugyanakkor a kormánypártokat nem bántotta. A számvevőszék vezetőségének tagjai többször visszautasították ugyanezt a feltételezést, ám érvelésüket maga az elnök személye gyengítette. Valóban, nehéz komolyan elhinni - ha ugyan nem lehetetlen -, hogy egy volt fideszes politikus magába száll, elfelejti korábbi pártpolitikai énjét, és kizárólag a szakmai megfontolások vezetik. Ha egy komoly tudományos-szakmai pályafutást maga mögött tudó elnök vezette ÁSZ büntette volna meg az ellenzéki pártokat, akkor ez ellen nagyon nehéz lett volna hatásosan érvelni. Így viszont a számvevőszék tekintélye, elfogadottsága megkopott, mert a szokványos aktuálpolitikai csaták középpontjába került. Valójában az ÁSZ addigi elfogadottságának megőrzése érdekében Domokosnak nem lett volna szabad elvállalnia az elnöki tisztséget, csakhogy a hatalom és a jó fizetés iránti vágy erősebbnek bizonyult. Első ránézésre az ÁSZ pártpolitikai befolyásoltságának immáron vége. A távozó elnökkel ellentétben Windisch László nem volt fideszes országgyűlési képviselő, korábban közigazgatási szakmai vezetői tisztségeket töltött be az APEH-ben és a Nemzetgazdasági Minisztériumban, mielőtt a Magyar Nemzeti Bank alelnöke lett volna. Az ellenzék mégsem volt hajlandó Windischt támogatni a parlamenti szavazáson. Egyrészt ugyanis a Fidesz ezúttal sem törekedett konszenzusos személy megtalálására, hanem saját maga döntötte el az új elnök személyét. Másrészt az ellenzéki politikusok figyelmét aligha kerülte el, hogy az ÁSZ új elnökének karrierje a NER évtizedében emelkedett egyre magasabbra. És valóban: minél magasabb tisztségről van szó az Orbán-rendszerben, azt annál inkább áthatják a (párt)politikai megfontolások, még akkor is, ha elvileg szakmai vezetői tisztségekről volna szó. Nehezen hihető, hogy Windisch ne ápolt volna kifejezetten jó kapcsolatot befolyásos fideszes politikusokkal, márpedig egy olyan kiemelten fontos intézmény élére, mint az ÁSZ, Orbán Viktor és köre csak ehhez a politikai rendszerhez hű személyt tud elképzelni. Ez a hatalomtechnika eddig bevált, aligha kívánnak ezen érdemben változtatni. Innentől kezdve viszont az ellenzék már kevésbé tudja hitelesen kommunikálni majdani pénzügyi büntetések esetén, hogy az ÁSZ a Fidesz akaratát valósítja meg, hiszen lám, lám, az ÁSZ elnöke már nem egykori fideszes képviselő... Az a párt, amelyik még nem vett fel számvitelhez értő szakembert, most jól teszi, ha erre minél hamarabb áldoz, hogy még csak véletlenül se adjon ürügyet az újabb pénzügyi szankciókra. Még mindig jobb könyvelőkre költeni, mint sok milliós büntetést befizetni a Fidesz politikusai által irányított államnak... Nehezen hihető, hogy Windisch ne ápolt volna jó kapcsolatot befolyásos fideszes politikusokkal, márpedig egy olyan kiemelten fontos intézmény élére, mint az ÁSZ, Orbán Viktor és köre csak ehhez a politikai rendszerhez hű személyt tud elképzelni Végezetül, érdemes elgondolkodni azon, miért nem maradhatott elnök Domokos László. Az ÁSZ-ról szóló törvény lehetővé tette volna újbóli megválasztását, ám a kormányoldal más személyt akart. Miért nem kívánt a kormánytöbbség tovább dolgozni Domokossal? Talán nem vett fel olyanokat az intézménybe, akiket egyes erős emberek protezsáltak? Vagy egyszerűen csak úgy gondolta a Fidesz vezetése, hogy Domokos már megkapta, ami járt neki? Amit még tudunk: az elnöki tisztségről lemaradt Karas Monika egykori médiahatósági elnök is, holott ÁSZ-alelnökként és a NER megbízható embereként nem lett volna meglepő elnökké választása. Az ÁSZ élén végrehajtott váltás mindenesetre újfent bizonyítja, hogy a kívülről masszívnak tűnő Fidesz-világ sincs híján belső ellentéteknek és érdek-összeütközéseknek. A szerző politikai elemző A NER URALMA ALATT Az ÁSZ új elnöke Windisch László esküt tesz. Nem párpolitikus, de élvezi a kormánypárt bizalmát FOTÓ: MTI/BALOGH ZOLTÁN PÁpay György Valamikor a 2014 és 2018 közötti ciklusban kezdett el terjedni az a közéleti szállóige, hogy Orbán Viktor kinőtte Magyarországot, a hazai politika már nem jelent számára elegendő kihívást, ezért arra vágyik, hogy az európai folyamatok alakítója lehessen. Hogy ezt a miniszterelnök valóban így élte-e meg vagy sem, nem tudjuk, mindenesetre biztosan nem volt ellenére, hogy így kezdtek rá tekinteni nemcsak a legközelebbi hívei, de lassan a legádázabb ellenfelei is. Innen nézve a sors különös fintorának tűnik, hogy éppen amikor a legnagyobb győzelmét aratta saját rendszerében - és gyorsan tegyük hozzá: saját rendszerének köszönhetően -, szabályosan tönkreverve az ellenzéket és ezzel maximálisra növelve hazai mozgásterét, akkor szűkült minimálisra a nemzetközi mozgástere. Szomorú, de igaz, amit a magyar borról szoktak mondani, hogy ma már csak itthon világhírű, ugyanígy ma már Orbánról is csak a budapesti Békemeneten tudják, hogy valójában ő „Európa vezetője”. Persze tudjuk - vagy ha nem tudnánk, nem árt tudatosítani magunkban -, hogy minden, amit a miniszterelnök nemzetközi szinten művel, az saját hazai mozgásterének biztosításáról szól. Némi leegyszerűsítéssel arról, hogy nyugati pénzből csináljon keleti típusú autoriter rendszert, vagy legalábbis annak egyfajta EU-kompatibilis változatát. Kétségtelen azonban, hogy a fent említett ciklusban volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy az Orbán által játszott hazárdjáték túlmutat önmagán, és Magyarország - történelmében oly ritka módon - trendkövetőből trenddiktáló országgá válhat. Nevezhetjük egyfajta illiberális momentumnak is, amikor 2016-ban tetőzött az Európát ért migrációs hullám, az unió komoly mélyütést kapott a brexit formájában, Amerika pedig Donald Trumpot választotta elnökké. Ekkor valóban úgy tűnhetett, hogy a Fidesz 2015 eleji megingására válaszul legyártott - bár előző nyáron Tusnádfürdőn nagy vonalakban már meghirdetett - újjobboldali-illiberális politika nemcsak idehaza adható el, hanem a nemzetközi piacon is kelendő árucikknek bizonyulhat. Orbánnak tehát jó lapok voltak a kezében, de így is nagyot kockáztatott, amikor a 2019-es EP-választáson mindent az illiberális jobboldal európai áttörésére tett fel. A minden diplomáciai érzéket nélkülöző Juncker-ellenes kampánnyal sikerült végleg elmérgesítenie a viszonyát az Európai Néppárttal, ahonnan ugyan a Fidesz csak 2021 tavaszán „lépett ki”, de a tagsággal járó előnyöket már jóval korábban elvesztette. A populista áttörés ugyanis elmaradt, s bár az illiberalizmus hazai úttörői egy ideig még bízhattak abban, hogy a coviddal érkezett, sok szempontból példátlan válsághelyzet újrakeveri az európai paklit, az unióban uralkodó „liberális” status quót végül ez sem rengette meg (zárójelben azért tegyük hozzá, hogy intő jel, milyen természetességgel fogadták az európai polgárok szabadságjogaik hol észszerű, hol teljesen ad hoc korlátozásait). S mára az olyan, hazájukban az orbáni modell bevezetésén dolgozó politikusok sem maradtak hatalmon, mint a szlovén Janez Jansa, így a magyar kormánynak az unión kívül - elsősorban a Balkánon - kell újabb eszmetársak után néznie. Volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy az Orbán által játszott hazárdjáték túlmutat önmagán, és Magyarország - történelmében oly ritka módon - trendkövetőből trenddiktáló országgá válhat A 2018 és 2022 közötti ciklus tehát azzal telt, hogy a saját propagandája által Európa erős embereként ünnepelt Orbán Viktor fokozatosan az európai politika margójára szorult. Ezt szimbolikusan a februárban indult orosz agresszió koronázta meg, amely világosan megmutatta, mekkora hazárdjáték volt az, amit Orbán az elmúlt években játszott. Putyin lépése nemcsak az illiberalizmust tette jó időre eladhatatlanná, de összezárta az Európai Unió országait - amiből valahogy megint csak nekünk sikerült kimaradnunk -, és elszigetelte a magyar miniszterelnököt lengyel szövetségeseitől, akik mindaddig kiemelt partnerei voltak különutas-autoriter játszmáiban. De a 2022- ben hivatalba lépett újabb Orbán-kormányt valószínűleg ennél is kínosabban érintette a különböző érdekekből bebetonozott orosz energiafüggőség. A hivalkodó homlokzat mögött Magyarország mára egy magányos, nagyhatalmak közé szorult országgá lett, amely ahelyett, hogy kihasználná szövetségi rendszeréből adódó előnyeit, egyszerre kénytelen az unióval alkudozni a jogállamisági okokból visszatartott forrásokért, és nehezen vállalható gesztusokat tenni Oroszországnak a gázellátás biztonságáért cserébe. Ebben a ciklusban tehát a trenddiktáló álmok, illetve az azok árnyékában folytatott stratégiai pávatánc helyett marad a tűzoltást és kármentést szolgáló kétarcú külpolitika (amit hivatalosan is két markánsan különböző arc fémjelez: Szijjártó Péteré és Navracsics Tiboré). Nagyjából ennyire futja ma a miniszterelnök közmondásos külpolitikai zsenialitásából. S bár ismét egy válság kapujában állunk, amely - mint említettük - bármikor váratlanul újrakeverheti a lapokat, úgy tűnik, hogy Orbán Viktornak a következő négy évben az európai folyamatok alakítása helyett be kell érnie velünk, a számára egyszerre tágas és szűkös magyar politikával. Ennél csak az szomorúbb, hogy a jelek szerint mi is beérjük azzal a politikával, amelynek tizenkét év alatt ez volt a fő nemzetközi hozadéka. TITKOS KÖZTÁRSASÁG Belül tágasabb