Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)

2022-07-08 / 28. szám

Magyar Hang | 2022. július 8-14. PUBLICISZTIKA 11 Nagy Attila Tibor V­égre nem egy fideszes pártpoliti­kus került valamelyik kiemelten fontos közjogi tisztségre! Domokos László, az Állami Számvevőszék eddigi elnöke korábbi politikusi időszakában Orbán Viktor hűséges embere volt, nem lett a NER ellensége az elmúlt tizenkét év elnöki időszaka alatt sem - mégis mennie kellett, ugyanis helyette Windisch László jogászt, köz­­igazgatási szakmai vezetőt választotta meg az ÁSZ új elnökévé az Országgyűlés többsége. Magába szállt volna a Fidesz? Győzött ezúttal a szakmaiság a pártpolitikai megfontolás fe­lett? Vagy a Fideszen belüli hatalmi játszma tanúi vagyunk inkább? A 2010-es illiberális rendszerváltásig az írott és íratlan szabályoknak köszönhetően jó néhány a pártpolitikához nem vagy csak alig kötődő, ugyanakkor komoly felkészült­ségű emberből lett alkotmánybíró, verseny­­hivatali vagy a médiumokat felügyelő vezető­­ és a számvevőszék elnöke. A Fidesz durván felrúgta a korábbi gyakorlatot, és hatalma megerősítése érdekében nem szégyellte saját embereit a legfontosabb közjogi tisztségekbe emelni. Ennek az irányvonalnak köszönhe­tően lett az Állami Számvevőszék elnöke ti­zenkét évvel ezelőtt Domokos László is, aki fideszes képviselősége mellett megyei köz­gyűlési elnök is volt. Az ellenzék felháboro­dása érthető volt, hiszen korábban köztisz­teletben álló, pártpolitikai tisztségeket nem betöltő emberek lehettek csak ÁSZ-elnökök, és az intézmény így egyfajta pártatlan, szak­mailag megbízható képet tudott magáról ki­alakítani. Ehhez képest a Fidesz a saját po­litikusát erőltette át a parlamentben, akinek vezetése alatt az ÁSZ többször meglehetősen energikusan lépett fel több ellenzéki párt el­len, a Jobbikot sújtó több száz millió forintos büntetést egészen 2021-ig nyögte a párt, de mások is megérezték az intézmény kemény öklét, akik történetesen a NER ellenfelei vol­tak. Ellenzéki nézőpontból az ÁSZ a Fidesz meghosszabbított karjaként viselkedett, amelyik az állami közhatalommal visszaélve rótt ki súlyos büntetéseket az ellenzéki pár­tokra, ugyanakkor a kormánypártokat nem bántotta. A számvevőszék vezetőségének tagjai többször visszautasították ugyan­ezt a feltételezést, ám érvelésüket maga az elnök személye gyengítette. Valóban, nehéz komo­lyan elhinni - ha ugyan nem lehetetlen -, hogy egy volt fideszes politikus magába száll, elfelejti korábbi pártpolitikai énjét, és kizárólag a szakmai megfontolások vezetik. Ha egy komoly tudományos-szakmai pálya­futást maga mögött tudó elnök vezette ÁSZ büntette volna meg az ellenzéki pártokat, akkor ez ellen nagyon nehéz lett volna ha­tásosan érvelni. Így viszont a számvevőszék tekintélye, elfogadottsága megkopott, mert a szokványos aktuálpolitikai csaták közép­pontjába került. Valójában az ÁSZ addigi el­fogadottságának megőrzése érdekében Do­mokosnak nem lett volna szabad elvállalnia az elnöki tisztséget, csakhogy a hatalom és a jó fizetés iránti vágy erősebbnek bizonyult. Első ránézésre az ÁSZ pártpolitikai befo­lyásoltságának immáron vége. A távozó el­nökkel ellentétben Windisch László nem volt fideszes országgyűlési képviselő, korábban közigazgatási szakmai vezetői tisztségeket töltött be az APEH-ben és a Nemzetgaz­dasági Minisztériumban, mielőtt a Magyar Nemzeti Bank alelnöke lett volna. Az ellenzék mégsem volt hajlandó Windischt támogatni a parlamenti szavazáson. Egyrészt ugyanis a Fidesz ezúttal sem törekedett konszenzusos személy megtalálására, hanem saját maga döntötte el az új elnök személyét. Másrészt az ellenzéki politikusok figyelmét aligha kerülte el, hogy az ÁSZ új elnökének karrierje a NER évtizedében emelkedett egyre magasabbra. És valóban: minél magasabb tisztségről van szó az Orbán-rendszerben, azt annál inkább áthatják a (párt)politikai megfonto­lások, még akkor is, ha elvileg szakmai veze­tői tisztségekről volna szó. Nehezen hihető, hogy Windisch ne ápolt volna kifejezetten jó kapcsolatot befolyásos fideszes politiku­sokkal, márpedig egy olyan kiemelten fontos intézmény élére, mint az ÁSZ, Orbán Viktor és köre csak ehhez a politikai rendszerhez hű személyt tud elképzelni. Ez a hatalomtech­nika eddig bevált, aligha kívánnak ezen ér­demben változtatni. Innentől kezdve viszont az ellenzék már kevésbé tudja hitelesen kommunikálni majdani pénzügyi büntetések esetén, hogy az ÁSZ a Fidesz akaratát valósít­ja meg, hiszen lám, lám, az ÁSZ elnöke már nem egykori fideszes képviselő... Az a párt, amelyik még nem vett fel számvitelhez értő szakembert, most jól teszi, ha erre minél ha­marabb áldoz, hogy még csak véletlenül se adjon ürügyet az újabb pénzügyi szankci­ókra. Még mindig jobb könyvelőkre költeni, mint sok milliós büntetést befizetni a Fidesz politikusai által irányított államnak... Nehezen hihető, hogy Windisch ne ápolt volna jó kapcsolatot befolyásos fideszes politikusokkal, márpedig egy olyan kiemelten fontos intézmény élére, mint az ÁSZ, Orbán Viktor és köre csak ehhez a politikai rendszerhez hű személyt tud elképzelni Végezetül, érdemes elgondolkodni azon, miért nem maradhatott elnök Domokos Lász­ló. Az ÁSZ-ról szóló törvény lehetővé tette vol­na újbóli megválasztását, ám a kormányoldal más személyt akart. Miért nem kívánt a kor­mánytöbbség tovább dolgozni Domokossal? Talán nem vett fel olyanokat az intézmény­be, akiket egyes erős emberek protezsáltak? Vagy egyszerűen csak úgy gondolta a Fidesz vezetése, hogy Domokos már megkapta, ami járt neki? Amit még tudunk: az elnöki tiszt­ségről lemaradt Karas Monika egykori mé­diahatósági elnök is, holott ÁSZ-alelnökként és a NER megbízható embereként nem lett volna meglepő elnökké választása. Az ÁSZ élén végrehajtott váltás mindenesetre újfent bizonyítja, hogy a kívülről masszívnak tűnő Fidesz-világ sincs híján belső ellentéteknek és érdek-összeütközéseknek. A szerző politikai elemző A NER URALMA ALATT Az ÁSZ új elnöke Windisch László esküt tesz. Nem párpolitikus, de élvezi a kormánypárt bizalmát FOTÓ: MTI/BALOGH ZOLTÁN PÁpay György V­alamikor a 2014 és 2018 közöt­ti ciklusban kezdett el terjedni az a közéleti szállóige, hogy Orbán Viktor kinőtte Magyarországot, a hazai politika már nem jelent számára ele­gendő kihívást, ezért arra vágyik, hogy az európai folyamatok alakítója lehessen. Hogy ezt a miniszterelnök valóban így élte-e meg vagy sem, nem tudjuk, mindenesetre bizto­san nem volt ellenére, hogy így kezdtek rá tekinteni nemcsak a legközelebbi hívei, de lassan a legádázabb ellenfelei is. Innen nézve a sors különös fintorának tűnik, hogy éppen amikor a legnagyobb győzelmét aratta saját rendszerében - és gyorsan tegyük hozzá: saját rendszerének köszönhetően -, sza­bályosan tönkreverve az ellenzéket és ezzel maximálisra növelve hazai mozgásterét, ak­kor szűkült minimálisra a nemzetközi moz­gástere. Szomorú, de igaz, amit a magyar borról szoktak mondani, hogy ma már csak itthon világhírű, ugyanígy ma már Orbán­ról is csak a budapesti Békemeneten tudják, hogy valójában ő „Európa vezetője”. Persze tudjuk - vagy ha nem tudnánk, nem árt tudatosítani magunkban -, hogy minden, amit a miniszterelnök nemzetközi szinten művel, az saját hazai mozgásterének bizto­sításáról szól. Némi leegyszerűsítéssel arról, hogy nyugati pénzből csináljon keleti típusú autoriter rendszert, vagy legalábbis annak egyfajta EU-kompatibilis változatát. Kétség­telen azonban, hogy a fent említett ciklusban volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy az Orbán által játszott hazárdjáték túlmutat önmagán, és Magyarország - történelmében oly ritka módon - trendkövetőből trenddik­táló országgá válhat. Nevezhetjük egyfajta il­liberális momentumnak is, amikor 2016-ban tetőzött az Európát ért migrációs hullám, az unió komoly mélyütést kapott a brexit formá­jában, Amerika pedig Donald Trumpot válasz­totta elnökké. Ekkor valóban úgy tűnhetett, hogy a Fidesz 2015 eleji megingására válaszul legyártott - bár előző nyáron Tusnádfürdőn nagy vonalakban már meghirdetett - újjobb­oldali-illiberális politika nemcsak idehaza adható el, hanem a nemzetközi piacon is ke­lendő árucikknek bizonyulhat. Orbánnak tehát jó lapok voltak a kezé­ben, de így is nagyot kockáztatott, amikor a 2019-es EP-választáson mindent az illi­berális jobboldal európai áttörésére tett fel. A minden diplomáciai érzéket nélkülöző Juncker-ellenes kampánnyal sikerült végleg elmérgesítenie a viszonyát az Európai Nép­párttal, ahonnan ugyan a Fidesz csak 2021 tavaszán „lépett ki”, de a tagsággal járó előnyöket már jóval korábban elvesztette. A populista áttörés ugyanis elmaradt, s bár az illiberalizmus hazai úttörői egy ideig még bízhattak abban, hogy a coviddal érkezett, sok szempontból példátlan válsághelyzet új­rakeveri az európai paklit, az unióban ural­kodó „liberális” status quót végül ez sem rengette meg (zárójelben azért tegyük hozzá, hogy intő jel, milyen természetességgel fo­gadták az európai polgárok szabadságjogaik hol észszerű, hol teljesen ad hoc korlátozá­sait). S mára az olyan, hazájukban az orbáni modell bevezetésén dolgozó politikusok sem maradtak hatalmon, mint a szlovén Janez Jansa, így a magyar kormánynak az unión kívül - elsősorban a Balkánon - kell újabb eszmetársak után néznie. Volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy az Orbán által játszott hazárdjáték túlmutat önmagán, és Magyarország - történelmében oly ritka módon - trendkövetőből trenddiktáló országgá válhat A 2018 és 2022 közötti ciklus tehát azzal telt, hogy a saját propagandája által Euró­pa erős embereként ünnepelt Orbán Viktor fokozatosan az európai politika margójára szorult. Ezt szimbolikusan a februárban in­dult orosz agresszió koronázta meg, amely világosan megmutatta, mekkora hazárdjá­ték volt az, amit Orbán az elmúlt években játszott. Putyin lépése nemcsak az illibe­­ralizmust tette jó időre eladhatatlanná, de összezárta az Európai Unió országait - ami­ből valahogy megint csak nekünk sikerült kimaradnunk -, és elszigetelte a magyar miniszterelnököt lengyel szövetségeseitől, akik mindaddig kiemelt partnerei voltak kü­­lönutas-autoriter játszmáiban. De a 2022- ben hivatalba lépett újabb Orbán-kormányt valószínűleg ennél is kínosabban érintette a különböző érdekekből bebetonozott orosz energiafüggőség. A hivalkodó homlokzat mögött Magyarország mára egy magányos, nagyhatalmak közé szorult országgá lett, amely ahelyett, hogy kihasználná szövet­ségi rendszeréből adódó előnyeit, egyszerre kénytelen az unióval alkudozni a jogállami­sági okokból visszatartott forrásokért, és ne­hezen vállalható gesztusokat tenni Oroszor­szágnak a gázellátás biztonságáért cserébe. Ebben a ciklusban tehát a trenddiktáló álmok, illetve az azok árnyékában folytatott stratégiai pávatánc helyett marad a tűzoltást és kármentést szolgáló kétarcú külpolitika (amit hivatalosan is két markánsan külön­böző arc fémjelez: Szijjártó Péteré és Nav­­racsics Tiboré). Nagyjából ennyire futja ma a miniszterelnök közmondásos külpolitikai zsenialitásából. S bár ismét egy válság ka­pujában állunk, amely - mint említettük - bármikor váratlanul újrakeverheti a lapokat, úgy tűnik, hogy Orbán Viktornak a következő négy évben az európai folyamatok alakítása helyett be kell érnie velünk, a számára egy­szerre tágas és szűkös magyar politikával. Ennél csak az szomorúbb, hogy a jelek sze­rint mi is beérjük azzal a politikával, amely­nek tizenkét év alatt ez volt a fő nemzetközi hozadéka. TITKOS KÖZTÁRSASÁG Belül tágasabb

Next