Magyar Hang, 2023. január-április (6. évfolyam, 1-14. szám)

2023-01-06 / 1. szám

II Magyar Hang 2023. JANUÁR 6-12. ►­lés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elren­delték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.” A méltatlanul megalázó hadparancs sok helyre el sem jutott, tényleges hatása nem volt. Jány március 13-án visszavonta, utóbb pedig kétszer is megkövette katonáit, hő­siességüket többször elismerte - mond­ja Szakály Sándor. Érdemes megvizsgálni a hadparancsra adott reakciókat is. A 13. könnyűhadosztály parancsnoka, Hollósy-Ku­­thy László vezérőrnagy például jelentette, hogy hadosztálya a Don partján továbbra is kitartott, illetve parancsra kitörtek. Kér­te tehát, „annak kivizsgálását, hogy a 13. k.ho. megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatát”. A történész szerint a 2. hadsereg a körülmé­nyekhez képest valóban keményen harcolt. Kitartásuk pedig német és olasz katonák életét is megmentette. Előfordult persze, hogy a visszavonulás során bizonyos alaku­latoknál fölbomlott a rend, kitört a pánik. Meghaltak, eltűntek, sebesültek Máig közszájon forgó állítás, hogy a magyar 2. hadsereg mintegy 200 ezer embert vesz­tett a Donnál. A rendelkezésünkre álló ada­tok mindezt nem támasztják alá. Az 1943. ja­nuár 1-jei állapot szerint a hadsereg 198 ezer fős élelmezési létszámmal rendelkezett, mondj­a K­akály Sándor.Eb hől érdemes kiin­­dulni: a szovjet áttörés után 102 ezer beérke­zett katonát vettek nyilvántartásba a haza­szállított mintegy 28 ezer sebesültön kívül. A szovjetek szerint 27-28 ezer hadifoglyot ejtettek. Az eltűntek, az elesettek száma te­hát együttesen 42 ezer lehetett. Az 1942 áprilisától 1943 tavaszáig tartó teljes hadműveleti időszakot, a hadsereg­nél megfordult mintegy 250 ezernyi katonát tekintve, mondja Szabó Péter, 127-128 ezer főre tehető az elesett, megsebesült, illet­ve fogságba esett honvédek és munkaszol­gálatosok száma. Az 1943­ januári szovjet áttörésig a legnagyobb veszteséget a tisz­tikar (20 százalék körül), majd a legénység (12 százalék), illetve a munkaszolgálatosok (8 százalék) szenvedték el. 1943. január­februárban a legtöbben a munkaszolgálato­sok közül haltak hősi halált. Ismét Szabó Pétert idézve: ami történt, az „több tízezer család tragédiája is. A hadiárvák csonka családban nőttek fel, s behozhatatlan hátrányba kerültek szerencsésebb sorsú tár­saiknál. Katonaözvegyek ezreire várt a súlyos teher, a gyerekek felnevelése, a föld megmű­velése, avagy a műhelymunka továbbvitele.” Polgár Sándor tartalékos hadnagy emlékei a visszavonulásról: „Aki nem bírta a menetet és leült vagy lefeküdt, pár óra alatt csontkeményre fagyott. Félel­metes látvány volt a hóból kimeredő karok, lábak sokasága. Azok a testvérek vagy jóbarátok, akik egymást támogatták órákig vagy napokig, ha leültek pihenni, nem keltek fel többé. Megfagytak. Pedig nagy volt mindenkiben az élni akarás, mindenképpen haza akartunk jutni, nem itt elpusztulni, hisz várt minket otthon a család, apa, anya, fiatal feleség, gye­rekek. Ez újabb erőre ösztönzött, egymást biztatva, támogatva haladtunk tovább. De nem egyformán kitartó, akaraterős minden ember. Egy alkalommal egyik társunkat próbáltuk visszahozni. A köpenyét már levetette, leterítette, azon feküdt Mikor kérleltük, hogy jöjjön vissza, annyit mondott: »Nem messze van már ide Perkáta, kicsit pihenek, olyan jó meleg van itt. Hagyjatok, majd jövök.« A kétségbeesés is sok embert kergetett a halálba.” A Brutusok megjelentek Medgyesi Konstantin történész Kádár és Grósz sajátos viszonyáról, Kádár utolsó beszé­dének és Nagy Imre újratemetésének szimbolikájáról, valamint Kádár lelkiismeretéről A kádári reflexekre már nem tekintünk negatív toposzként, a hatalom és a nép kapcsolata mostanság is sok hasonlóságot mutat az akkorival, ennek fő okai pedig a néplélekben és az erre reagálni próbáló vezetői szemléletben keresendők - fejtette ki lapunknak adott interjújában Medgyesi Konstantin, az ősszel megjelent Apagyil­kosság - Kádár János és Grósz Károly küzdelme című könyv szerzője. Bodacz Péter M­ost megjelent könyve, az Apagyil­kosság - Kádár János és Grósz Károly küzdelme a két politikus sajátos viszonyát, az 1988-as hatalomátadás körülményeit, hátterét dolgoz­za fel. Az MSZMP a történelem szemétdombján végezte, és ezzel a hatalomváltási folyamat, illetve Grósz alakja is a feledés homályába ve­szett. Mi motiválta mégis arra, hogy rekonstru­álja az eseményeket, az arcéleket? - Történészként mindig is mélyen foglal­koztatott a hazai szocializmus és azon belül is a nyolcvanas évek, a rendszerváltás előtti időszak. Személyes okai is vannak az érdek­lődésemnek, hiszen akkor voltam gyerek, a generációmra jellemző módon érzékeltem az akkori közhangulatot, illetve a politikai szereplők - így Kádár és Grósz - korabeli megítélését is, amely később szinte termé­szetes módon vált kutatási területemmé. Hosszabb ideje dolgozom egy részletes Grósz Károly-életrajzon, ami, ha minden jól megy, 2023 végére el is készül. A kutatómunka so­rán részleteiben is megismertem Grósz és Nicolae Ceausescu 1988. augusztus 28-ai aradi találkozójának, majd a főtitkárnak az MTV szegedi stúdiójából sugárzott interjú­jának körülményeit, ami végül a pártvezető politikai karrierjében kiheverhetetlen fiaskó­nak bizonyult. Az ide vezető szálakat felfejt­ve vált igazán érdekessé Grósz és a korábban 33 éven át hatalomban lévő első titkár, Kádár János viszonya, illetve az, ahogy Kádár keresi és végül Grószban, a politikai „fogadott fi­úban” megtalálja az utódját. A Kádár-Grósz hatalomátadási kísérlet talán a történészek és a nagyközönség számára is izgalmas téma lehet. Egyrészt mert a hatalomátadás ese­ménye mindig komoly szerkezeti-szervezeti átalakulásokkal jár, másrészt pedig a kísér­let jellege miatt: a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ezeket a próbálkozásokat nem szokta siker koronázni.­­ A rendszerváltásra mekkora hatást gyako­rolt az MSZMP főtitkári pozíciójának átadás-át­vétele? Hiszen akkorra, vagyis 1988-ra az állam­pártnak egyre kevesebb hatása volt a kormány működésére, amely - már Németh Miklós veze­tésével - a rendszerváltás jogi feltételrendszerét és Nagy Imre rehabilitálásának lehetőségeit is megteremtette.­­ A kérdés - történelmi távlatból - jo­gos és az állítás is megfelel a valóságnak. Ám az egész utódlási folyamat, a kiválasztás, a döntésmechanizmusok, illetve a szemé­lyiségek alakulása mind-mind olyan törté­nelmi tapasztalat, amiből fontos tanulságok szűrhetők le. A történettudomány nem sze­reti a „mi lett volna, ha” jellegű kérdésfel­vetéseket. De Kádár - és Grósz - esetében talán megengedhetjük magunknak a gondo­latkísérletet. Kádár hatvanévesen, 1972-ben hatalomtechnikai okokból, az erősödő ke­ményvonalas Biszku Béláékkal szembeni ak­cióként bedobta visszavonulásának lehetősé­gét, aminek hatására az MSZMP és Moszkva is megerősítette pozíciójában. A nyolcvanas évek első felére társadalmi népszerűsége vi­tathatatlan, ami hamar elillant. Ahogy Aczél György fogalmazott, ha Kádár választáson indult volna, 1985-ben több mint 70 száza­lékot kapott volna, míg három évvel később alig 7 százalékot. Ha még ereje és népszerű­sége teljében kijelöli utódját - Grószt, vagy egy Grósz-szerű figurát -, nem kellett volna néhány évvel később megfáradt, a dolgokat egyre kevésbé uraló vezetőként végigkínlód­nia a vezetéssel és a hatalomátadással járó feladatokat. Ráadásul utódja is lényegesen jobb helyzetben, támogató közhangulatban vehette volna át a főtitkári posztot.­­Kádár az apafigura, legalábbis politikai értelemben, míg Grósz a fogadott fiú. A hatalom­­átadás után valóban megtörtént az „apagyilkos­ság”, vagyis Kádár, a kádári örökség elárulása, ahogy azt a könyv címe is sugallja?­­ Ha szpojlerezni akarok, akkor elmond­hatom, hogy nem történt „apagyilkosság”. Grósz 1987-ben lett a minisztertanács el­nöke, ami természetesen megfelelt Kádár akaratának. A pozícióra olyan ember kellett, aki ért a vezetéshez, irányításhoz, hiszen addigra gazdaságilag a tönk szélére került az ország. 1988 májusában aztán eljött a párton belüli hatalomátvétel pillanata is, amit Grósz ambíciói mellett Kádár egészségi állapotának romlása is szükségessé tesz. A dolgok ala­kulása azonban Kádárt is meglepte, hiszen a Politikai Bizottságba (PB) egyetlen meg­bízható kádárista sem került be, helyettük minden tag a párt reformszárnyához tarto­zott. Kádárnak megmaradt a szimbolikus, de teljesen súlytalan pártelnöki pozíció. Ekkor jegyezte meg Kádár Grószra és Berecz János­ra utalva, hogy „a Brutusok megjelentek”. Grósz tehát nem pusztán Kádárt, hanem a kádárizmust váltotta le. Ugyanakkor azt, hogy nem történt „apagyilkosság”, számos tény igazolja. A fő­titkár Grósz Károly és az agg, egyre kevésbé beszámítható Kádár János egészen a legu­tolsó időkig, 1989 nyaráig egyeztettek. Ezt nemcsak Grósz visszaemlékezéseiből lehet tudni, hanem Kádár asztali naptáraiból is, amelyeket a titkársága gondosan vezetett és amelyek a levéltárban mostanáig fennma­radtak. De a rendezett személyes viszonyról árulkodik az is, amikor Kádár halála előtt pár héttel, Nagy Imre újratemetése után felhívta Fock Jenőt, a minisztertanács korábbi elnö­két, hogy elbúcsúzzon tőle. Ekkor tiszta volt az elméje, és üzent Grósznak is: elnézését kérte az 1989 áprilisában az MSZMP Köz­ponti Bizottságának (KB) ülésén elmondott, később elhíresült beszédével okozott kelle­metlenségért. Egy „meggyilkolt” apa aligha kér elnézést „gyilkos” gyermekétől.­­Kádár utolsó beszédének rendkívül erős a szimbolikája: szellemi ítélőképességének már nincs teljes birtokában, a párt nyilvánossága előtt omlik össze az 1956-os megtorlás miatti felelős­ség és a bűntudat terhe alatt, miközben a (fél) ország Nagy Imre két hónappal későbbi újra­temetésére készül. Sokan most is úgy gondolják, Grósz mesterkedése vezetett a már közismerten rossz szellemi és fizikai állapotban lévő Kádár utolsó, „apagyilkossággal” felérő fellépéséhez. Ön erről mit gondol?­­ A könyvben nem mondok ítéletet, csak feldolgozom a rendelkezésre álló informáci­ókat, teóriákat, álláspontokat. De egy inter­júban elmondhatom a személyes vélemé­nyemet: szerintem nem történt csőbehúzás. Grósz csak sodródott az eseményekkel. Ha elvi síkon maradunk, akkor gondolhatjuk, hogy megakadályozhatta volna Kádár beszé­dét, aki váratlanul toppant be a párt Jászai Mari téri központjába. Berekeszthette volna az ülést. De egyrészt pár perce volt arra, hogy reagáljon Kádár megjelenésére, másrészt pedig nem tehetett mást, mint hogy engedte beszélni. Nem csak politikai fogadott fiúként nem állíthatta le, hanem mert a párt elnö­kével, a nagy tiszteletnek örvendő Kádárral ilyet egyszerűen nem lehetett megtenni. Eh­hez autokratikus habitus kellett volna, ám Grósz nem ilyen volt. Németh Miklós a fő­titkár utód aknamunkáját sejtetve megjegy­zi visszaemlékezéseiben, hogy Grósz Károly titkársága biztosította Kádárnak az autót. De meglátásom szerint a titkárság aligha tagad­hatta volna meg az autó biztosítását, külö­nös tekintettel arra, hogy Kádárt eredetileg a Kútvölgyi-kórházba szállították vizsgá­latra. Meggyőződésem, hogy ezt a beszédet nem lehetett megrendezni, sem megakadá­lyozni. -Történészként milyen jelentőséget tulaj­donít Kádár utolsó beszédének? - Mindenképp szimbolikusat. Anélkül, hogy Kádárt felmenteni akarnám a történel­mi bűnei alól, kimondható, hogy - például Rákosi Mátyással szemben - volt lelke. Ezt onnan tudjuk, hogy volt lelkiismeret-furda- Medgyesi Konstantin FOTÓ: OCSKÓ FERENC

Next