Magyar Hang, 2023. április-június (7. évfolyam, 15-26. szám)

2023-06-09 / 23. szám

30MAGAZIN - TÁRCA 2023. JÚNIUS 9-15. Magyar Hang Benedek Szabolcs Á­rpád már nem emléke­zett az apja szakállára. Azt természetesen tud­ta, hogy szakállas volt, ám hogy az arcszőrzet sűrű volt-e, vagy puha, avagy mindig ugyano­lyan formára volt-e nyírva, az nem derült ki abból a pár fotóból, amely az apja után megmaradt. Azokat is csak a nagyszüleinél láthatta, aho­vá - amíg éltek - Árpád két-három havonta egy-egy szombat délután ellátogathatott. Néhány óránál tovább azonban soha nem ma­radhatott. Amikor kisebb volt, az anyja érte ment, de a házba nem tette be a lábát, csupán fölcsön­getett, hogy jelezze, itt van, hogy hazavigye a fiát. Később Árpád már egyedül közlekedett, ám olyankor is el kellett időben indulnia, mivel anélkül is, hogy a megállóból föl­nézett volna, tudta, hogy az any­ja a függöny mögül figyeli, mikor tűnik föl végre a villamosról leszál­lók között a fia. Bizonyára azért nem szerette volna, hogy Árpika sok időt töltsön AZ ÉN HANGOM MÉLYEBB Olyan akarsz lenni? „annak az embernek” a szüleinél, mert ezzel akart - ha máson nem tudott, hát rajtuk - bosszút állni. Avagy büntetni próbálta őket. És ta­lán önmagát is, hiszen fia korai ha­­zaparancsolásával a saját szabad­idejét (manapság úgy mondanák: énidejét) kurtította meg. Külön­ben meg azok nem tehettek arról, amit a fiuk művelt. Aki után nem maradt más, csak néhány fotó, még azelőttről, hogy megnősült. Néhányon látszott, hogy már ek­kor szakállt viselt. De hogy annak közelebbről milyen volt a formája, a tapintása, az érintése, az ezekből az elmosódott fekete-fehér képek­ből nem derült ki. Árpád arra sem emlékezett, volt-e olyan, hogy, mondjuk, az apja magához szorította, és ő ily módon hozzáérhetett a szakál­­lához. Bizonyára igen, hiszen az apák is magukhoz szokták ölelni a gyereküket, akkor is, ha aztán egyszer csak minden előzmény nélkül lelépnek egy másik nővel, és nyugati irányban elhagyják az országot. Árpádot később ezért nem avatták úttörővé. A csapat­ünnepélyeken neki is ott kellett lennie, nem hagyták, hogy ellóg­ja a délutánokat, fehér inget is kellett húznia, de csak hátul áll­hatott, a többiek mögött, hogy ne látsszon, hogy nincs nyakkendője. Disszidens fia nem lehetett úttörő. Úgy tűnik, a szocializmusban ko­molyan gondolták, hogy az apák bűne miatt az utódaiknak is bűn­hődniük kell. Árpád apjáról odahaza sokáig egyáltalán nem esett szó. Bár erre Árpád megint nem emlékezhetett, hiszen nagyon kicsi volt még, az anyja minden hátrahagyott ruhá­ját és holmiját kidobta, a fényké­pekkel együtt. A férfi legközelebb évekkel később, éppenséggel a sza­káll kapcsán került szóba, akkor, amikor Árpád már erősen kama­­szodott, és az anyja egyszer csak minden bevezető nélkül ingerülten rámordult: „Borotválkozzál már meg! Olyan akarsz lenni, mint az apád?” Majd a fia kezébe nyomott egy nemrég vásárolt eldobható borotvát. A többit rá bízta. Végül is nem ördöngösség. Hab kell hozzá, meg pár határozott mozdulat. Ez az „olyan akarsz lenni” for­dulat a későbbiekben is visszatérő­en megmaradt. Árpád természete­sen nem akart, nem is akarhatott olyan lenni, mint az apja, akiről a rendszerváltozást követően sem érkezett hír. Árpádnak eszébe ju­tott olykor, hogy megkereshetné, de hát annyira tucatneve volt, hogy például az internet önmagában nem sok támponttal szolgálha­tott, nyomozót vagy hasonlót pe­dig nem akart fogadni. Egyébiránt abban igazat adott az anyjának, hogy ha az apja nem jelentkezett, és nem érdekelte az sem, hogy a fiával mi van, hát akkor legyen 99 így. A szakáll maradt meg egyedüli jelként arra vonatkozóan, hogy az apja valaha is létezett. Pontosabban az a tény, hogy Árpád nem növesz­tett szakállt. „Tényleg nem akarsz? Pedig jól állna.” Katalin elvált asszony volt, egy iskolás kisfiúval, és úgy tűnt, ez most elég komoly dolog. Árpád maga is érezte, hogy nemcsak jó volna már megállapodni, hanem jól is esne kikötni hosszabb távon, de akár véglegesen is valakinél. Katalin viszont elmondása sze­rint szexinek és férfiasnak tartot­ta a szakállt. Még csak alig ütközött ki Árpád arcán valamicske borosta, a nő azonnal lelkesen és boldogan simogatni kezdte. Aztán mindig csalódottan vette tudomásul, hogy a férfi nem sokkal később levágta. „Öregít. És zavar” - mentege­tőzött Árpád. Végül, miután sokad­­szorra látta Katalin arcán a csaló­dottságot, úgy döntött, megkérdezi az anyját. Nem engedélyt kér tőle, csak megbeszéli. Elvégre amikor borostás arccal lopva vizsgál­­gatta a tükörben magát, ő is úgy találta, hogy nem állna rosszul. A szakáll mostanában megint diva­tosnak számít, és különben is, elég idő eltelt már ahhoz, hogy ő is úgy érezze és mások is elismerjék, hogy végleg bebizonyította: nem olyan, mint az apja. „Ma délután kimegyek a teme­tőbe. Utána jövök. Sietek.” Lát­ta az arcán a csodálkozást, de Ka­talin szokás szerint nem kérdezett semmit. Árpád soha nem beszélt az anyjáról, amit Katalin szó nél­kül elfogadott. A férfi viszont előre örült annak, hogy ma végre tényleg sikerül elrendeznie vele valamit. Disszidens fia nem lehetett úttörő. Úgy tűnik, a szocializmusban komolyan gondolták, hogy az apák bűne miatt az utódaiknak is bűnhődniük kell­ ­. Fejérváry Gergő M­ostanra fogadtam el, hogy nem megyünk vissza idén. Az még nem a nyomor, persze, ha valaki nem tölthet el egy hetet Monte San Pietróban. Mikor még gyerekként sokat hor­gásztam, egyszer sem fotóztam le a kifogott pontyot, compót, keszeget (pedig a kis Unifar mindig nálam volt), mert babonásan féltem, azzal berekesztem, múlt idejűvé, epikusan le­zárttá teszem a zsákmányszerzést. Ezért is nem meséltem el eddig Casa Vallonét és Chiarát, ne­hogy végérvényesen múlttá tegyem őket. Meg­írom most mégis, csak amolyan vázlataként a való élménynek, hátha, aki viszont teheti, élni tudja most helyettünk. Mi meg visszame­gyünk jövőre. Vagy azután. De hol is kezdjem? Egyezséget kötöttünk, ha megnézzük Ravenna, Ferrara, Bologna bazilikáit és ká­polnáit, várait és múzeumait, három napot eltöltünk egy hamisítatlan vidéki fogadóban, „locanda contadiná”-ban is, ahol szekkók és freskók helyett borban és olívaolajban már­tózunk meg. Brisighella viszont úgy ellop­ta a szívünket, hogy csak alkonyra kacskarin­gózunk fel a narancsban fürdő szőlőhegyre. Chiara, mindenes háziasszonyunk gyorsan elmondja a legfontosabbakat, aztán ma­gunkra hagy egy palack fehérborral az ősi vil­la poétikus, szúnyogduruzsoló előkertjében. Egy Albano Scevola-címkével dekorált Virginiával, ami kióbb, natúrabb, szűretle­­nebb és kézművesebb, mint egy ópusztasze­ri jurtatábor. Ez a nagyobb részt Grechetto gentile ringat minket álomba első este. Me­sés reggelire kelünk, körbesétáljuk az érke­zésünkkor még csak derengő birtokot: ódon házat, csűrt, zsenge veteményest, düledező szőlősorokat, amikhez porosan poroszkál az út a vöröslő dombok vízmosásaiban. Rekkenő dél, Bolognába megyünk, palazzók és mú­zeumok lélegzetvételnyi szünetében egy-egy hűvös Birra Moretti a jutalom. Estére­­ dssza, Chiara még a reggeli kávéval elmondta, mit főz aznap: kérünk vagy nem kérünk? Bármit, bármennyit­­ kevés ahhoz három nap, hogy bármire lehessen nemet mondani. Szép korú házaspár a három asztal egyiké­nél, aztán érkezik még valaki a faluból, telve is az étkező, egymást is üdvözlik, minket is, mintha ismerősök volnánk, jövet-menet. Le­hetetlen eldönteni, a gnocchi és a nyolc órát konfitált, vajpuha malac finomabb-e, vagy a mozdulat, amivel a vecchio signore felesége vállára kanyarítja a könnyű nyári kabátot. Míg elköszönnek, utolsó pohárral töltök, vár még egy holdfényes, esti séta. Egy butélia Vincen­zo a vacsora kísérője - talán épp a gáláns öreg ihlette címkeportréját. Nem kérdezek rá, csak a Negrettino érdekel, ami az épp négyszer annyi Barbera társa a házasításban. Kiderül, tisztázatlan eredetű, szűkebben véve is helyi fajta, könnyed, gyümölcsös, elegáns. Szentesi József Tihanyi kékje jut eszembe - Negrettino Bolognese is alig maradt Olaszország-szerte! ...nem meséltem el eddig Casa­vallonét és Chiarát, nehogy végérvényesen múlttá tegyem őket A másnapi reggelihez a beharangozott citromos kuglóf, focaccia és crescentine mellé már este behűtjük Virgilo sui lievitit, azaz ’seprőn tartott Virgilt’, a szüretien friz­­zantét. Grechetto ez is, mutatja be Chiara, és mintha gyanakvást olvasna a szemem­ből, gyorsan elmeséli, nem holmi divateljá­rás, náluk évszázadok óta készül így, ahogy ma is. Hogy a fellengzős időtávnak nyoma­­tékot adjon, az előtérbe int, ahol sárguló, rámázott papíron a házat népesítő néhai család történetét vezetik, mióta Casa Vallo­nét bírják. Az ezerkétszázas évek legelejéig... Beleborzongunk. Szelleme van a helynek, nem vitás, s ez a szellem az idő. Ő is mint­ha száz évek óta lakná a házat. Ha én húzom be magam után, csak úgy csattan, mikor ő, épp csak nyel egyet a kapuzár; ha lépünk, szinte felsír, neki csak dorombol talpa alatt a deszkapadló. Azzal válunk el, este egy jó barátjuk leánykájának keresztelőjét ünnep­ük, de üljünk le közéjük bátran, szeretettel látnak. Zavarba ejt, hogy komolyan mondja, nem a várható hárítás reményében. Hogy nem így lett, csak a hetek óta várt eső intézte. Kirándulásból érkezve még hihetet­lennek tűnt, amit ők már a kertből integetve mutattak: azonnal rázendít. A vihar nem úgy érkezett, ahogy Vivaldi Négy évszakjában, de mint Beethoven Kilencedikjének első ütemei­ben: egyszerre csak tea lett vele minden, hegy, völgy, levegő. Nem készült, nem jött, ott ter­mett, egyszerre töltött be mindent, mint a sötét vagy a fény. Mikor nagy sokára, ki tudja, hogy, elpárolgott az utolsó sárgásbarna felhő is, szi­várványt körtőzött a gőzölgő szőlősorok fölé a búcsúzó nap. Bárhol másutt giccsnek érez­tem volna, ahogy a falra kúszó repkényt, kövek közt k­iálló levendulát, csokorba kötött kalászt, tésztát szaggató, kötényes Chiarát, bicikliről integető - bizonyosan Giuseppe nevű - helyi férfit. De itt forma és tartalom olyan evidensen egy, mint a ma és a nyolcszáz éve. Amíg visszamegyünk, van még pár borom onnan. Csak félek kinni, nehogy a pár palack is végleg múlt legyen. ÁSÓ, KAPA, UZSONNABOR casa vallona -a szüretien Itália Qn

Next