Magyar Hang, 2023. április-június (7. évfolyam, 15-26. szám)
2023-06-23 / 25. szám
30 MAGAZIN • TÁRCA 2023. JÚNIUS 23-29. Magyar Hang Szenczi Tóth Károly Évente egyszer utazhat, uram - mondja a fáradt tekintetű ügyintéző hölgy az utazási irodában. Vagy idén egy háromnapos bécsi társasútra, vagy bead egy turistaútlevél-kérelmet, akkor meg nem mehet Bécsbe. Fontolóra veszem. Ez a háromnapos, ez új lehetőség. Annak idején, a nyolcvanas évek vége felé kezdődött a nagy politikai változás, próbáltuk érteni, a kórházban, ahol dolgozom, a párttitkár kollega privát megsúgta, több taggyűlés nem lesz, megüzenték fentről. Maradok tervemnél. Bécsben megveszem majd azt a csoda remek kétkazettás magnót meg egy erősítőt, körülnézek valami jobb ruhaboltban, van kettő is, ahol magyar a főnök, ott adnak kedvezményt, mint a Balassagyarmatról elszármazott Gyarmathy igazgató úrnál a párizsi Folie Bergére revüszínházban, elég a kasszánál annyit mondani, je suis Hongrois, ingyen beengednek. Színpompás műsor, félmeztelen táncosnők, flitter, ragyogás. Nehogy valami nejlonszálas inget vegyél! - figyelmeztet anyám, az volt pár éve a szenzáció, megtévesztésig hasonlított a finom puplinra, anya azt mondta, őt azért nem lehet becsapni. Egyáltalán nem kellett vasalni, három-négy mosásig vakító fehéren világított, aztán sárga lett, mint az irigység azokban, akiknek nem volt. Hajnali gyülekező az Engels téren, vagy tíz autóbusz áll sorban. Háromnapos a harmadiknál vagyok listán, idős úr az idegenvezető, nyugdíjból visszahívva. Később összebarátkozunk, bejárta jóformán az egész világot, németből perfekt, két hónap alatt ez már a tizedik útja, unja rettentően, de egész rendesen fizetnek. Valakinek kordában kell tartani az embereket. Ez leginkább az autóbuszban és a szállodai elosztáskor sikeres, máskülönben szétszélednek. Uram, ez hivatalosan társaság, de jellegzetesen magyar, csak olyan, mintha. Van azért egy délelőtti kétórás program, séta a bécsi Burgban, legutóbb ketten jöttek, a többiek a szállodai szobák elosztása után leléptek a bécsi rokonokkal. Ezek a társasutak ilyenek. Legközelebb harmadnap, a busz indulásakor látom az embereket. Létszámellenőrzésnél eddig hatszor derült ki, nem vagyunk meg, mert vannak, uram, akik disszidálnak. Azt nagyon le kell adminisztrálni, indokolni (jó vicc, hogy nekem), és igazoltatni két utassal, hogy az indulással vártunk ezekre fél órát. Bécsben könnyű, szellős júniusi idő. Az idegenvezető többfelé oszt minket, mellém hasonkorú férfit rendel, ketten egy szobába, megadja a közeli szálloda címét. Guruló bőröndünkkel három kopott utcát gyalogolunk, a falon graffitik, két kocsma mellett is elmegyünk. Az egyik előtt kikent, miniszoknyás, kövér asszony, szép magyar fiú, nem jössz? Jó ég, még csak reggel tíz van! Első emelet, nyikorgó falépcső, padlóviasz, századfordulós franciaágy, igaz, két személynek való, de azért mégis. Visszafordulok, még ott érem az idegenvezetőt. Másik szobát? Hogy egyedül? Nincs akadálya uram, de rá kell fizetni. Bécs belvárosa, a Mariahilfer. Sosem látott csillogás. Fényes kirakatok. A szaküzletben kedvesek, mintha én lennék az egyetlen vevő. Melyik márkát gondolom, mennyit szánok... Az árak... ó, istenem. Csak a magnetofont veszem majd meg. Valami középkategóriát. Ich werde noch überlegen... Másnap visszamegyek. Mindenütt sok magyar. Apa tanácsolta, nem kell szóba elegyedni senkivel, beszélj ott németül. Ezer csecsebecsét áruló boltból sok, mindenféle kütyü, pohár, porcelánfigurák, bólogató kutya, műanyag csipketerítő. Giccshalom. A bejáratnál felirat: „Magyar, ne lopj!”. Elmegyek a házhoz, ahol Mozart lakott. Túl sok a hengerlő külső hatás, nem tudok elmélyülni, még csak átgondolni sem, hol járok. Anyámnak, a zenetanárnak fakszimile kottakéziratot vásárolok. Harmadnap délben randevú Franzival, leleveleztük, Franzi apa unokatestvérének, Irmának a fia. Franzi a külvárosból jött, a Prater mellett laknak. Töri a magyart. Mellékutcában takaros kisvendéglő. Wiener snick, nahát mi mást... Sörözünk. Noch eins? Beleegyezem. Jól érzem magam. Van-e pénzem elég. Adni akar. Elég sosincs, kedves rokon, de nem fogadom el. Lakkfényű kartontasak, anyámnak két sárkendő, apámnak mandzsettagomb. Irma küldi. Pár évtizede meghalt, anyámék részvétlevelet írtak. Mi lehet Franzival? Azóta nem beszéltünk. Hazafelé teljes az utaslétszám. Magyar vámos: valami elvámolnivaló? Kézfeltartást kér. Hárman jelentkezünk. Mosolyog, sapkáját viccesen, simléderét ujjal bökve fejtetőre tolja. Gondolom, ugyebár a csomagok odalenn, a csomagtartóban vannak... Hangos, egyöntetű igen. Na kérem, jó utat! Leszáll, int a sofőrnek: haladjunk, kérem, tovább, tovább! N. Fejérváry Gergő Ha újra regényt írnék kedvenc fiókomnak, az azzal kezdődne, hogy Csokonai Vitéz Mihály elsuhan előttem a 923-ason. Aki nem mozog otthonosan Soroksáron és az életrajzomban, annak írom: ez az éjszakai buszjárat szeli át a fél várost a békásmegyeri HÉV-megállótól egészen a dél-pesti autóbuszgarázsig. Utóbbi végállomást igen jól ismerem, mert nem is olyan régen egészen másképp éltem, mint ahogyan most élek. A dél-pesti autóbuszgarázs messze nem a világ közepe, de kamionosparkoló, éjjel-nappal nyitva tartó dohánybolt az van a közelében. Nekem pedig egy időben ez éppen elég volt. A trafik ugyanis mágnesként vonzotta a külváros éjjeli vasreszelékét, a dologtalan tippmixelőket, a reggelt ébren váró alkoholistákat, kuncsaftra mohó taxisokat, környékbeli aranyásókat. Amikor soha be nem záró gíroszos is nyílt a közelben, tovább színesedett az amúgy sem mindennapi társulat. Fogadni többnyire elkeseredetten, veszteni vágyó konoksággal érkeztem, s nemigen kellett csalódnom szerencsémben. Cigarettát inkább szálra vettem, mint dobozra, ha arra sem jutott, mindig akadt, akitől kérjek. Mint lámpakörte körül verdes a pusztulni akaró éjjeli lepke, úgy keringett a temérdek elkárhozott lélek a nyíltáblaszerű cégér bűvkörében. Estünk és keltünk, szédültünk és hullottunk (mint Arany Híd-avatásának balga halottjai) a városperem Walpurgis-éjjelén. Az ilyenolyan bódulatot langyos nyáresti és fagyos téli séták borogatták, míg végleg meg nem csömörödtem beléjük. A pokolra szállások egyikén, vesztesre ikszelt szelvényt gyűrögetve a zsebembe, mint máskor, átrobogott a kihalt felüljárón a 923-as éjszakai busz. ÁSÓ, KAPA, UZSONNABOR Csokonai De nem, mint máskor. A pár világló négyzetecske egyikében (ennyinek látszottak onnan a buszablakok), akár ha rámázott portrét látnék, feltűnt Csokonai Vitéz Mihály arca Szomorú volt, és eltökélt, csalódott és csillagszemű, mint valaha én. Futásnak eredtem, rutinos mozdulattal kisodortam a parazsat a félig szítt cigarettából, utána. Ha pirosat kap a bekötőnél, még elérem! Nem kapott. Az éjfélkor átállított közlekedési lámpa sárgán villogva öltögeti rám a nyelvét. A kanyarban még kicsapja farát az Ikarusz, csuklójával elharmonikázva előlem a költőt. „Ördögbe, et cetera, et cetera”, mormolom. „Et citera, et citera”. Harapom a szavakat, amik valahonnét, valamiért. „Cimbalom - cimbalom.” Hát persze! így hívták, így becézték, így csúfolták: „Azért van, hogy néki legédesb nyugalom a hajnalig pengő hegedűs cimbalom”! Nyomon vagyok, nyakon csíptem, követem rímeit, elherdált strófáit, mint elszórt mákszemeket a mesékben. A Hold sincs ma helyén, csak a Merkúr huppant fel egy ottfelejtett bárányfelhőre (éjszaka van fekete bárány?). Ohó, Merkúr! „Kezét Merkurius frissebbre drótozta, / s enyves tolvajírral öszvefirnácozta! ” Még ezt is cigányáról írja, a „fekete Fáradó”-ról, mégis, dehogy a cigányról - magáról, minden sorát saját magáról! Hát ő lopott, mulatott és hazudott mindig, te voltál az. Megállj csak, most is kárhozni mész valamerre, de majd én... Becsúszik a Jahn Ferenc Kórház felé, mint kő alá az ezerlábú, a busz. Ennyi volt. De hátha a környéken lakik! Vagy inni megy, mindig iszik. Dorbézol, csak a templomi zsoltártól fájt a torka. Nagy csibész. De ha rajta veszt valamin, hát csak jön az önsajnálat, a mélabú meg a basset hound-tekintet. „Illatozzon másnak az édes muskotály: / Mit ér? ha annak is a vége ispotály.” Szívem szakad meg, komolyan. Hát neked fáj? Hát te vesztettél megint, te kelsz holnap korán, te tartozol fűnek-fának? Csak fogadkozol meg fogyatkozol folyvást. „Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval: / félre minden máslással, mind pedig vinkóval!” Aztán meg: „Hanem még ma, míg a késő hajnal kijő: / nálad hálok, Bakhus! - de holnap adiő!” Adj ő, hogy kérkedjen a poklával? Vagy engem gúnyol? Hát nem tisztességesebb bevallani, ami van? Hogy holnap is megveszem azt a szelvényt, megiszod azt a vinkót? (Lőrét, máslást, nektárt, csigert, meg ki tudja, hány szóval becézed még, te kétszázötven éves kamasz.) Kinek, minek ez a lélekcicoma? Lillának? Ha tudta volna szerencsétlen, hogy a nagy tihanyi könnyözön csak leporolt kaptafa, mert a füredi parton még így sóhajtoztál: „Rózsim, aki sorvadó ügyemnek / még egy élesztője volt, / Rózsim is, jaj, gyászos életemnek / fájdalmára már meghalt.” Akkor még annak a jázminos lugasnak meg becsinált szájú borosüvegnek is fuccs lett volna! Úgy játszol a nőkkel is, mint a szavakkal, ki-be dugdosod őket versbe, ágyba, koporsóba. Na, de hova lettél? Két sarokra vagyok hazulról, már csirippolnak bele a szürke éjszakába a fülemülék. Ilyenkor érdemes elkárhozni. Vajon te elkárhoztál? Vagy a Merkúron iszod a Földi Jánostól összelopkodott Góliért meg Bakart? Utálnál vagy szeretnél engemet, ha most itt lennél? Hol szálltál le? Nem messze lehetett, soroksári kell legyél, nem lehetsz pesterzsébeti, ferencvárosi meg még úgyse! Láttál te is engemet? Behúzom magam mögött a kertkaput, de az ajtót is, villanyt csak a fürdőben kapcsolok. Míg a fogkefékkel matatok, bámulom a tükörben a tükörképemet. Csokonait látom a busz ablakában, beleragadt az üvegbe, mint a rágógumi, a holnap kínzó ugyanilyenségét, a magam gyanús, régi arcát. Szomorú volt, és eltökélt, csalódott és csillagszemű. Mint valaha én. Csokonai Vitéz Mihály, Torsch Leó rajza, 1800 körül FORRÁS: WIKIPÉDIA