Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1960

Kodály Zoltán: Haydn emlékezete

KODÁLY ZOLTÁN: Haydn emlékezete Elnöki megnyitó a­­Magyar Tudományos Akadémia ünnepi Haydn-ülésén Pár év óta sűrűn ünnepeljük szel­lemi nagyságok évfordulóit, köztük olyanokét, akiknek az átlagos mű­veltségű magyar még a nevét sem hallotta. Mindent el kell követnünk, hogy látókörünk táguljon. De ha­­tél­ünk távolabb állókra is ráirányítjuk az ország figyelmét, hogy mehetnénk el szó nélkül Haydn József egy év­fordulója mellett, aki nemcsak vi­lágraszóló nagyság, de élete javát Magyarországon töltötte, s akinek annyit köszönhetünk. Egyrészt ő volt az első, aki „all’ongarese” feliratú darabjaival világszerte hirdette, hogy itt egy sajátos, minden mástól elütő zenei kifejezésmód él. Ha kenyéradói, az egymást követő Eszterházy herce­gek magyarabb érzésűek, mint vol­tak, s az a­kkori körülmények közt lehettek, talán több efféle műve marad ránk. De „a l’ongarese” jel­zés nélküli műveiben is elég ma­gyar elem mutatkozik. Ezeket fölismerni, kimutatni ma­gyar kutatók dolga, mert külföldi ember aligha tudná megszerezni a magyar zene minden ágának oly mélyreható ismeretét, ami ilyen munka feltétele. A részletek végle­ges tisztázására akkor kerülhet sor, mikor Haydn minden műve hozzá­férhető lesz. Mert csodálatosképpen ilyen nagy és népszerű szerzőnek máig sincsen kritikai összkiadása. Másrészt ő volt az első, aki a zene egy arisztokratikus korszaka után a nép hangját szólaltatta meg, maga teremtette magasrendű műfor­mákban , nem a kevés hozzáértőnek írt, hanem mindenkinek Egyik kézira­tában kijavít néhány ütemet, indo­kolásul melléjegyzi: „Dies war so­gar zu gelehrte Ohren”. — „Ez csa­k igen tanult füleknek való volt.” Más vázlataiban egyszerűsíti az első fogalmazást, ilyen megjegyzés­­sel: „Und ich sagte ihm, dass es nicht giut sey interessant zu seyn.” Hány mai szerző okulhatna Haydn megjegyzésén, ha csak érdekes zene helyett megpróbálna nagy gondola­tot közérthető nyelven kifejezni. Ez pedig Haydn számára nem­csak stíluskérdés volt, hanem a mű­vészet céljáról vallott felfogásából következik. Egy öregkori levelében írja: „Gyakran, mikor mindenféle aka­dállyal küszködve szellemi és testi erőm lankadt és nehezemre esett megkezdett pályámon tovább ha­ladni, egy titkos érzés ezt sugallta: a földön oly kevés a boldog és meg­elégedett ember, mindenütt üldözi őket a bánat és a gond. Talán a te munkád néha olyan forrás lesz, amelyből a gondterhelt néhány pil­lanatra nyugalmat, üdülést merít.” Ez a gondolat ösztönözte további munkára. Az emberiség jótevője

Next