Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1966
Lukács László: Olimpiáról olimpiára
LUKÁCS LÁSZLÓ Azon kevesek közé tartozom, akik foglalkozásuktól és a szerencsétől azt az ajándékot kapták, hogy nem kevesebb, mint hat olimpiát nézhettem végig. A háborúba hajló világ keserű és sok szempontból „náci ünneppé” süllyesztett utolsó olimpiájától, Berlintől kezdve egészen Tokióig. A háború után az út Londonon, Helsinkin, Melbournen és Rómán keresztül vezetett. S a visszaemlékezés ködén keresztül sem lehetett elfelejteni: mindegyik olyan volt, hogy abban a pillanatban, az tűnt a legszebbnek. Így van ez Tokióval is. Akiben még frissen él a tokiói küzdelmek — és a szinte váratlanul nagyszerű magyar sikerek — emléke, az érmeket hordó, kimonóba öltözött lányok kecses meghajlása és a villogó sayonara — Viszontlátásra — szó az eredményhirdető táblán, nehezen tud tárgyilagos lenni a többi olimpia iránt. Pedig túl a másodpercek, centiméterek és gólok özönén, túl a győzelmeken és kudarcokon, minden olimpiának megvolt a maga karaktere. Ezt elsősorban az adott időpont légköre, s annak a népnek nemzeti jellemvonásai befolyásolták, amelynek fővárosa az olimpiát vendégül látta. Londonban még ott lebegett felettünk a második világháború füstje — és a kezdődő hidegháború köde is. Ezt az olimpiát, a háború utáni elsőt, a hidegháború mezsgyéjén tartották meg. Az idő nagyon forró volt. Londont augusztusban néha elönti a pokoli hőség. Ingujjban és könnyű nyári ruhákban ültek a nézők a Wembley-stadion tribünjén. Egyébként azonban elég hűvös volt a levegő: ezen az olimpián még nem vett részt a Szovjetunió, amely a háború fő terhét hordozta és el volt foglalva leggyötrőbb sebeinek begyógyításával. És nem vett részt német csapat sem azon az olimpián, de ez még a háború elkerülhetetlen következménye volt. A közönség valóban hűvösen angol volt. A legcsodálatosabb sportteljesítményeket sem jutalmazta különös üdvrivalgás. Udvarias taps köszöntötte a belga Reiff káprázatos ötezerméteres futását, Zatopok eddig soha nem látott tízezer méterét vagy a mi Némethünk „betörését” a kalapácsvetésben. Az udvarias stadionon csak néha, a tapasztalatlan szemlélő számára megmagyarázhatatlan időpontban csapott keresztül a szenvedély vihara. Például akkor, amikor egy verseny finisében egy angol versenyzőnek a hetedik helyről a hatodikra sikerült előretörnie. Nehéz erőteljesebb hangulatváltást elképzelni, mint London és Helsinkközött. Helsinki az emberi nyíltság és derű ünnepe volt, pedig a hidegháború talán legnehezebb esztendejében, 1952-ben tartották. Mégis: ez az olimpia köszöntötte a világversenyek történetében először a szovjet válogatottat. Így a sport egyetemessége- OLIMPIÁRÓL OLIMPIÁRA