Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1967
Korolovszky Lajos: Hagyomány és jövő a magyar költészetben - Simon István: Petőfi Aranyéknál
SIMON ISTVÁN A költő jött, szárnyalt a költő, mint mesés garabonciás, fehér úton, porfelhős földön ... Tudtad-e szalontai ház? Vártad-e kint a kapuban nótárius uram? — Dehogy, dehogy! Éppen a méhes közepén csapott rá a hír. Hogy repült volna a vendéghez, mint öröm húrjáról a nyíl! „Ejnye, a dolmány oly kopott már" — gondolta, s hirtelen besurrant a hátsó ajtónál. „Föl az atillát, föl az újat!" Sürgött a boldog feleség. — „De tésztás kézzel hogyan nyúljak hozzád?" — csapkodta tenyerét. Éppen ebédhez készülődött, a konyhában ezüstösen úszkáltak a karikás gőzök. „Hagyj most mindent, ideért Sándor!” Zizgett a fésű, a kefe. „Egy pihe villog a ruhádon .” Nem baj, szaladt már kifele, ki az ajtón és le a lépcsőn. Megnyugodott, ahogy meglátta a költőt: nem érkezett későn. Petőfi — aki kint a kiskert kerítésének dőlve várt, és minden helyzetet fölismert — észrevette az új ruhát: „Ki vagyok én, király-e, vagy gróf, hogy így vársz?” — És (látszatra csak) indult is kifelé haragvón. De karolta már keskeny vállát, szorosan ölelte Arany. Nevetett Petőfi is, rázták egymás tenyerét boldogan. Az lehetett aztán a nagy perc ahogy tüzes szemébe nézett Toldi Miklós János Vitéznek! Nézett egymásra a két költő a szalontai udvaron. Szívükben lángra gyúlt a csengő dal, dalod, nagy forradalom. Két ismerős, kik sose látták egymást, de nincs ennél erősebb, nem volt még melegebb barátság. És egymás vállára hajolva álltak sokáig szótalan, s ki tudja, meddig álltak volna, de „kerülj beljebb” — szólt Arany. A ház asszonya a tornácról várta, hogy jön majd befelé kedves vendégük, a nagy Vándor. PETŐFI ARANYÉKNÁL Indult is Petőfi, — az udvar rácsillantotta fövenyét, zengett a kardal, lúd a tyúkkal versenyt húzta a szép zenét. „Hát ide értem végre hozzád” szólt, s még a küszöbön megállt, hogy csizmájáról leverje egy ország rárakódott, vastag porát. 1950