Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1980
Sz. Molnár István: Hangulatkép - Mikszáth Kálmán: A kecskeméti levegő
Ragadós a példa. Azonképp tett Móric is minden reggel, utána megmosták a testüket hideg vízzel, hamar felöltözködtek, kiszaladtak a promenádra a fák alá, s hogy meg ne hűljenek, a lemosás után rohamlépésben futkosva vágták be a leckét.* Ezt úgy megszokta, hogy azután örökké járkálva gondolta ki beszédeit és regényeit. Az egészség és fiatalság összefogózva sokat változtatott hősünkön. Már nem látszott olyan gyámoltalannak, mint Pápán vagy otthon Komáromban, azért is, mert nem volt olyan satnya. A betegséggel eltűntek nagy részben a „világfájdalmas bolondságok”. Fantáziája egészséges tartalmat is vett föl. És mert érezte, hogy nem nézik félszegnek társai, annál bátrabb és bátrabb, életrevalóbb lett közöttük, mert ezek a hatások kölcsönösek. Mind beljebb-beljebb vetette magát a diákélet forgatagába (de mégse annyira, mint kellett volna). Erre roppant kedvezett a kecskeméti atmoszféra, a professzorok liberalizmusa, a jogászok testületi együttérzése. Tatay András, a legtekintélyesebb professzor, arra a pedagógiai magaslatra helyezkedett, hogy voltaképpen maga magát művelje az ifjúság, amit ők, a tanárok adnak hozzá, az csak az elfelejteni való — a tananyag. Az egyik tanuló a tornászatban volt ügyes, a másik a francia nyelvben jeleskedett, a harmadik vívni tudott, a negyedik hegedült, az ötödik az éneklésben tűnt ki, mindenki tudott valamit, úgy hogy mindegyik taníthatta a többit. Ezzel pedig két cél volt elérve, az egyik az, hogy a főiskola kevesebb tanár alkalmazásával olcsóbb lehetett és hogy a jogászok fesztelenebből tanulhatván társaiktól, szívesebben tanultak abban a hitben, hogy mulatnak. Jókai a rajzolást tanította. Erről volt híres elsőbben. A jogászok mellett, akiknek ingyenes órákat adott, magántanulók is akadtak, két-két forintot fizetve havonként. Közben arcképeket is festett. De ami többet ért stúdiumoknál, tornánál, éneknél, táncnál, azok a gyakori kirándulásai voltak, melyeket házigazdájával, Gyenes Mihály mérnökkel leetett az óriási határban, annak hivatalos foglalkozása révén. Parasztszekéren elkóboroltak egész a Tiszáig, a Szikra-csárdáig, a Fehértóig. Ami mind szokatlan és megkapó volt a fogékony komáromi ifjúnak, a váltakozó dombok és völgyek helyett a nyitott rónaság, a dunai malmok helyett a szélmalmok a város végén, a tanyák, a csárdák, a karámok, vándorló cserények, halásztanyák. A mérnök nagy népbarát volt, mindenkit ismert, mindenütt megállott, beszélt a hadnagyokkal, akik a betyárokat üldözték és komázott betyárokkal, akik a hadnagyok elől bujdostak, betért a juhászhoz, a halászhoz, meghalt a cserényben a bundán, bogrács tüze mellett, pásztorok társaságában töltvén az estét. Jókai itt szedte föl az egészséges magyar nép tősgyökeres gondolkozását, logikáját, észjárását és humorát. Ez volt az a nagy stúdium, melytől a szárnyai megizmosodtak. Gyenes egyszersmind a fák atyja volt, olyan szeretettel kezelte, mintha gyermekei volnának, velük élt, felismerte rejtett tulajdonságaikat, amelyekről a természettudósok se tudnak, mert egy emberélet kevés arra. Gyenes mindazt tudta, amit a nép tud felőlük, mely ezredévek óta él velük együtt. Jókai ezt is megtanulta a gazdájától. * Jókai saját visszaemlékezése Kecskemétről. •• Gyenes Mihály volt Kecskemét legnagyobb jótevője, több milliónyi csemetét ültetvén el a határban, melyekkel megzabolázta a homokbuckákat.