Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1981
Gyermekeknek - Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz
ember már ott várta, mély hajbókolással, kényszerű alázattal. - Nagyságos és vitézlő bég, Allah gyarapítsa fényességedet! A bég rájuk förmedt: - Azt megcselekszi Allah kívánságotok nélkül is, hitetlen gyaurok! Nektek arra legyen szorgos gondotok, hogy erszényem a lapos guta meg ne üsse! -Nagyságos és vitézlő bég! Ez legnagyobb gondunk mind éjjel, mind nappal! - mondta egybehangzóan mind a két öreg. Nem hazudtak, a színtiszta igazat vallották. Egyikük reszkető kézzel egy bársonyzacskót nyújtott a bég felé. Jól látta a török, hogy nagy ugyan a zacskó, de súlya annál kisebb. Le se hajolt a nyeregből, hogy átvegye. Kirúgta az öregember kezéből. - Hát alamizsnáért könyörgő koldusnak néztek engem, pimasz gyaurok ?! Hol az a huncut bíró? Azonnal rángassátok elém, hadd üssem le a fejét! -Nagyságos és vitézlőség! Könyörülj rajtunk! Azt hiába állítanánk színed elé, mert annak nincs feje, már tavaly leüttetted. Azóta fejetlenül ül a bírói székben. A bégnek eszébe jutott, hogy ezek a nádudvariak tavaly nem szállították be idejére se az adót, se a harácsot, ajándékot se kapott tőlük, s akkor csakugyan fejét vetette a bírónak. De hogy „azóta fejetlenül ül a bírói székben” - miféle huncut és ostoba fecsegés lehet ez ? Szederjes lett az ábrázata. Amúgy is nagyon fel volt már paprikázva. Ráripakodott az esküdtekre: - Ide avval a fejetlen bíróval! - Legyen a parancsod szerint, nagy jó urunk... Rozsdás sarkán csikorogva kitárult a helységház udvarának szárnyas kapuja, és hátborzongató jelenet következett. Elsőül egy termetes ember lépett az utcára. Lassan, botladozva, imbolyogva közeledett, hívogatólag integetve a hasa felé. Ruhája csupa vér. Feje nincsen. Utána tisztes öltözetű emberek lépkedtek, levett kalappal, nagy fekete zászlót lobogtatva. Ezeket jajveszékelő vénasszonyok hada követte. Hátul egy jó torkú kopasz kántor elnyújtva zengedezett valami siralmas gyászéneket. A babonás törököket megriasztotta ez a kísérteties látvány, s mintha parancsot teljesítenének, olyan egyszerre kapták sarkantyúba lovaikat, és - uccu, vesd el magad! - Sasvár bég arra ocsúdott fel az ámulatból, hogy egyedül maradt. Elvágtató vitézeinek csak a hátát látta. Nosza, utánuk eredt. A török fogadására felkészült furcsa gyülekezet csak állt a piactéren, mint a sóbálvány. Várakozott. Amikor aztán a toronyőr jelentette, hogy a törökök már a Kocsordoshalomnál járnak, és vissza se tekintenek, akkor bíró uram lehúzta fejéről a rágombolt ködmönt, a falu pedig háromszoros vivátot kiáltott örömében. A bég rúgta pénzeszacskót a tanács viszszatette a ládafiába, eljövendő nehéz napokra. - De mi történjék ennek a borjúnyi kövér juhnak a húsával, amelyiknek a vérével a bíró uram ködmönét, gúnyáját megöntöztük? - kérdezte a tökhalmi juhászok számadója. - Aprítsa kend bográcsokba, rakasson alá tüzet, készítse el - mondta a bíró. - Akik jelen vagyunk, bicskaheggyel kiveszszük belőle a részünket. Mindegyikünknek jut pár porció, emlékezetnek okáért. A törökök meg se álltak a kifosztott Ladány alatt sátorozó táborig. Ott aztán a felgerjedt bég kibuktatta őket a nyeregből. Büntetésül fegyvertelenül, gyalog kellett kutyagolniuk Szolnokig, hámkon cipelve a nyeregszerszámot, őrök kísérték őket, akár a detentorokat meg a szíjra fűzött rabokat. Nagy megszégyenítés volt ez! A gyalogosított szpáhik mérgük tüzénél bosszút forraltak: „Megállj, Sásvár bég, megállj! Hamarosan kivetünk mi téged a magas nyeregből!”