Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1981

Gyermekeknek - Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

ember már ott várta, mély hajbókolással, kényszerű alázattal. - Nagyságos és vitézlő bég, Allah gya­rapítsa fényességedet! A bég rájuk förmedt: - Azt megcselekszi Allah kívánságotok nélkül is, hitetlen gyaurok! Nektek arra legyen szorgos gondotok, hogy erszényem a lapos guta meg ne üsse! -Nagyságos és vitézlő bég! Ez legna­gyobb gondunk mind éjjel, mind nappal! - mondta egybehangzóan mind a két öreg. Nem hazudtak, a színtiszta igazat vallot­ták. Egyikük reszkető kézzel egy bársony­zacskót nyújtott a bég felé. Jól látta a török, hogy nagy ugyan a zacs­kó, de súlya annál kisebb. Le se hajolt a nyeregből, hogy átvegye. Kirúgta az öreg­ember kezéből. - Hát alamizsnáért könyörgő koldusnak néztek engem, pimasz gyaurok ?! Hol az a huncut bíró? Azonnal rángassátok elém, hadd üssem le a fejét! -Nagyságos és vitézlő­ség! Könyörülj rajtunk! Azt hiába állítanánk színed elé, mert annak nincs feje, már tavaly leüttet­­ted. Azóta fejetlenül ül a bírói székben. A bégnek eszébe jutott, hogy ezek a nádudvariak tavaly nem szállították be idejére se az adót, se a harácsot, ajándékot se kapott tőlük, s akkor csakugyan fejét vetette a bírónak. De hogy „azóta fejetle­nül ül a bírói székben” - miféle huncut és ostoba fecsegés lehet ez ? Szederjes lett az ábrázata. Amúgy is nagyon fel volt már paprikázva. Ráripakodott az esküdtekre: - Ide avval a fejetlen bíróval! - Legyen a parancsod szerint, nagy jó urunk... R­ozsdás sarkán csikorogva kitárult a helységház udvarának szárnyas kapuja, és hátborzongató jelenet következett. E­lsőül egy termetes ember lépett az ut­cára. Lassan, botladozva, imbolyogv­a kö­zeledett, hívogatólag integetve a hasa felé. Ruhája csupa vér. Feje nincsen. Utána tisztes öltözetű emberek lépkedtek, levett kalappal, nagy fekete zászlót lobogtatva. Ezeket jajveszékelő vénasszonyok hada kö­vette. Hátul egy jó torkú kopasz kántor elnyújtva zengedezett valami siralmas gyászéneket. A babonás törököket megriasztotta ez a kísérteties látvány, s mintha parancsot tel­jesítenének, olyan egyszerre kapták sar­kantyúba lovaikat, és - uccu, vesd el ma­gad! - Sasvár bég arra ocsúdott fel az ámu­latból, hogy egyedül maradt. Elvágtató vitézeinek csak a hátát látta. Nosza, utánuk eredt. A török fogadására felkészült furcsa gyü­lekezet csak állt a piactéren, mint a sóbál­vány. Várakozott. Amikor aztán a toronyőr jelentette, hogy a törökök már a Kocsor­­doshalomnál járnak, és vissza se tekinte­nek, akkor bíró uram lehúzta fejéről a rá­gombolt ködmönt, a falu pedig háromszo­ros vivátot kiáltott örömében. A bég rúgta pénzeszacskót a tanács visz­­szatette a ládafiába, eljövendő nehéz na­pokra. - De mi történjék ennek a borjúnyi kö­vér juhnak a húsával, amelyiknek a vérével a bíró uram ködmönét, gúnyáját megön­töztük? - kérdezte a tökhalmi juhászok számadója. - Aprítsa kend bográcsokba, rakasson alá tüzet, készítse el - mondta a bíró. - Akik jelen vagyunk, bicskaheggyel kivesz­­szük belőle a részünket. Mindegyikünk­nek jut pár porció, emlékezetnek okáért. A törökök meg se álltak a kifosztott La­­dány alatt sátorozó táborig. Ott aztán a felgerjedt bég kibuktatta őket a nyereg­ből. Büntetésül fegyvertelenül, gyalog kel­lett kutyagolniuk Szolnokig, hámkon ci­pelve a nyeregszerszámot, őrök kísérték őket, akár a detentorokat meg a szíjra fű­zött rabokat. Nagy megszégyenítés volt ez! A gyalogosított szpáhik mérgük tüzénél bosszút forraltak: „Megállj, Sásvár bég, megállj! Hamarosan kivetünk mi téged a magas nyeregből!”

Next