Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1982
Rónai Mihály András: Petőfi napja
RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS Petőfi napja Január elsején született, szívünkben azóta minden január elseje az övé. Ha rajtam állna, a naptári elseje alá, a pirosbetűs újévhez odaírnám mindenütt: Petőfi napja. Hiszen az övé. Halhatatlansága minden újévvel újrakezdődik, pedig annyi újévet sem ért meg, hogy szó szerint lehessen venni, amit oly imádandó komolysággal írt le, hogy itt benn vagyok a férfikor nyarában. Csak tavaszában állt annak, a népek tavaszával egybeeső lázas tavaszában, amelyben volt erő és verőfény száz nyárra való. Testté vált benne, emberformát öltött a népek tavasza. Úgy nőtt fel egyszerre, azzal a hirtelen szökelléssel, ahogy a trükkös oktatófilm gyorsítva mutatja a búzakalász felnövését a moziban. Korszakokat élt át, s összegezett huszonhat év és hét hónap alatt. Shakespeare-től Heinéig, Dantétól Mazziniig, Dózsától a francia forradalomig. Huszonhat és fél évig tartó észbontó űrrepülés. Csárdaasztalra könyöklő vándorlegény is volt, de tudott úgy felugrani a kávéházi asztalra, mint a francia forradalomban Camille Desmoulins. Hirtelen most csak a kézre gondolok, amelytől egyaránt futotta papírra vetni a János vitézt és Az apostolt. Kukorica Jancsira gondolok, akit kukoricaföldre tett ki, a Szilveszterre, akit városi bérkocsiba tett be újszülöttként az anyja, az a közös anya, kinek falun és városon közös nyomorúság volt a neve, s akinek név szerint ismeretlen személyében, falusi s városi hősnek közös szülejében a legnagyobb népi és legnagyobb urbánus költő valóságos szimbolikát, hatalmasat, beszédeset és bonthatatlant teremtett. Önarcképének Szilvesztert szánta az újévre virradó szilveszteréjen született költő, s az önarcképbe békésen simultak János vitéz megérlelt arcvonásai. Világosabban költő még nem beszélt, szabatosabban a lángelme nem bocsáthatta volna előre a tudományos szocializmus sarkalatos tanításait. Pedig ő még csak Cabet-t ismerte. Soká tartott, amíg pedzeni kezdte utókora, amely pedig ismerte már Marxot is. Az első költő, akivel tegeződtem, ő volt. Dehogy is tiszteletlenül, dehogy is fraternizálva - hanem csak úgy, szeretettel, meghitten, elfogulatlanul, egyszóval természetesen, mint a többi fiúval. Dehogy is tegeztem le, éppenséggel föltegettem, mint nagyobb fiút, de fiút, aki megszólított, a magam nyelvén, nem a felnőttekén. S hogy mégis a költészet sziréni hangján: ez volt a nagyszerű benne. Hiszen első verse, amellyel megismerkedtem, a Nemzeti dal volt, alakja úgy jelent meg előttem először, lélekrázó szavaknak, talpra, magyarnak, most vagy sohának, újra s újra esküszünknek eget vívó hangzataiban, amint ott áll ama márciusban, a múzeumi lépcsőpilléren, s egy nemzetet gördít a történelmen át. De utána mindjárt azt hallottam tőle, hogy diligenterfrequentáltam (szorgalmasan látogattam) iskoláim egykoron, s hogy szekundába pónult mégis sok szamár professzorom - és ez mindjárt más volt, mint a felnőttek beszéde, ez fiútól szólt fiúhoz. Ez nem a kedves Pósa bácsi tantervbe illő szépre-jóra buzdítása volt, ez