Magyar Hirlap, 1850. július (2. évfolyam, 192-217. szám)

1850-07-26 / 213. szám

Pest, Péntek, Megjelenik e lap hétfőt és ünnepet ki­véve mindennap. Előfizetési díj: fél­évre, házhoz küldve 8 frt. Vidékre, postán küldve 9 fr 30 kr. É­v­n­e­g­y­e­d­r­e helyben házhoz küldve 4 frt; vidékre postán küldve 4 frt 50 kr. ezüstben. — Helyben havi előfizetés is nyittatott 1 frt 30 krjával; a havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittatik. — A hirdetések ötször halálozott soráért 4 kr. ezüstben számittatik.MAGYAR HÍRLAP. julius 26-án 1850-Előfizethetni helyben a k­i­a­d­ó­n­á­l saját kereskedésében (nagyhiduteza 671. sz. a. Takácsyházban) és nyomdájában: (aldunasoron, kegyesrendiek épü­letében). Vidéken minden cs. kir. posta­hivatalnál. Szerkesztői iroda van: régi posta-atczában 24-dik sz. a. első emeletben. HIVATALOS RÉSZ. Elismerés. 0 ige a hadügymister előterjesztésére f. é. jul. 9-i legfels. határozatánál fogva legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy Lang Adolf nyi­­trai polg. gyógyszerésznek, a katonaság számárai in­gyen gyógyszer kiszolgáltatása által kitüntetett önzet­lenségéért legfelső megelégedése kijelentessék. Hirdetmény. Miután a magyar központi vasut már most az álló­­dalmi pályák közé tartozik, ennélfogva az a statuspályák eddigi elnevezései tekintetbe vételével jövőben „dél­keleti állodalmi vaspályának“ nevezendő; s a hely­igazgatóság Pesten ezentúl ,,a délkeleti állodalmi vaspálya cs. k. üzletigazgatósága“ nevet viselend. F. hó 24-én jelent meg az átalános birod. törvény és kormány lap XCV. darabja ; tartalmazza a keresk. ipar és köz­munka ministeriumnak a magyar központi vasút és hely igazgatóságának leendő elnevezése iránti rendeletét; az igazságügyministerium azon rendeletét, mely által az izraeliták esküdt előtti meghitel­etésének módja állapittatik meg ; továbbá a keresk. ministerium bocsátványát, mely által közhírré tétetik, hogy a ba­jor telegráfvonal Hof nevű éjszaki határvárosig kész s­f. e. jul. 5-étől kezdve a magán levelezések közlésére átengedtetett. 213. sz. Haditörvényszéki Ítélet. Szárad János, levenczi bars megyei sz., 57 éves , kath. nőtelen , nyug. cs. k. kapitány; Tóth János nagysz. miklósi , torontál me­gyei sz. 33 éves, kath. özvegy, 3 gyermek atyja mérnök; Vizkelety Gusztáv, ujaradi temes me­gyei sz. 29 éves, kath. nős, egy gyermek atyja, táb­­labiró; Görbe János, debelgaui német bánáti határ­őr ezredi sz. 30 éves, ref. nős, 2 gyermek atyja ; K­n­o­t­h­i Ö­d­ö­n, n. sz. miklósi, torontál me­gyei sz. 30 éves ev. nős, 3 gyermek atyja, jegyző és Koron­ássy Pál rizsnyói, gömör megyei sz. 37 éves, kath., özvegy, 1 gyermek atyja, a törvényesen megállapított tényállás mellett rajok bizo­nyulván , és pedig Szárad Jánosra, hogy 1849 ápril 23-án mint nemzetőri őrnagy kis Zombornál egy dandárral a Maroson átment, más­nap a szerb tábort megro­hanta, egy órai küzdés után Csanádot bevette, ez után ápril 25-én II. Sz. Miklóst megszállta, ugyan azon hó végén Perczel forradalmi vezér parancsára a mozgó se­reg 11 századának vezényletét átvette, s a május elején tudtára esett debreczeni conventi határozat daczára a fölkelőknél, bárha többé ütközetben részt nem vett, szolgált, s a magyar hadügyministerium rendelete foly­tán a n.­becskereki kórház parancsnokságát júl. 20-ig vitte. Tóth János, Vizkelety Gusztáv és Görbe Jánosra, hogy az első mint kapitány, a második mint főhadnagy és a harmadik mint hadnagy Szárad János vezénylete alatt a mozgó seregnél a forra­dalmi kormány érdekében szolgáltak, s Szárad rendeletére a rend föntartása végett Szaravolyába vezényeltettek, honnan egy századot Tóth ápril 29-én Varjasra ve­zetett , ott a fegyverbeszedést s az ottani jógondol­­kozásu comité tagok befogatását elrendelte, mit Viz­kelety közbejöttével eszközlött, s a befogott 14 lakót a község kirablása után Szaravolyára visszavitette, ott a reá következő napon Tóth parancsára 12-en közö­lük az utolsó személyes vezetése alatt törvényszéki eljárás megelőzése s a legkisebb ürügy nélkül ke­gyetlen módon agyonlövettek. K­n­o­t­h­y Ödönre , hogy ápril 29-én a Tóth által vezénylett mozgó­sereg századához a varjasi után csatlakozott, a varjasi tanitó elfogatását okozó, s a mozgósereg által az ottani lelkészen elkövetett kirab­lásban részt vett. Végre Koronássy törvényesen távoli gya­núba esett, hogy a varjasi comité tagok elfogásában közremunkált. Ennélfogva a fölöttük tartott haditörvényszéken Szárad János , Tóth János , Vizkelety Gusz­táv és Görbe János az illető hadi büntető törvény­­könyv szelleme szerint, felségsértésbeni részvét miatt, Tóth János és Görbe Jánosnál még 12 jógondol­­kozású egyén meggyilkolása által súlyosítva, Szárad János viselt tiszti rangja elvesztése, mind a 4 per­be fogott összes vagyonuknak a forradalom okozta károk megtérítésévei elkobzása mellett kötél általi halálra, Knothy Ödön pedig, jógondolkozásu egyének befogatásának bűne miatt, egy békés község kirablása által súlyosítva, 3 évi sánczfogságra ítéltetett, Koro­nássy Pál mint jógondolkozásu egyének jogtalan be­­fogatásáért távolról vádlott, a per alól fölmentetett. Ez Ítélet b. Haynau t.sz.n. ur ö excja által tör­vény utján megerősittetvén, kegyelem utján Szárad Jánosnál 15 évi várfogságra vason, Tóth és Görbe Jánosnál 20 évi sánczmunkára nehéz vason, végre Vizkelety Jánosnál 12 évi várfogságra vason módo­­sittatott, mi után az ítélet közzé tétetett s végrehajtása elrendeltetett. Temesvár, jul. 18. 1850. Cs. k. szerb-bánáti hadi törvényszék. • ..... I . NEMHIVATALOS RÉSZ. Pest, julius 23. §. Ha az ellenvélemény oly modorban nyi­latkozik , mint minőt a „Religio“ 9-ik száma tett magáévá, és kivált ha annak tartalmán némi fél­reértés nyomai észrevehetők: kötelességünknek tartjuk ismételten egész nyiltszivüséggel szólalni föl egy tárgyban , mely már magában elég fon­tossággal bir, s melynek érdeke a szükségkép­beszövődött mellékeszmék által még inkább növekedik. Bizonyossá tehetjük a „Religio“ érdemes szerkesztőjét, mikép azon czikkek szerzője, me­lyek a „Religio“ figyelmét magukra vonták, mitől sem volt távolabb, mint sublimis fogalmak rroga­tásától a protestantismus népszerűsége s a prot. tudományos készültség fensőbbsége iránt, sőt azon álláspontnál, azon politikai térnél fogva, melyet elfoglalni jónak vélt, tapintatlanságot kö­­vetendett el, ha azon kettős kérdésnél: „quid iuris? et quid consilit ?“ hitfelekezeti controver­­sia magvait szórja a helyett, hogy egyszerűen mondaná meg, minek kellene történnie, és mi fog — ellenszegülés esetére — hihetőleg bekö­vetkezni. Ily állítás ellenében szabad legyen hivat­koznunk azon gyakori óvástételekre, mik által minden vallásos pártszinezetű közlést lapunktól elriasztottunk, és hivatkoznunk kíméletlen iróni­ánkra azok irányában, kik a protestantismust a polgárosodással és humanismussal azonosították s e szert panacaea gyanánt ajánlgatták honunk összes polgárainak. Ha indokolásunk menetében az egyetem újjá­alakítását illetőleg czélszerűnek láttuk figyelmez­tetni az érdekelteket, mikép ha Magyarországban protestáns egyetem keletkeznék , hallgatósága jobbára kath. ifjakból állna : az általunk fölhozott előzményekből világosan látható volt, hogy mi nem a protestantismus belértéké­­n­e­k (mihez semmi közünk) tulajdonítunk ily fé­lelmes hóditó erőt, sem azon felekezet iránti ro­­konszenvnek, mely — a­­ Religio 4 állítása szerint — 1847 óta csökkent, — hanem egyedül azon hiedelmünknek, miszerint a netalán föl­állítandó prot. egyetem nem volna idegen a kormány által tervezett s a mostani nemzedék igényei által föl­tételezett reformoktól, melyeket a pesti egyetem theologiai kara visszavetett. Mi nem tartózkodunk nyíltan kimondani, a mit már több ízben mutogattunk s okok­kal támogattunk, mikép a tanszabadság, mely a tudományos fejlődésnek gyökere, a t. theol. kar által ajánlt megszorítások mellett merő cnimaerává válik. Ha az egyetem csarnokaiból h­i­t­f­e­l­e­k­e­­z­e­t­i­s­é­g­n­é­l fogva kiszorítunk tetemes erőt; ha az u. n. magánoktatásnak (docensek­nek) gátat emelünk s így ismét a hivatalos kine­vezésekre , vagy jobban mondva, a vak sorsra bízzuk a tanárok megválasztatását; ha a tanodai magánvizsgálatokat veszszük védszár­­nyaink alá, melyektől a fölserdült ifjúság nem ok nélkül irtózik ,s melyeknek megtartásá­­val a magánoktatás rendszere ön­kényt összeomlik, akkor ne hitegessük sem magunkat sem másokat azzal, hogy a schlen­­driánt elvetettük s azon reformot fölkaroltuk, mely külföldön, jelesleg katholika egyete­meken, czélhoz vezetett. A kath. ifjú caeteris paribus mindig — vagy kevés kivétellel — kath. tanintézetet fog fölke­resni ; ez tény, melyet mi kétségbe nem vonunk, s mely ellen semmi kifogásunk. De előttünk szint oly kétségbevonhatlan tény, hogy a tanuló ifjúság kisebb tekintettel fog visel­tetni a felekezetiség, mint a tanszabad­ság irányában; s hogy az orvos, jogász, a böl­csész, ha csakugyan léteznék két különböző szer­kezetű egyetem, mellőzve vallásos érzelmeit, in­kább azon intézet polgárának fog beszegődni, mely a reformnak nem oly szűk határ­okat szabott, mint minőket például a pesti th. kar véleményezésében szemlélünk. E fölfogáson alapszik föllebbi állításunk ereje, mely a­­ Religio 4­9-ik számában fölhozott példa által még koránt sincs megrendítve. Hogy a po­­zsoni akadémiától a német nyelv behozatala kö­vetkeztében búcsút vett kath. ifjúság, egykettőt kivéve , nem sereglett az előadásait régi módra folytató protestáns lyceumba, azt leginkább azon mostoha körülményeknek tulajdoníthatjuk, me­lyekben emez egy idő óta sínylődik. Mert ilyen kísérletektől a lyceum sem kíméltetett meg, s épen azon időben nagy kétséget szenvedett a ta­nárok — egyedül a tanárok — által melegen föl­karolt ügy diadala. — A többi okokat ez­úttal mellőzzük. Az országgyűlés, vagy — ha úgy tetszik — a birodalmi gyűlés határozatára nem úgy hivat­koztunk, mintha attól jogellenes eldöntő sza­vazatokat vártunk volna tények gyanánt, de kön­nyen megeshetik, hogy a jog manifestatiója a gyűlés előtt más alakban merülend föl, s a j­ó­­z­a­n többség szemében — bár világtörténeti ese­mények után is örök tiszteletben tartsa az ala­­­pitványok föltételeit — a közpénztárból netalán adandó segély, s a tanulók által fizetendő tetemes pénzösszeg czime alatt nem megvetendő rendel­kezési jogot nyerend az álladalom. Hogy a protestáns tanintézeteknél csaknem kizárólag protestáns egyének alkalmaztattak, nem tagadjuk, — de nem is csodáljuk ezen inté­zetek szűk köre, csekély anyagi ereje mellett s a római kath. egyház roppant túlsúlya ellenében. Egyébiránt nem cselekednénk őszintén, ha ta­­gadnók, mikép — véleményünk szerint — a pro­testánsok akkor sem intézkedtek volna ellenke­zőleg, ha sokkal terjedelmesb hatáskörrel s tete­­mesb erővel dicsekedhettek volna. — De mi a szűkkeblűséget, türelmetlenséget s elfogultságot ez oldalon csak úgy nem palástoljuk, mint bárhol másutt, — és sajnálattal fogjuk nézni, ha ezután is úgy nyilatkozandik, mint eddig. Ha ők e rész­ben elő­re nem haladnak, fájlaljuk, és ha a katholikusok e tekintetben hátra lépnek, sajnáljuk. — Végre még egyet. A ,Religio 4 fölszólítja az értekezőt, „mutasson rá egy példát, hogy a ka­tholikusok valaha kívánták volna a protestánsokat az általuk­­ értetik nem erőszakos foglalás által­ szerzett tulajdonukban háborítani.“ E kérdésre választ nem adhatunk. Mert meg­vitatásától, könnyen belátható okoknál fogva, an­nyira irtózunk, mikép az elvet sem mernék most fölállítani, mely szerint e kérdésre válaszol­nánk, ha valamikor válaszolnánk. Véleményeinkben csalatkozhatunk, de a rész­­rehajlatlanság egyenes útjától eltántorodni nem fogunk. — Levelezések, Paris, julius 19. A P­o­u­v­o­i­r pere tegnap délben hatalmas tömegeket vont a Bourbon palota köré s so­kan, kik be nem férhettek az úgyis túltömött kar­zatokra, egész délután a közeli utczákon és té­ren állingáltak, vagyis inkább sétálgattak, mert a rendőrség a csoportosulásokat szüntelen mozgás­ra nógata, s egy helyeni maradását nem szenve­dő. Egyébiránt a kíváncsiságon kívül az így lé­­zengők közt semmi más érzelem nem uralkodott s mihelyt az Ítélet hire a teremből a szabad leve­gő alá hatalmas oldaldöfésekkel kihatolni tudott, a várakozók azonnal szétoszlottak. Az ité­l­et a pénzbírságnak maximumá­­r­a vagyis 5000 frank lefizetésére kárhoztatta a Lamartiniére szerkesztőt, vagy mint Dupin úr alkalmasint malitiosus nyelvbotlásbeli czélzás­­sal átalános hahotát gerjesztve mondá: a Pou­­v­o­i­r­t. És valóban ez Ítéletet mindenki, barát úgy mint ellenség a Pouvoirra, a hatalom­ra, a kormányra vagyis Bonaparte Lajosra szólónak tekinti. Régi história, hogy egy ügyetlen barát töb­bet árt az embernek, mint a legügyesebb ellen­ség. Az e­l­i­s­é­e­i udvaron ezek mindenfelé fön­­nen hirdetők, hogy az elnök, igazság- és bel­­ügyministereinek a Pouvoir nem védelmezését rész néven vette, s hogy a per alá fogott czikk T­Á­R­C­Z­A. A Huerilla. II. A zuhatag tündére. (Folytatás.) „De hát ki vagy te ?“ „Podhrechán neje Thuróczból.“ „Legények! ti onnan valók vagytok, ki is­meri őt ?“ A martalóczok holdvilágnak forditák a hölgy gyönyörű arczát, s lebonták fejéről a szőnyeg­­csuklyát. „Én is ,... én is.!“ kiálták aztán a meg­győződés igazoló hangján. „Harmadfél év előtt ment férjhez saját föl­des­urához mondá magyarázólag az egyik. „Az előtt kecskéket őrzött;“ tóditá a másik. „Ki az a Podhrechán?“ kérdezé a kapi­tány. „Azon öszhadnagy a balszárnyból, ki a teg­­napelőtti plenklerezésben megsebesült, s halál­hoz van közel;“ közbe szólt egy legény. „Bocsássátok e hősnőt !“ parancsolá tisz­teletteljesen a kapitány.... „Mégis , miért ezen álruházat?“ veté utána nyomozó szemekkel. „Tehetne-e urhölgy, saját köntösében, je­lenleg, ily utat életveszély nélkül?“ E felelet végkép megszabaditá a szép hon­leányt , ki a zömök Janóval, Hibe felé indult, mialatt az őrszem a Vág partján feljebb feljebb vonult. „Most Lehota helyett Hibére kell mennünk, Kossuth-tanya helyett Hurbán-tüzhelyre;“ mon­dá Janó elkomorodva. „Guyonnak lehetlen elveszni!“ beszélt ma­gának , tulizgatott arczczal a fáradt hölgy. „Ne féljen asszonyom , — vigasztald Janó, — tudom én a dörgést; hadd haladjanak el a to­jás rablók... ott a hegy fokánál szokott palló lenni s által surranunk a lehotai partra.... Csak a hold ne sütne olyan szörnyen.“ A nő igen meghűlt. Átázott ruhája, — mióta a tutaj kormányból kidőlt, — kezdett megfagyni. Gyors, és erőszakos léptekkel folytatá útját a ropogó havon, hogy a test melegét lehetőleg fen­­tartsa. Körülvevő öt a bűbájos éj. Az erdős tetők mögöl rezegni látszottak a tar sziklák , melyek­nek holdvilágos körrajzaiban Ossián kísértő ár­nyait kereste a képzet. A völgynyilat öblében márványtérnek hazudá magát a fejér hómező, melynek sima lapján, a lerohant tóviz ezüstös fátyola csillogott. A láthatár ködét kékre festé a fenyvesek árnya, s túl azon, fekete ormokkal nyúltak a világos térbe a hallgató hegyek. Ott fekvők a regényes Hradek vidám tor­nyaival , fa csoportozatok, könnyű rajzu házak, kertek és csatornák, hidak sétaterek, vizjogó cisternák s a tündérvölgy minden szépségei kö­zött , élet és nesz nélkül, mint egy néma ábrá­zolat ..........Az ipartanoda , elemi iskolák, kisde­dóvó , nő-növelde, erdészeti rendszer, víztani szervezetek, hivatal-osztályok, és minden inté­zet, gépek, erőművek, üzleti szakágak, a te­vékenységnek sikerült csodái, e mostoha vidék műveit gazdagsága halálban zsibbad. A megtá­madt nemzet háborút viselt, s a háború minden életet elzsibbaszt. Egyedül a vágparti fegyvergyárból hallat­szott élénk munkafolyam, melynek elhagyott épületeit a forradalom alatt ismét műhelyekké ala­­kitá a hon, hogy legyen mit adni fiának kezébe, kit tizenhárom oldalról üldözött a megrohanó ellen. E körültekintést, egy pillanat elvégző az éjben. Az alatt a hurbanista csapat mást gondolt. „Kapitány úr! — felszólt köztük egy marta­­lócz! — most juta eszembe: ez az asszony meg­csalt. Mielőtt férjhez ment, Szodovecz volt tit­kos szeretője, s erőszakkal tudák Podhrechánhoz adni.“­­ „Azt én is tudom, mert mi a faluban lak­tunk“, állítá a másik. „Nem is szerette a soha ezt a szikár égme— szelőt“; monda egy harmadik. „De hű feleség volt.“ „Mert oda volt Szodovecz, s nem fért a tej­felhez.“ „De mióta Guyon ide küldte öt csapatot ál­­ütni, hihetőleg összeszűrték a levet, kivált mivel a férj sem volt otthon“, egészité ki az okosko­dást a csapat főnöke. „Én azt mondom, Szodoveczhez jött“: gya­­nakvék az egyik. „Hogy is keresné föl azt a másik agg csőszt, kit amúgy szeretett, mint a kecske a kést.“ „Talán bizony leveleket is hoz!“ „Innét meg választ visz.“ „Nem is első útja lesz ez annak.“ „Hiszen ez az asszony a magyarok kémje.“ . .­Elárulja tábortelepünket, erőnket, csapa­taink számát. „Azért tesz mindenütt semmivé Szodovecz.“ „A kémnek halnia kell“; fejezé be a főnök e szóváltást s rögtön utána iramlottak a szeren­csétlen hölgynek. Néha úgy tetszik, mintha hátuk mögött dobo­gós kelne.... A nesz elnémult, meg újraéledt. „Nyomunkban vannak“, monda egyszer a rablók egyike.

Next