Magyar Hirlap, 1892. május (2. évfolyam, 121-151. szám)
1892-05-30 / 150. szám
Budapest, 1892. Egész évre 14 írt, fél évre 7 írt, 7. évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik minden nap: hétfőn és Ünnep után is. 11. évfolyam 150. szám. MAGYAR HÍRLAP FŐSZERKESZTŐ : HORVÁTH gyula FELELŐS SZERKESZTŐ: FENYŐ SÁNDOR Margit. — A Magyar Hírlap eredeti tározója. — Irta: Bársony István. Egy éve sincs még, hogy a tarvölgyi fehér nyárfát láttam, hogy tövénél a pázsiton pihentem. Sárga ősz volt. Az az idő, mikor a zöld világon már a fonnyadás foltjai látszanak s kaméleon-társaságban pompázik az erdő. A tarvölgyet sűrű bokrokkal fedett dombláncz övezte ; gyönyörű keleti szőnyeghez hasonlított a dombok háta; a hervadás néma vidékén sárga és piros színek ezernyi árnyalata folyt szét. A fehér nyárfa egymagában nyúlt ki a sűrűből az égnek. Körülötte ősbozót terült; itt nem is vezetett hozzá, csak egy pár vak ösvény, melyet a kóborló vadak jártak. Mikor az alkonyati fény végig ömlött ezen a fehér derekú faóriáson, úgy tetszett, hogy a rezgő levelek csillogásában kis szikrák pattognak ki belőle, mint az esti tenger napot fürdető hullámából. Egy-egy levelet lefújt róla a szél, az alja tele volt már ilyen elhalt levelekkel, szép fehér kérge mindenütt látszott a fölfelé nyújtózó ágakon. Mintha ákombákom vonalak húzódtak volna rajta keresztül-kasul, embermagasságban. Megnéztem ezeket a vonalakat, egy név volt valamennyi : Margit. Szépen, gondosan bevésve a kéregbe , egyik széles, nyomtatott formájú betűkkel kiBécs, május 30. Lehorgasztott fővel, szivükben eltelve keserűséggel vezéreik iránt, a kik csúfosan felültették őket, járnak-kelnek Bécs utczáin azokaz vágva, a másik hajlékony írással, gyöngéden odalékelve; száz meg száz M betű, körülfogva ékes, kacskaringós czirádákkal s a kéregre karczolt virágalakokkal. Mesterkéz munkája valamennyi , a sok gyakorlatban, a végtelen ismétlésben művészetté fejlődött ügyességgel megalkotva. Margit! . . . Margit! . . . csupa epedő hivás, kifogyhatatlan sóhaj, mondhatatlan vágy minden betűben. Olyan különös érzésem támadt ebben az erdei csendben, ahol még a rigó se szólt s a fuvalom is mintha csak lappal, mert volna egy remegő mozdulatot tenni. Úgy állt előttem a nagy eleven fa, mint egy kiáradt szív titkának letéteményese, őrizője. Szemem rátapadt a fehér kéregre, a kimetszett, megbámult vonalakra. A sok M. betű nagy koszorúba fonódott, közbe itt-ott be volt ékelve az egész név is, megannyi jajszó, megannyi dobbanása annak az áradozó szívnek. Valami ideges borzongás futott végig a bokrokon; hol előttem, hol mögöttem rázkódott meg a cserje, pedig nem mozgott közte élőlény, még a szellő is egészen elült, megpihent. Hát akkor mitől verődött össze olyan ijedten a nyárfa levele? mi suhant el mégis fölöttem, amitől hűvösség és forróság csapta meg arezomat ? . . . Úgy tetszett, mintha nem lennék egyedül! . .. Margit! — sóhajtotta a rezgő bokor; Margit! — zizegte a száraz avar. A fehér nyárfa .Mai számunk 8 oldal. Hétfő, május 30.Szerkesztőség: Újvilág u. 14. Kiadóhivatal: Gránátos«. 16. Egyes számára : helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Az oláh tüntetők kudarcza. Par nobile fratrum. Nem akadt a mindenféle nemzetiségi túlzók góczpontjában, Bécsben, egyetlen politikai töredék, mely magáévá tette volna a Bécsbe rándult magyarországi román hóbortosok ügyét, ígéretekkel tartották, kecsegtették őket két napig s azután ott hagyták őket valamennyien s Lukácsiu és társai a román eszméket az antiszemitizmus szennyes zászlaja alatt akarták becsempészni a közvéleménybe. S íme a hatalmas dákoromanizmus egyesülve a hatalmas antiszemitizmussal gyalázatos kudarczot vallott nagy Bécs városában. A daróczposztós rumány parasztok és süveges kalugyerek monstreküldöttsége, melynek missziója volt alapjaiban megrendíteni a magyar államot, közönséges kiránduló társasággá devalválódott s a nagygyűlésen, melyből a nagyobb siker okáért kiűzték a sajtó összes képviselőit, nem jelent meg még az összehívó antiszemita vezér, Lueger sem, akinek valami ottakringi pártgyűlésen sürgősebb dolga akadt, semhogy a panromán eszmény megvalósításán buzgólkodhatott volna. A román küldöttség sorsa és küldetésének eredménye felől kétség már nem foroghatott fenn attól a pillanattól kezdve, mióta értésükre adatott, hogy semmi esetre sem tarthatnak számot a királyi audiencziára. Rendkívül tanulságos ez az elutasítás azokra a nemzetiségi bujtogatókra nézve, akik még ma is abban a képzelődésben élnek, hogy I. Ferencz József megszűnt magyar király, megszünt ez ország szent alkotmányának őre lenni, mihelyt túl ért a Lajta vizén és kész pártfogásába venni azokat, kik állami egységünk ellen aljas módokon konspirálnak. Mert ezt a regét terjesztik ám s átszűrik a nép tudatába azok a nemzetiségi proletárok, a kik keresetmóddá tették a sovinisztikus agitácziókat. A király akarata döntötte el a kérdést. A királyé, mert a magyar kormánynak, mely az ő nevében kormányoz, nem volt akarata, ügyessége, vagy ereje meggátolni azt, hogy ez az odiózus küldöttség eljusson a Burg előszobájáig. A kormány nem tudta megkímélni a királyt az akaratnyilvánítás kényszerétől s ahelyett, hogy ő védelmezte volna meg a koronát attól, hogy exponálni legyen kénytelen magát, a király kegyelmes kezeibe helyezte saját gyarlóságának védelmét. Hű alattvalói szívünk hálával és hódolattal telik el koronás urunk e tényénél. Bizony jó, hogy az ő személyében hűséges őrizővel bír a magyar alkotmányosság odafenn az osztrák fővárosban, mert nem kormányunk képességein múlik, ha nemzetünk ez érv ellenségei nem találják meg Bécsben az archimedesi pontot, ahonnan megbillenthetik államéletünk nyugalmának egyensúlyát. * • Az oláh tüntetők kudarczát kiküldött tudósítónk ma a következő részletes táviratban tudatja: — Kiküldött tudósítónk távirata. — ide csőditett román küldöttek, akik még itt időznek. Abból a mintegy 410 magyarországi románból, kik a román nemzetiségi párt végrehajtó-bizottságának felhívására megtették a bécsi utat, legalább kilencztized rész azzal a biztos tudattal jelent meg az osztrák fővárosban, hogy szemtől-szemben fogják látni a királyt, a ki átveszi emlékiratukat s kihallgatja őket. Most, hogy álhiedelmükből kiábrándultak, zúgolódásuk utat tör. A vakmerően fanatikus Lukács László, a hírhedt laczfalusi pap és társa, Brote Jenő dr., kik ennek az egész mozgalomnak értelmi szerzői, alighanem eljátsották játékaikat eddigi hiveik előtt is. Ez a helyzet külső képe. Az egész mozgalom, mely immár teljesen megfeneklett, a régi városház tanácstermében tegnap reggelre hirdetett gyűlés rendőrileg történt betiltása után változott át kudarczczá. A dolog lefolyása a következő volt. Mint már jeleztük, az osztrák parlament antiszemita pártjának vezérei: Lueger Károly dr. és Schneider Ernő, a székiben mint botrányhős ismeretes mechanikus, meghívták a román küldötteket tegnap délelőtt 9 órára, a régi városház tanácstermébe, hol ők üdvözölni akarták a románokat Bécs város lakossága nevében. Még pénteken állapították meg a programmot, hogy a gyűlésen kik és minő sorrendben fognak ez alkalommal szónokolni. Benne volt a programmban az is, hogy e gyűlésen részt vesznek az osztrák parlament különböző nemzetiségi tagjai s azonfelül a bécsi községtanács antiszemita érzelmű képviselői. A Bécsben levő román küldöttek már reggel 8 órakor kezdtek gyülekezni a tágas ülésteremben. Csoportosan jöttek különösen az egyszerű földmivesek, velük levő papjaik és tanítóik vezetése alatt. A Bécsbe csődített román derekán megmozdulni látszottak a rávésett betűk, a sok „Margit“ elkezdett remegni, hullámzani, körben forogni a szemem előtt. — Néha eltűnt egy másodperczre valamennyi, mintha odaállt volna eléjök egy láthatatlan alak, aki eltakarta; azután kivillantak megint az M. betűk, élesen, szinte megaranyozva. Valaki volt itt mellettem, közelemben ! Minden eszembe jutott, amit valaha a telepathiáról, egymástól ezer mértföldre levő emberek csudálatos lelki találkozásáról olvastam, hallottam. S e pillanatban tudtam, hogy nem vagyok egyedül, hogy még valaki szívja velem együtt a melankhóliával teli levegőt, nézi az őszi alkonyat ragyogását. Vájjon a férfi volt-e, akinek a vergődő lelke elszabadult, hogy ideröpüljön a messzeségből s körülcsókolja az édes név betűit? vagy ő van-e itt, az ezerszer elsóhajtott név viselője, akit ellenállhatatlanul vonz a nagy szenvedély, a nagy imádat ereje, mely mindenütt elsírja egyetlen gondolatát, egyetlen hitét, üdvösségét, a mi mind benne van ebben ez egy névben: Margit?!. . . Egy kis fehér pille karikázott le a nyárfáról s fáradtan kapaszkodott a derekára. Ott elkezdett sétálni az M. hetükön, végigszántott a metszett vonalakon, nem lelte helyét; mintha minden betűt külön akart volna megsimogatni. Margit! Margit! — csengett a fülemben valami távolról kelő hivás, egyre közeledő könyörgés. A szó néha érczesen csapódott el ÍÖ