Magyar Hirlap, 1893. június (3. évfolyam, 149-178. szám)
1893-06-01 / 149. szám
Budapest, 1893. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. III. évfolyam 149. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Csütörtök, junius 1. Egész évre 14, félévre 7, V. évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 ár-Egyes számára: helyben 4 kr. vidékre 5 kr. cs. és kir. kamarás, Boldog vagy mároh Magyarország: képviselőházad elnökét a mai napon kinevezték cs. és kir. kamarássá. Egy nap korántsem elegendő arra, hogy a parlamentet és benne a hazát ért nagy kitüntetést kellőképpen mérlegeljük és igy a késő délutáni órákban csak arra szorítkozunk, hogy néminemű glosszákkal kisérjük azt. v Ez vívmány, uraim, nagy vívmány és Bánffy Dezső báró a nemzet nagy hálájára tette magát érdemessé, kiinstálván magának az aranykulcsot, mert ilymódon Magyarország az első és egyetlen ország, melynek olyan képviselőháza van, ahol az elnök jogosított arany pléhhel bevont kulcsot viselni. Ez nagy dolog, de még nagyobb, mint amilyennek látszik, roppant imponálni fog a külföldnek, ha meghallja és különösen imponált volna magának a t. Háznak is, kár, hogy a kitüntetett így intézte a dolgokat, így, hogy az országgyűlés elnapolását követő huszonnégy óra vigye meg a világnak az ő — meg a mi— dicsőségünk hírét. Szerény ember, ki akart térni az ünneplések elől; kár, nagy kár. Szencsáre, a publczisztika nem oszlott még szét és mi igen örülünk a szerencsének, hogy a közvélemény ünnepies és mélységes gratuláczióját átadhatjuk neki. Büszkeséggel, de egyszersmind alázatosan állunk meg előtte és lelki szemeinkkel látjuk őt, aranyhímzésű zöld selyem frakkjában, déli lábszárain a fehér istrimflivel, oldalán a bársonytokos spádéval. Mily szép jelenség, mennyire méltó ivadéka a losonczy Bánffyaknak, mennyire magyaros, mennyire arisztokratikus, az egész Magyarország kamáslija előtt görnyedez, meg van hatva és — kaczag. * Dehogy is kaczag, bocsánat a toklhibáért, bámul, azt akartuk írni. Mert e hazában az igazi érdem, mint a kamarásság, hamarosan méltánylásra talál, itt az elmék ereje, a kezek szorgalma, rögtön kivívja illő jutalmát. Íme például Nákó Kálmán gróf, aki szintén kamarás és fölöttébb régi eredetű mágnás, daczára, hogy elméjének erejével nem poseol, jelentékeny tényező minden kereskedelmi, ipari és pénzvállalatban. A megalakulástól is óvakodnak, ha nem reflektál rájuk és valósággal boldogok, hogy egyéniségének kölcsönvett fényéért hitvány aranyakkal, ropogós tízezresekkel szolgálhatnak neki... Ám a kamarás grófnak ez a dicsősége csak relativ dicsősége a hazának és minket csak mellette elmenőben érdekel. Magyarország abszolút dicsősége az, hogy törvényhozó házának elnöke megkapta a csász. és kir. kamarásságot. De csakugyan megkapta-e? Alig hiszünk szemeinkne is. Tehát való? És hogy van az, hogy ennek a kitüntetésnek a készülődéséről nem tudott a világ?! Ki járt közbe, Szapvy kezdte-e még, avagy már Wekerle buzgólkodott érte? Könnyen kapta-e meg az aranykulcsot a nemes báró, avagy nehezen. Az ő nagy parlamenti érdemei nyomtak-e itt valamit a latban? Régi kívánsága volt-e vagy új? Nem alterálja-e, hogy például Kvassay Edus túlsó részét már régebben verdesi az aranyos jelvény és hogy minden hiába, Kvassay Edét nem előzheti meg többé, annak testi ruháján a kulcs okozta kopást a világ minden kincséért sem szerezheti meg. Szomorú tény csak az a vigasztaló momentum benne, hogy a régibb és újabb kamarások közötti különbség nem rendkívüli és hogy a képviselőház elnöke még mindig nagy tisztességben részesül új hivatala által. Nevezetesen: tagja lett az úgynevezett közös udvartartásnak. Jelen lehet az udvari, sőt a kamarai bálokon is. A főkamarás minden pillanatban kirendelheti az udvarban való szolgálattételre. Közvetlenül a titkos tanácsosok után fogadtatik ő felsége által. Esküje kötelezi szolgálni a királyt, minden körülmények között. Nem kell magyaráznunk, hogy mindezek mily előnnyel járnak úgy az elnök úrra nézve, mint a parlamentre és nemzetre való tekintettel. Példának okáért, a ház elnöke javában csenget, egy nagyszabású törvényt tárgyalnak éppen. A teremőr levelet hoz, fekete a pecsétje, sárga szegélye. Írója: Trauttmannsdorff gróf főkamarásmester. Hangzik pedig e levél ilyenformán : K. UND K. OBERST-KÄMMERERAMT. Der f. uní> f. <Setjeímratt> unb pröíibeut bes ima. Mbaeorbnctcnbaiises Sáron Dcsiber Báuffy uiijb Ijícmit in seiner €ii}enfcbaft als f. unb f. Kämmerer 3ur Dienst* leistunțj rom țo--ten bis 311m 2 .viert gänner in bie f. Étlapok. (A Magyar Hírlap eredeti tárczája.) Irta: Tóth Béla. Azt mondom: nincsen hatásosabb olvasmány az étlapnál. Össze sem hasonlítom azokkal az irodalmi termékekkel, amelyek az ész, az elme, a szív és egyéb ily abstrakt részeink számára valók. Mindezek a metafizikai portékák nem tudnak oly izmos erővel képzelődni, mint énünknek legelevenebb fantáziájú része: a gyomor. Tudatlanok azt mondják, hogy a gyomor prózai jószág: durva, állati apparátus a lelkes emberben. Pedig a gyomorköltő, teremtő hatalmú költő, és a bennünk lakozó tehetségek között a legfrissebb, a legkorábban ébredő és legtovább tartó, a legáltalánosabb és a legeredetibb. Mily csodadolgokat tud alkotni a legcsekélyebb izgatásra. Ifjúságunk szép májusi, holdas estéi, mikor könnyű léptekkel jártunk az olasz város szűk, ódon utczáin s az erkély csipkefüggönye mögül lehatott hozzánk a zongora hangja, édes lágy andante ! . . . Rögtön tudtuk, hogy a brokát-kárpitu teremben Tizian-vörös hajú signora ábrándozik az Erard mellett és gömbölyű nyaka, gömbölyű karja szakasztott olyan színű, mint az elefántcsont-billentyűk ... Ha most hallom ezt az andantét, nem ébrednek bennem ilyen bűbájos képzetek. Csak azt gondolom, hogy az a scirocconak kitett lakás jó dobos lehet; a zongoránál pedig — mely semmi szin alatt sem Erard-féle — hivatalából kijött telegráf-tiszt ül és kólából játszik. Mert, hajh, ezek a tolvaj esztendők lelkünk fantáziájának festékes táblájáról lelopkodták a fényes, az aranyos, a drága színeket; csak az olcsója, a sötétje maradt meg, — azért oly szürke a kép, melyet i . . . Gyomrunk képzelete azonban a régi gazdag. Ha külvárosi ház kapuja alól, esti harangozáskor, pörkölt illata üti meg az orromat, ugyanazok a kedves, ragyogó képzetek támadnak bennem, mint hajdan, fiatal koromban. A gyomor nem vénül, nem kopik, nem ostobul, mint az agyvelő. Tehetségeinek delelőjén van ma is s az étlap olvasása még mindig azokat az erős, ifjú, üde és hatalmas inpressziókat támasztja benne. Van neki egy másik szeretett olvasmánya is: a szakácskönyv. Ez is nagy munkára izgatja. Teremt, épit, alkot a rideg betűkből és remek sütést-főzést viszen véghez. De hiába, ez mégis csak plátói mulatsága neki. Igazi ereje akkor támad föl, mikor reális dolgokkal áll szemben. Az étlap pedig a valóság. Csak egy szó és az írott malaszt egyszeriben beteljesedik. Ez már nem is képzelődés többé, hanem a meglevőnek szemlélete: iz, szin, szag, minden egyesül e rövid sorokban. És édesen ölelkezik össze a vágyódás a kielégüléssel. Nézd a mogorva agglegényt, aki szokott vendéglőjének szokott asztalához a szokott órában ül le és összeránczolt szemöldökkel pillant az étlapra. Szája szélén fanyar mosolygás lebeg: «Mindig a régi nóta! . . ."Szerda van, tehát füstölt hús káposztával és gombóczczal! . . . Ezt már betéve tudjuk!» De im egyszerre megvilágosodik a komor ábrázat, mintha nap sütött volna rá. — «Erdélyi fatányéros sült!» — ezt mondja az étlap. Mily kellemes meglepetés! Orra czimpája kitágul, érzi a jó pecsenye illatát és szeme elnéz valahova, messze-messze — a toroczkói hegyeket látja, ahol fiatalon, vidáman kalandozott és tán még verseket is csinált a fenyőerdő gót templomának zöld homályában. «József!* — kiáltja a szokottnál érczesebb, de azért mégis lágy hangon, «József, hozzon nekem fatányéros sültet!» József elrohan, ő pedig tovább álmodozik. Szájában összefut a nyál. . . Hej, azok a vadászebédek a pázsiton; az a jó éles, híívös levegő, mely a szakácstanya felöl azt a fölséges illatot kapkodja . . . Az án azok a kedves vacsorák, a nagy udvarházban: a vadászczimborák, akik mind kiabálva beszélnek és a nyúlánk, barna menyecskék, leányok, akik szelíd szemüket tágra nyitva hallgatják a hősi kalandokat! — József ezalatt visszatért. Loppal osont be és hátul meglapul a fal mellett. Sőt szinte beléje vágta magát, mert talpig fekete habitusában olyan, mint egy lapos, sötét árnyék. Retteg a boldogtalan. Retteg, mert borzasztó dolog történt és iszonyú haddelhadd fog következni. Fatányéros sült már nincs. Feri vitte el az utolsót, most öt percre, a számtanácsos urnák ... Az erdélyi emlékek embere hátratekint, mert a szerencsétlenségeknek mágneses kisurgárzása van és nem a puszta sejtelem, de a reális érzés révén tudjuk meg a bajt. És mikor megpillantja József gyászos silhouettejét Mai számnul» 20 oldal,