Magyar Hirlap, 1893. július (3. évfolyam, 179-209. szám)

1893-07-01 / 179. szám

1893. Julius 1. MAGYAR HÍRLAP mert a románok saját hóhérjainak szövetségesei nem lehetnek­ .­­ Hogyha ő felsége közönyös lesz a Kárpáton tuli atroczitásokkal szemben, akkor a román nép kénytelen lenne saját sorsának védelmét a maga kezébe venni. A románok barátja és szövetségese csak az lehet, a­ki velünk közreműködik a magyarok meg­­zabolázására és a románok nemzeti ekszisztencziájának biztosítására!« A bukaresti Indépendance Roumaine e hó 28-iki számában Veszélyes politika czím szintén fenyegető hangon ír Magyarországról, közölvén a következő czikket: Kétségtelen, hogy a Magyarországból mintegy két hónap óta naponkint hozzánk érkező hírek fölöt­tébb komolyak, nemcsak a hegyeken túl élő testvé­reink helyzetének szempontjából, de azért is, mert e dolgok hatással lehetnek a román királyságnak a szomszéd monarkiával, sőt talán, a természetes ki­terjeszkedésnél fogva, a hármasszövetséggel való viszonyára is. Nem titkolhatjuk el, hogy nyugtalanul tekin­tünk e viszonyra, mert a magyar kormányt teljes­séggel őrült politikába sodrották a meggondolatlan sovinizmust űző magyar politikai kolékiák, amelyek bizonyos körökben meggyökeresedett előítéleteket használnak politikai ugródeszka gyanánt; részint, hogy hatalomra jussanak, részint hogy megtartsák a hatalmat. Bizon­nyal nem foglalkoznánk a magyar politikai körök ez eltévelyedéseivel, ha oly dolgok nem nyilvánulnának bennük, amelyek alkalmasak arra, hogy súlyosan megzavarják hazánk viszonyát a szomszéd monarkiával, sőt a központi hatalmasságok csoportjával is. Valóban, úgy látszik, hogy a Wekerle-kormány, megfeledkezve az ország külső érdekéről, a fenye­getett belső helyzet megmentése végett irtó harcéra készül a magyarországi román elemmel szemben. Az Apponyi módosításával megbűvölt Csáky-féle tör­vényjavaslatnak egyenes szándéka a román iskolák bezárása; a gyarmatosítási törvénynek czélja a nép­rajziig tiszta román területek elmagyarosítása. Íme ezek legfőbb vonásai a kvalifikálhatatlan hadjárat­nak, melyet a magyar kormány azzal akar megko­ronázni, hogy törvényszék elé állítja az egész román nemzeti bizottságot és mindazokat a tanulókat, akik részt vettek a Replika elkészítésében s akik, mint tudjuk, oly erővel és oly győzedelmesen c­áfolták meg a magyar diákok válaszát. Mindezek az intézkedések, a vallásügyi tör­vényjavaslatokkal egyetemben, a­melyek sértik a ro­mánok felekezeti szabadságát, mint erőszakos me­rényletek a saját fajjal, nyelvvel és kultúrával di­csekvő románság ellen. Nem szabad magunkat illú­ziókban ringatni: a magyar kormánynak, úgy látszik, az a czélja, hogy a román nemzetiséget hova hamarabb is magastul kipusztítsa szent István koronájának területéről. Ez lévén a kérdés, kétségtelen, hogy a romá­niai románok politikai nézetkülönbség nélkül nem maradhatnak közömbösek az ily vállalkozással szem­ben és nem nézhetik nyugton, hogy az egész román fajnak csaknem egyharmadát denaczionalizálják. Minden kormány volens-nolens kénytelen számolni a közvélemény mozgalmával, mely máris nyilatkozni lenn­e. A nagy emberek, a­kiknek mindezt tu­lajdonítjuk, csak a meglévő erő kifejezései voltak­ szükségszerűek, mint az evolúczió min­den jelensége. E diadalmas erő meg fogja teremteni a nyelv reformáczióját is. Ami hiba a nyelvújítás körül történt, mind a gyöngeség következménye volt: az idegen dolgok beszűrődése a nem elég sűrü diafragmán át. De a gyöngeségek e pilla­nataiban is megmaradt egy szűz, nagy erőnk: a népnyelv ereje, a­mely nem bocsátott magába semmi kívülről jövőt, csodálatos energiával vet­vén ki magából mindent, ami salak. Pázmány Pétert kétszáz esztendő múlva követte Arany János és Petőfi Sándor, a nép nyelvét emelvén föl az irodalom nyelvévé. Ebből lett a nagy ha­talom, a mely ellen ma már hiába agyarkodik sok ellenségünk. A Tájszótár biblia lészen; tör­vények és parancsolatok könyve. Megtanuljuk belőle, hogy mi nem szabad és mi kell. Mert maga az az erő szól belőle, a­mi kivívta min­den mai győzedelmünket. Nyelvünk egysége, az általános szabályok, az idegenségek kiküszö­bölése mind belőle és a régi nyelvből fognak következni. A jövő század fiai, kik meglátják még a 2000-ik esztendő hajnalát is, már ezt az erős, megállapodott nyelvet fogják magukba szívni és a nép beszédével művelik majd a magyar irodalmat, a magyar tudományt, idegen hatások nélkül, a maguk lábán járván. És a levegőben nem lesz több «por, bűz, német szó, piszok.» kezd­és nem sejtett arányokat fog ölteni, ha a ma­gyarok nem mondanak le a veszélyes kalandról, a­melybe hanyatt-homlok rohantak bele. Bizonyos, hogy minálunk senki sem akar egy szomszéd állam belső dolgaiba avatkozni, de az is bizonyos, hogy Románia semmiesetre sem ma­radhat barátságos viszonyban oly állammal, a­hol a román faj kiirtására törekszenek, mint az most Magyarországon történik. A magyarok, mint gyakran máskor is, gyer­mekes illúzióban ringatják magukat, ha azt hiszik, hogy ily dolgaik után valami közös lehet közöttünk és az osztrák-magyar monarkia között. Ami bennün­ket illet, mink szívünk mélyéből sajnáljuk, hogy a pesti kormány őrült politikája kényszerit eltérni a politikától, melyet mindig saját nagy érdekünknek te­kintettünk, de egyszersmind szomszédaink talán még nagyobb érdekének is. Szeretjük hinni, hogy meg fogják érteni Bécs­­ben, sőt Pesten is, hogy mily veszélyes a politika, melyet a magyar kormány a magyarországi romá­nokkal szemben követ, és meg fogják magukat em­bereim, amíg van rá idő. Nekünk kötelességünk volt rámutatni a küszö­bön levő veszélyre, mely az osztrák-magyar monar­kiával való viszonyunkat fenyegeti, és tettük ezt avégből, hogy elejét vegyük. Rémi bukása. (A főváros közgyűléséből.) A mai közgyűlést a végén kell kezdeni. Az idő már 7 felé jár. Egy tekintélyes külsejű úr lép az előadói asztalhoz: Faller Ferencz jegyző. El­mondja a tengeri kígyó ismeretes históriáját. A nép­színház tűzbiztonsága a hivatalos neve. Kormány és tanács, rendőrség és tűzoltóság, mióta a Ringszinház leégett, minduntalan sürgették a népszínháznak is olyan állapotba való helyezését hogy a közönség a bennégés veszélye nélkül élvez­hesse az előadásokat. Végre a népszínházi bizottság radikális eszközhöz nyúl. Azon a telken, mely a népszínház háta mögött van, melyen most csak egy kis házikót és egy ké­ményt lát a járókelő, s amely telek a népszínház tulajdonát képezi, akar építeni egy házat, ahol a színházfűtés, a víztorony, az asztalos-műhely, a dísz­letraktárak a ballet próbaterem stb. helyeztetnék el, szóval mindaz, ami a színházban tűzveszélyt okozhat. Erre 185.000 frt kell, engedélyezze a közgyűlés a bizottságnak a népszínházi alap terhére e kölcsön felvételét s mivel a rendelkezésre álló 66 - ös telek az építkezésre kicsiny, engedje meg a közgyűlés, hogy a telek kibővítésére Bénii Róbert telkéből 194 négyszögöl esetleg kisajátítás útján is megsze­reztessék. Bénii Róbert azonban érthetetlen okokból a városnál nagy hatalmasság. Első pillanatra úgy lát­szik, hogy a kisajátításból Réminek haszna lesz, ha­nem, ha megtudjuk, hogy kára lesz belőle, érteni fogjuk, hogy a bizottsági tagok egy része (a József­város) mért foglalt a népszínházi bizottság terve el­len állást. Ugyanis, ha Rémitől kisajátítanak 194 négyszögölet, akkor az ő fenmaradó telke csupán a Csokonay­ utczára fog bírni homlokzattal. Ha pedig nem sajátítanak ki, hanem a népszínházi bizottság terve megbukik, akkor a kisajátítási törvény értel­mében Réminek jogában áll a népszínházi alapnak önálló építésre nem alkalmas 66 négyszögöles telkét, mint terjedéket magához váltani s akkor telke a kör­útra bir homlokzattal. Ha pedig körúti homlokzattal bir, akkor építkezés esetén 30 évi adómentességet kap, mig ellenkező esetben csak 15 esztendeit. Ez a körülmény tehát legalább 50 °­ C-kal emeli a te­lek árát. Szervezett ellenzék volt tehát az előterjesztés ellen, amelyet a népszínházi bizottság és a tanács is tett. Mindenáron meg akarták buktatni a javaslatot. Először Pártos Gyula szólt, az ellenindítványt tette, hogy ne sajátítsanak ki semmit, hanem magá­ban a színházban tegyék meg az intézkedéseket, építsék alulról fölfelé vasból a belsejét, ha be kell is zárni egy időre. Ezután Rácz Károly tartott hos­­­szu beszédet, hogy Réminek adják a telket, hadd rendelkezzék ő tulajdonával a kisajátítási törvény engedelme szerint. Építsék fel a szükségeseket Rémi telkén, s biztosítsák ezt szorgalommal. Kauser József látva a nagy buzgalmat Rémi érdekében, a bizott­sági terv mellett szinte izgatott s épp ezért rapszo­­dikus beszédet mondott. Maga az öreg Kamermayer, ki elnökölt, szintén a tanács ellen beszélt, mert köz­vetítő indítványt tett, amit a Rémi-párt helyeselt. A Rácz indítványához hajolt, anélkül, hogy tudta volna, mi rejlik mögötte. Kaas Ivor báró a tanács javas­latát kérte elfogadni. A kérdés szavazásra került. Ha került volna! De még addig sok beszéden kellett átesni. A Rémi-párt — minthogy a belváros több más városrészbeliekkel tömören ült helyén — látta, hogy kisebbségben van s le fog szavaztatni. Ipar­kodtak tehát az ülést nyújtani, a határozatot más­napra halasztani, vagy legalább halasztási indítványt fogadtatni el; szólnak a kérdés föltevéséséhez, kifo­gásolták, hogy kevesen vannak, sőt azt is mondták, hogy a közgyűlés ez ügyben dönteni most nem is illetékes, a­mit azonban az elnöklő Kamermayer mind nem vehetett figyelembe, mert semmi törvényes alappal nem bírtak s végre is a tanács előterjeszté­sét változatlanul fogadták el. Nagy többség nyilat­kozott a népszínházi bizottság terve mellett, ellen­próbára nem is volt szükség, de a Rémi-párt sem követelte azt. A szavazás után zajosan óvást és felebbezést jelentettek be a közgyűlés határozata ellen, azzal te kegyelmed, hogy Anna jobban szereti szerencsétlen urát, mint imáit az oltárnak papja? Hadd szakadjon meg utána szive, hi­szen megérdemli az egek átkát, — miért nem fogadott szót Bathó Ferencz uramnak, a gazdag édes szülőnek, ki gyűlölte a szegény ifjú embert, csak azért, mert piktor és nem hajt a tejet és elűzte házától egyetlen édes gyermekét, csak azért, mert nem engedelmeskedett a parancsá­nak és irtózott a boldogtalanságtól. — Hallgasson kend! — Kutya hallgasson, nemzetes uram — felelte gorombán az öreg és fejébe csapta ka­lapját, melyet eddig a markában gyűrögetett, annak mondja kegyelmed, hogy kuszi. Nem fé­lek én a haragos tekintetétől és a szemébe­­n meg merem mondani azt, amit a község csak a háta mögött mond és jól teszi bizony, hogy mondja. Nagy igazsága vagyon minden szónak, mely a nemzetes ur keményszivüségének a hir­detője. — Mit akar? S a gazda boszúsan toppantott. Bathó Ferencz haragudni akart, de most az egyszer nem fogott szikrát a vére. Az járta fejét, hogy az a piktor, az Anna férje, a gazember, beteg, talán meghal . . . — Móricz bácsi! Maradjon, ha mondom... — Nem én! — dohogott mérgelődve az öreg és indult — nem maradok én itt többet. Kérni is akartam valamire, de látom, hogy még mindig kő van a szive helyén. Én ugyan egész életemben roppant nagy szamár voltam, de A MESEMONDÓ. A Magyar Hírlap pályázatán 5Q aran­nyal jutalmazott pályamunka. Irta: Abonyi Árpád. (Folytatás.) (2) — Nyughassék kend. — Majd ha elföldenek, nagy uram.­Hojje! Micsoda csendes szamár leszek én akkor, — csupa öröm. A­mig azonban idefenn ficzkándo­­zok az emberek között, addig gyilkos szándé­kokkal vagyok minden barázdabillegető iránt, ki orrom alá szemetel. Látom azonban, hogy más­féle hittel vagyon felőlük, mint én, hát ne be­széljünk erről. Azt akartam még mondani, hogy az Anna ura beteg. — Látta? — Kérdezte mohón a gazda. — Örül a nemzetes úr? Soha se örüljön instálom, nem arra való dolog az, hogy örüljön neki. Bathó izgatottan hagyta el helyét és jár­kálni kezdett. Az öreg félszemmel leste. — Mi baj van? — Öreg baj, mint én. Magával hozta a másvilágról és oda viszi. — A tüdeje? — Az hát! Láthatta nagy uram is, a­mi­kor itt a szentegyházunkban festette azt a gyö­nyörűséges oltárképet. Már akkor beteg volt, azért vala oly igen sápadt az arcza. A­milyen kedves, szerény, derék ifjú ember, bizony nagy kár érte, ha meghal. — Hadd vesszen! — Ugy­e? Hát hadd vesszen! Mit bajlódik • 3

Next