Magyar Hirlap, 1895. május (5. évfolyam, 118-147. szám)

1895-05-01 / 118. szám

1895. május 1. »AGYAR HÍRLAP Batthyány Lajos — nem létezett. — Saját tudósítónktól. — Néhány héttel ezelőtt a lapokban a kö­vetkező hir jelent meg: — Miniszterelnökök arczképei. Ő felsége Bánffy báró miniszterelnök előterjesztésére, volt magyar miniszterelnökei arczképeit — mint egy kőnyomatos jelenti — az ezredéves kiállítás al­kalmából lefestett. Bánffy báró már meg is bízta Dudits Andor, Fényes Adolf, Ipoly Sándor, Knopp Imre, Pap Henrik, Spányik Kornél, Stetha Gyula, Ujváry Ignász festőművészeket, hogy Andrássy Gyula gr., Lónyay Menyhért gr., Salá­vy József, Bittó István, Wenckheim Béla b., Tissa Kálmán, Ssapáry Gyula gr. és Wekerle Sándor arczképeit fessék meg. Nekünk nyomban feltűnt a kőnyomatos közlemény, amely csak nyolcz volt miniszter­­elnökről emlékezik meg és a sort Andrássy Gyulával kezdi. A históriából úgy vagyunk in­formálva, hogy nem Andrássy Gyula gróf volt az első magyar miniszterelnök, hanem va­laki más, akinek «visszalépése» után nem is igen jutott a miniszteri penzióból, úgy tudjuk, hogy Batthyány Lajos gróf volt Magyaror­szág első miniszterelnöke és ő utána is akadt valaki, aki elvállalta ezt a nehéz tisztséget. Szemere Bertalannak hívták. Az ő nevüket és a művészek neveit, akik arczképeiket lettek volna hivatva lefesteni,nem találtuk benne a kőnyomatos közleményben. Kimaradtak a véletlenségből? Elfelejtkeztek róluk ? Utána jártunk a dolognak, és megtudtuk, hogy Bánffy Dezső báró miniszterelnök nem akar tudni a két legelső magyar miniszter­­elnökről. Éppen úgy, mint a Kossuth temetésé­ről, most is elutazott a két miniszterel­nöktől. Mikor Benczúrt fölszólította, hogy ajánl­jon neki művészeket, akik lefestik a volt mi­niszterelnökök arczképeit, akkor is csak nyolcz miniszterelnökről volt szó. Benczúr ekkor tanít­ványait ajánlotta, akiknek sorából csak Márk Lajos maradt ki, mert a fiatal művész úgy sem dolgozhatott volna: a minap elutazott Párisba. A volt miniszterelnökök arczképei a mi­niszterelnöki palota termeit fogják díszíteni. De természetesen, ki fogják azokat állítani a millenniumra is. A millenniumra! A föntebb reprodukált tekerni arról a témáról, hogy milyen jeles do­­log­ országos, nagy férfiúnak lenni, ha az ember mellesleg nem is éppen tökkel ütött. Harmadnap este ismét következett a ka­binet s a beszéd új átdolgozása. Mert barátom megint elégedetlen volt magával és művével. Ez a harmadik, immár csak négy kolum­nányi dolgozat és igen jeles volt. Én újra ölelkeztem, lelkesedtem, aztán éjfél után elmentünk aludni. Negyednap és ötödnap nem történt semmi. Már azt hittem, hogy az én geniális barátom belenyugodott operátumába és most minden reggel az újpesti szunyogszigeten tanulja fenn­­szóval, némi taglejtéseket is gyakorolván. De hatodik este megint be kellett költöz­nöm a kabinétba és hallottam a beszéd ne­gyedik, immár egészen rövid textusát.. Pompás volt ez is, valamint pompás volt az a még nyolcz vagy tíz mindig uj, mindig fogyó terje­delmű munkálat, melyet barátom hat hét alatt előttem fölolvasott. Végre elkövetkezett az a nap, mikor azt mondtuk, hogy holnap lesz a végtárgyalás. Az én barátom még egyszer, utoljára bezárkózott velem a kabinetba és elmondta az immár vég­leges, visszavonhatatlanul végleges beszédet. Elmondta, nem olvasta többé. A hét héten át folyt olvasásoktól már egészen megbarátkozott saját hangjával. Neki bátorodott. Kieresztette orgánumát. Az udvari ablak táblái reszkettek. Szinte azt mondom, hogy igen jól beszélt. Hamis hangok mellett voltak őszinte akczen­­tusai. Mámoros lett saját ékesszólásától, szerel­mes lett saját igazmondásába. Aztán — bár a beszéd csak tíz perczig tartott — fáradtan rogyott le a kerevetre. A kiabálás fölébresz­tő nyomatos közleményből kitűnik, hogy Bánffy miniszterelnök azzal az előterjesztéssel járult a király elé: festesse le volt miniszterelnökei arczképét. Szolnok-Dobokából magával ho­zott «körültekintése» és úgynevezett «ta­pintata» sugalmazhatták neki ezt az előterjesztést. Megijedt a 48-tól, a for­radalom emlékétől? Hiszen Batthyány Lajos gróf V. Ferdinándnak volt a miniszterelnöke és V. Ferdinánd tudtunkkal szintén tagja volt a Habsburg-családnak. A millennium pedig nem a kiegyezés apotheozisa lesz, hanem ezeréves múltúnknak szóban, írásban, képben, emlékek, maradványok hirdetője. És ettől elvá­­laszthatlan a két legelső magyar miniszterelnök halhatatlan és dicső alakja. Vagy ők nem dí­szíthetik a kormányelnök palotájának termeit? Szégyent hoznak az utánuk következőre, a je­lenlegire ? Ők egyszerűen le vannak tárgyalva — Bánffy beszünteti őket, így készülnek meghamisítani a történel­met ország-világ előtt, az ország pedig ámu­lattal fogja nézni, hogy a hivatalos Magyar­­ország, a mostani miniszterelnök nem akar tudomást venni legdicsőbb elődeiről, akik pedig mást is tudtak csinálni, mint a jó szó­noklatokat. Felháborodás fogja el az embert ezek láttára. Gyönyörűen készülődünk a millenniumra, gyönyörűen! Képviselők sztrájkja. Még azt is, aki figyelemmel kísérte a ro­mániai ellenzék küzdelmét a konzervatív-funi­­mista kormány ellen, s tudomással bírt arról, hogy a román pártok egyáltalában nem válogatósak az eszközökben: meglepte a lapunk legutóbbi számában hírül adott, s azóta az összes politikai világot élénken fog­lalkoztató amaz esemény, hogy a román ellen­zék ott hagyja a politikai küzdelmet és egy­szerűen sztrájkol. Hogy megállapítsuk az arányt, a dolog úgy áll, hogy 183 képviselő közül 28 adta be lemondását, s miután a dis­szidensek is előreláthatólag teljes erejükkel hozzá fognak járulni a már létező konfúzió nagyobbá tételéhez, összesen 38 fog kilépni, bent marad tehát 145 képviselő, vagyis teljesen elég arra, hogy a képviselőház üléseit folytathassa és határo­zatképes legyen. Egyelőre tehát a román kormány nyugod­tan tekinthet az események fejlődése elé, mert az egész kivonulásnak semmi egyéb jelentősége nincs, mint egy nagy apparátussal s utóvégre is — tekintve az ülésszak közel végét — nem nagy költséggel rendezett demonsrácziónak. Szép május elseje tehát nem egészen ér­dektelenül köszönt be Lab­ováry és Carp kor­mányára. A munkaszünetelésnek egy új alakját inaugurálva a nemesi szabadelvű párt coupja. Fájdalom, ezek az új­fajta sztrájkolók nem a felesleges munkában fáradnak ki, mert hisz a román törvényhozás utolsó időben mód nélkül hiányos volt az eredményekben, hanem a gyű­lölködésben, szenvedélyben, izgatottságban és izgatásban. Még a mi hazai szerencsétlen állapotun­kat is tündérkerthez hasonlíthatjuk a bukaresti viszonyokhoz képest. A pártszenvedély orgiáit üli ott most, s csak az igazságot valljuk meg, ha konstatáljuk, hogy a BraUauu-kormánynak utolsó évében épp oly intenzív, ép oly épes volt a konzervatív párt támadása, mint ma a libe­rálisoké. Ezen a téren — a természetes foko­zódást leszámítva, — alig van mit vetni egy­másnak szemébe. Nem akarunk a konkrét kérdés lénye­gébe bocsátkozni. A bánya-törvényjavaslatnak legóriásibb hibája szerintük az volt, hogy ide­geneknek akarta a bányákat tulajdonába — a legutolsó javaslat szerint csak 75 éves birtok­lásába — bocsátani, esetleg, amely bányákat belföldi tőke hiánya miatt máskülönben par­lagon kellett volna hagyni. Mi, akik idehaza jól ismerjük a bányatörvény hiányának közgaz­dasági hátrányait, hogy az egy kőszénre nézve nem engedi meg a szabad művelést, kellően tudjuk mél­tányolni a nemzeti szabadelvű pártnak makacs, szenvedélyes ellenzését a kutatási szabadság ellen a bányászat egész vonalán. Ha nálunk — a mi fejlettebb tőke- és munkaviszonyaink közt — oly­annyira érezhető hátrány a kőszén megkötöttsége: mily nagy bűne a Lahováry Carp-kormánynak az, ha Romániában az ös­­­szes bányászatot nem akarta a tudatlan pa­raszt, vagy félművelt bojár monopóliumává tenni. De hát ez a kérdés utoljára is szigorúan belügye Romániának. Bennünket ennél az erőszakos erupcziónál utoljára sem a bányatörvény sorsa érdekel, amely ily módon valószínűleg hamarabb lesz törvén­nyé, semmint, ha az ellenzék bent marad a helyén s folytatja diskusszióit, hanem a kormány sorsa és az átalános helyzet. És nekünk úgy tetszik, hogy úgy a kor­mány állását, mint az általános helyzetet inkább kedvezően, semmint kedvezőtlenül befolyásolta ez a nagy applombbal keresztülvitt sztrájk. Nem akarok kétkedni, hogy a kilépettek az agitáczió terén mindent meg fognak kísér­leni. Manifesztum a néphez és nagy tiltakozó n­agyülések bizonyos, hogy nem fognak elma­radni. Hiszen ezeket a fegyvereket elnyomott erdélyi testvéreik érdekében is unos-untalan használta az ellenzék és az Urechia vezetése alatt álló liga. De — szabadjon reménylenünk — viszont a komolyabban gondolkodó politikusoknál beáll az eseményre a reakczió. A c­auvinizmus oly mértéke már valóban közveszélyes az ifjú ki­rályság békés fejlődésére nézve. Talán belátja a közvélemény a Kárpátokon túl is, hogy sok­kal több és komolyabb érdeket veszélyeztet az a fékvesztett agitáczió, mint aminőket legjobb esetben is tudna csak némileg is kárpótolni; talán belátja maga a kormány és pártja is, mily politikai hiba volt az erdélyi elnyomott testvérek ügyében kifejtett agitáczió eltűrésében megnöveszteni e fékvesztett chauvin áramlatot; talán kijózanodik e túlzások következtében s menít erőt ezekből nem csak titokban, de nyíl­tan is szakítani, szembeszállani vele . , Ezt reméljük. * A romániai képviselők sztrájkjáról ma külön tudósítónktól a következő táviratokat kaptuk: Bukarest, április 30. Sem a királynak, sem pedig a kormánynak nem volt sejtelme arról, hogy a kamarában Stoicescu, a szenátusban pedig Stourdza be­tette a kakast az udvaron. Ez a szárnyas basa nem rendelkezvén zsebórával, azt hitte, hogy hajnalodik és immár éberebb társai szólnak. Nagyot kukorékolt, kolum­kinai nyelven. Én pedig megöleltem barátomat, nem is tudom már hányadszor. Másnap a pestvidéki törvényszék előtt a szegény fiú igen halovány volt és alig érthető hangon mondta el generáliáit az elnök kér­déseire. Valamint oly igen tétovázva adta elő a kihívás és párbaj körülményeit is, mintha idegen nyelven beszélne. Ellenben a vampir — ki férfias bátorságának bebizonyítása óta ötven kilóval gyarapodott — keményen­ felelgetett és a közvádló, meg a prókátorok unalmaskodásai után a haragos kövér emberek vérmességével dörgött el egy csomó közhelyet az erkölcsi kényszerről és a becsületről. Ajkáról csak úgy hömpölygött a sok »azon« és »miszerint.« Ha­tározottan szamár egy úri ember lehetett a vampir De beszédét a szlankaményi kormány­párt jelenlevő oszlopai megéljenezték. A törvényszék elnöke, minekutána a te­rem kiürítésével fenyegetődzött, most az én ba­rátomhoz fordult: — A másodrendű vádlottnak szintén joga van személyesen előadni, amit védelmére szük­ségesnek tart. Kíván nyilatkozni ? Az én barátom fölállt, félszegen meghaj­totta magát és egy kis habozás után azt mondta: .­­Nem. . . Hogy a vámpírt egy napi államfog­házra ítélték, őt pedig három napira, az már mellékes. 3

Next