Magyar Hirlap, 1897. május (7. évfolyam, 120-150. szám)
1897-05-01 / 120. szám
1897 május 1. ftSAGYALI HÍRLAP Váljunk el! Válasz az osztrák kvótaemelésre. • Az osztrák kvóta-bizottság tagjai holnap este Budapestre érkeznek, hogy a magyar bizottsággal szóbeli tárgyalások utján valami egyezményre jussanak. Hogy ennek a kísérletnek sikere is lenne, tudvalevőleg éppen nem várható, miután osztrák vendégeink utolsó, Bécsben tartott értekezletükben azt határozták, hogy mereven megmaradnak ismert álláspontjuk mellett, amelynek értelmében Magyarország nem az eddigi a viszonylagos adóképesség alapján kiszámított, hanem egy új, a lakosság számán alapuló kulcs szerint járuljon a közös kiadásokhoz. Ha az osztrák urak ehhez a határozatukhoz ragaszkodnak, — ami egyelőre szinte bizonyos — akkor szintén oly bizonyos, hogy a szóbeli tárgyalások éppoly meddők lesznek, amilyennek a tavaly folytatott írásbeliek bizonyultak. Mert hogy a magyar kvótabizottság ezt az alapot nemcsak hogy el nem fogadja, hanem még csak vitatásába sem fog bocsátkozni, ez kétséget nem szenved. De míg egyrészről az a tény, hogy t. i. a magyar kvótabizottság az Ausztria által ajánlott új kvóta alapot minden körülmény közt és mereven elutasítja, úgyszólván köztudomású, legalább Magyarországon köztudomású és semminemű kételynek alávetve nincs; a közvélemény egy tetemes részének még most sincs kellő alapos tájékozottsága azokról az alakokról, melyek ezt a merev elutasítást szükségessé teszik. Téves ugyanis az a nagyon is elterjedt vélemény, hogy az osztrák követelés azért nem fogadható el, mert a kvótának tűrhetetlen és elviselhetlen felemelését jelenti. Igaz ugyan az utóbbi is, de nem abban rejlik a követelés elfogadhatatlanságának valódi és minden vitán felül álló oka. Az osztrák bizottság álláspontja nem tárgyalható amaz oknál fogva, mert merev ellentétben áll úgy az igazsággal, mint a kiegyezési törvények egész szellemével , mert mögötte nem rejlik egyéb, mint a Lajtán túl, csak ideiglenesen háttérbe húzódott antiduasztikus, csentralisztikus törekvéseknek egy új makacs merénylete. Sőt többet mondunk. Amit az osztrák bizottság most követel t. 1. a közös kiadások felosztását, a lélekszám szerint, az még távolról sem utolsó szava Ausztriának, vagyis helyesebben, az osztrák centralizmusnak. Az általa vallott elvek értelmében az nem is lehet. Mert ezt a most felhozott követelését, voltaképen maga sem indokolhatja. Hogy két szövetséges a közös terhekhez máskép járuljon,mint pénzügyi tehetségének az arányában, ez oly absurdum, hogy egy ily eszme mögött okvetlenül valami más titkos, vagy legalább egyelőre még nyíltan be nem vallott indoknak kell lenni. Erre a rejtett indokra ezúttal abban az eszmében akadunk rá, hogy a politikai életben a jog nem terjedhet tovább mint a pénzerő. Más szóval, az osztrák centralisták igazságtalannak tartják, hogy Magyarország, amely kevesebbet fizet mint Ausztria, mégis egyenjogú legyen vele államjogi tekintetben. »Ha »paritást« akartok, fizessetek annyit, mint mink — vagyis helyesebben, minthogy szegényebbek vagytok és ennélfogva nem tudtok annyit fizetni, elégedjetek meg a csekélyebb joggal. Ez az eddigi kvótaalap ellen nyilvánuló minden törekvéseknek valódi jelentősége. Hogy Magyarország erre az eszmemenetre rá nem állhat, azt hosszasabban bizonygatni felesleges. A magyar válasz az ilyenforma érvelésekre nem lehet és nem is lesz más, mint száraz kijelentése annak, hogy ha osztrák barátainknak a dualizmus úgy, amint 1867-ben létrejött, alapelvében nem tetszik, Magyarország kész az egyezmény feloldására is. Arra a sikamlós lejtőre azonban, amelyet az osztrák urak előtte most feltárnak: ráállani sehogy nem szándékozik. Ha túlról azt állítják, hogy az eddigi kvóta az osztó igazságnak meg nem felel — ám mutassák ki, hogy ez valójában így van, és ha ez nekik sikerül, akkor készek leszünk magunkra vállalni, ami a teherből igazság és méltányosság szerint, a mi részünk. De előre kijelentjük, hogy mi igazság és méltányosság alatt ezen a téren mást, mint a teherviselési képesség arányát, elismerni soha sem fogunk és ha ők erre az arányra ráállani nem akarnak, akkor nincs és nem lehet más expedins — mint barátságos elvárás. Feloldjuk szépen a vám- és kereskedelmi uniót és fizetjük azután a saját zsebünkből a közös hadsereg magyar részének a költségét, a külképviselet költségeinek pedig a felét. Hertzza Tivadar dr. : A megtámadott sajtószabadság. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma befejezte a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről szóló törvényjavaslatnak általánosságban való tárgyalását, melynek központja a 16-ik szakasznak, a sajtószabadság megszorításának megvitatása volt. Ma az ellenzéki szónokok is felemelték szavukat s különösen meggyőzően, ékesszólóan Hódossy Imre, aki apróra kimutatta, hogy a 16. szakasz nemcsak veszedelmes, de fölösleges is. Méltán sorakozik melléje beszédével Győry Elek. De a kormánypárti szónokok, Chorin és Szivák is behatóan fejtegették aggodalmaikat s meglátszott rajtuk, hogy mindenképen enyhíteni akarnának a paragrafuson. Ebbéli buzgalmukban vetélkedtek az ellenzékiekkel, argumentumaikkal tönkre tenni a miniszter javaslatát és ez sikerült is nekik. Nincs ember Magyarországon, kit ez érvek súlyos és döntő volta meg ne győzne és a miniszter, Erdély úr ezek elhangzása után kijelentette , hogy nem hallott argumentumot, mely a szakasz ellen szólna és igy ő ragaszkodik hozzá. Ezeket az argumentumokat meg nem hallani, a leghihetetlenebb csökönyösség, mely a természetrajz szerint tudvalevőleg gyógyíthatatlan. Az ülés, melylyel vezérczikkünkben is foglalkozunk, a következő lefolyású volt. A képviselőház igazságügyi bizottsága, ma délelőtt 11 órakor tartott ülésén folytatta a bűnvádi eljárás életbeléptetéséről szóló törvényjavaslat általános tárgyalását. A vita lefolyása a következő volt: Hódossy Imre a javaslat ama intézkedésében, mely a sajtóra vonatkozik, nagyon közelről érintettnek látja a sajtószabadságot, alkotmányunk biztosítékainak egyikét. Teljesen meg lehet ennélfogva érteni azt a nyugtalanságot, melyet ez intézkedés a közvéleményben keltett, különösen ama tapasztalat után, hogy járásbíróságok s rendőrbíróságok maguk kezdik arrogálni a sajtóügyekben való ítélkezés jogát s hogy a kormány ez ellen nemcsak nem foglalt állást, sőt a jelen javaslat indokolása szerint azt egészen természetesnek és helyesnek látszik tartani. Oly infrakczió ez abba a rendszerbe, mely az 1848. törvényhozás a sajtóra nézve alkotott, hogy a közvélemény megriadása teljesen érthető és indokolt. Épen az lett volna sajnálatos dolog, ha a közvélemény elfásultan nézi, miként húzzák ki a közszabadságok alól agyéként. Nem tagadja szóló, hogy akik puszta rágalmazási czélból közleményeket tesznek közzé, nem tisztességes emberek, de vajon azok a rablók, gyilkosok és hazaárulók, akik most az esküdtbíróság elé utaltatnak, különb emberek-e? Történhetnek visszaélések a sajtószabadsággal is, mint bármely más intézménnyel, de azért, hogy ezek ne történhessenek, nem szabad magát az intézményt veszélyezteni. A szabad sajtó erősebb alkotmányos biztosíték mint ,a népképviselet, hatásosabb, kevésbé megrontható, kevésbbé elámítható. Fontos érdek követelik tehát, hogy a sajtó szabadsága ne gyengíttessék; pedig ha nem tartatik azon oszlopos garancziákkal fenn, a mint 1848-ban megalkottak, abban az esetben a sajtó nem lesz képes magas megnyilatkozási és ellenőrzési hivatásának teljes mértékben megfelelni. Nagy tévedés azt hinni, hogy visszaéléseket, melyek közelről érdeklik a közérdeket, csakis köztisztviselők követelhetnek el. Nincs semmi motívum arra, hogy például a közönséget zsebelő magánegyének machináczióit ne lehessen az esküdtszéki eljárás garanciája alatt megvilágítania a sajtónak. A 16-ik §. a legszerencsétlenebb kísérletek egyike, abban az irányban, hogy ritkábbak legyenek az oly visszaélések, melyekben nem a közérdek, hanem magánbuszu vagy zsarolás vezérli az illetőket. S a vita folyamán felmerült további javaslatok épen oly keveset érnek, mert nem az a döntő, hogy magán egyén ellen követtetik el a sértés, hanem hogy közérdekből, bona fldé történik-e s valóságot foglal-e magában a sajtóközlemény. Ez esetben nincs is deliktusa, akár tisztviselőre, akár bárminő más egyénre vonatkozik a támadás. Az indítványba hozott többi szövegezések csak oly határozatlanok, mint a törvényjavaslatés a következésük csak az lenne, hogy a judikatura mindinkább kiterjesztené a maga hatalmi körét mindaddig, míg az egész sajtószabadságot megrontaná. A 16. §-al szóló a sajtószabadságon oly rést látná ütve, amelyen mindinkább beözönölhetnének a reacionárius áramlatok. Inkább nem kell szólónak az esküdtszék kiterjesztése rablókra ésgyilkosokra, semhogy a sajtószabadság meggyengíttessék. Ennélfogva ha a 16. § ki nem hagyatik, az egész törvényjavaslat ellen fog szavazni. Szivák Imre: Sok téves elemet kell a vitából kiküszöbölni. Hiba lenne azt mondani, hogy a sajtószabadságnak integráns része az is, miszerint a magánegyén elleni injuria is külön védelemben részesüljön; azért tagadni nem lehet a kormány és a javaslat álláspontjának jogosultságát, hogy a magán és női becsület a rendes bírói védelem köréből ne vonassák ki. Teljesen csatlakozik azokhoz, akik az 1848-iki nagy vívmányokat intakte fenn akarják tartani, de keresi ezekben az alapeszmét: a kiindulási pont volt a közérdek s külön védelem, a zsűrivel, a sajtó azon termékei s munkásai részére, amik és akik a közérdeket szolgálják. De éppen azok az apriorisztikus nehézségek, amelyek a cselekményben keresik, a kritériumot: nem távolíthatók el; mert 3 eset képzelhető — az autoritus indul először például a rendes bíróhoz, keresi-e ez ebben a közérdeket, s ha van. Utalja a zsűrihez — ha nincs, Ítéljen benne. A rendes bíró, mint a franczia példa mutatja, hajlik az ő hatásköre kibővítéséhez, tehát keveset fog a zsűrihez utalni, vagyis szaporítni fogja a sajtót terrorizálható esetek számát; másodszor forduljon a zsűrihez.: ám akkor ott vagyunk, ahol ma a praejudicziális kérdés összeesik az érdemmel, vagyis segítve az inkonvencziókon nem lesz; harmadszor fenmarad a kettő közti vádtanács, kibővítve zsürielemekkel s ezek többségével. Ám ez kétszeres letárgyalás, tehát könnyítve sincs a jogvédelem. Ha tehát nem lehet a közlés közérdekűségét s az eszerint irányuló aktorátust és birói utat a piort eldönteni, kell a kritérimot más utón keresni s ezt az illetőnek állása: ez tiszta, ezt mindenki tudja, az is, aki arról ír, az is, akiről imák, tudja, hogy ő közfunkczionárius-e vagy nem? Erre, mint a priori tiszta tényre nem kell előzetes bírói döntés; a javaslat is ezt választotta, de azért megoldása nem lesz tökéletes, mert — lehet, hogy a közfunkczionáriusnak a sajtó által érintett ténye egészen magánjellegű, semmi közérdek nincs benne és mégis a zsűri elé kell vinni; s viszont aki magánegyén , uzsorás, nemzetiségi agitátor, káros kartellcsináló, vagyis olyan, hogy mindegyiknek cselekménye érinti a közérdeket és mégsem fog a zsűri elé tartozni, tehát ezek bírálatánál már a sajtó feszélyezve lesz. És megint a másik irányban, a községi törvény szerint egy nő is tagja birtoka után a képviselőtestületnek, ám ez jogot ad arra, hogy ennek egész egyénisége, erkölcsi világa már nyilvános bírálat tárgyát tegye s egy ilyen csak a zsűri és ott kereshesse becsületét. Ezek a szélsőségek, melyek bármely megoldás esetén mi igazságtalan «summum jus, summa injuriák» lesznek, megoldhatlan végletek. Az is véglet maga, hogy e novácziónak túlságos súly tulajdoníttatik, hiszen a 10 és 20 ezer közt mozgó évi összes bűneseteknek legföljbb egy százalékát teszik a magánegyént érinthető két vétség: rágalmazás és becsületsértés, melyekből évenkint 100—200 eset jön elbírálás alá a zsűri elé. Igaz, ezekből a statisztika szerint majd hatvan-hetven hibás verdikt, indokolatlan felmentés volt; ezek és egyáltalán a zsűri előtti fellépés nehézsége szülte a reakcziót, mely a magán- és női becsületnek hatályosabb védelmet keres. Ám a kormányi javaslat — amint az előadó kibővíti — messzemenő határokat húzott — bár az előadó, a