Magyar Hirlap, 1897. május (7. évfolyam, 120-150. szám)

1897-05-01 / 120. szám

1897 május 1. ftSAGYALI HÍRLAP Váljunk el! Válasz az osztrák kvótaemelésre. •­ Az osztrák kvóta-bizottság tagjai holnap este Budapestre érkeznek, hogy a magyar bizottsággal szóbeli tárgyalások utján valami egyezményre jussanak. Hogy ennek a kísérlet­nek sikere is lenne, tudvalevőleg éppen nem várható, miután osztrák vendégeink utolsó, Bécsben tartott értekezletükben azt határozták, hogy mereven megmaradnak ismert álláspont­juk mellett, amelynek értelmében Magyar­­ország nem az eddigi a viszonylagos adó­képesség alapján kiszámított, hanem egy új, a lakosság számán alapuló kulcs szerint járuljon a közös kiadásokhoz. Ha az osztrák urak eh­hez a határozatukhoz ragaszkodnak, — ami egyelőre szinte bizonyos — akkor szintén oly bizonyos, hogy a szóbeli tárgyalások éppoly meddők lesznek, amilyennek a tavaly foly­tatott írásbeliek bizonyultak. Mert hogy a ma­gyar kvótabizottság ezt az alapot nemcsak hogy el nem fogadja, hanem még csak vitatásába sem fog bocsátkozni, ez kétséget nem szenved. De míg egyrészről az a tény, hogy t. i. a magyar kvótabizottság az Ausztria által ajánlott új kvóta alapot minden körülmény közt és mereven elutasítja, úgyszólván köztudo­mású, legalább Magyarországon köztudomású és semminemű kételynek alávetve nincs; a közvélemény egy tetemes részének még most sincs kellő alapos tájékozottsága azokról az alakokról, melyek ezt a merev elutasítást szükségessé teszik. Téves ugyanis az a nagyon is elterjedt­­ vélemény, hogy az osztrák követelés azért nem fogadható el, mert a kvótának tűrhetetlen és elviselhetlen felemelését jelenti. Igaz ugyan az utóbbi is, de nem abban rejlik a követelés el­fogadhatatlanságának valódi és minden vitán felül álló oka. Az osztrák bizottság álláspontja nem tárgyalható amaz oknál fogva, mert merev ellentétben áll úgy az igazsággal, mint a ki­egyezési törvények egész szellemével , mert mögötte nem rejlik egyéb, mint a Lajtán túl, csak ideiglenesen háttérbe húzódott anti­­dua­sztikus, csentralisztikus törekvéseknek egy új makacs merénylete. Sőt többet mondunk. Amit az osztrák bizottság most követel t. 1. a közös kiadások felosztását, a lélekszám szerint, az még távolról sem utolsó szava Ausztriának, vagyis helye­sebben, az osztrák c­entralizmusnak. Az általa vallott elvek értelmében az nem is lehet. Mert ezt a most felhozott követelését, voltaképen maga sem indokolhatja. Hogy két szövetséges a közös terhekhez máskép járuljon,mint pénzügyi tehetségének az arányában, ez oly absurdum, hogy egy ily eszme mögött okvetlenül valami más titkos, vagy legalább egyelőre még nyíltan be nem vallott indoknak kell lenni. Erre a rejtett indokra ezúttal abban az eszmében akadunk rá, hogy a politikai életben a jog nem terjedhet tovább mint a pénzerő. Más szóval, az osztrák c­entralisták igaz­ságtalannak tartják, hogy Magyarország, amely kevesebbet fizet mint Ausztria, mégis egyen­jogú legyen vele államjogi tekintetben. »Ha »­paritást« akartok, fizessetek annyit, mint mink — vagyis helyesebben, minthogy szegényeb­bek vagytok és ennélfogva nem tudtok annyit fizetni, elégedjetek meg a csekélyebb joggal. Ez az eddigi kvótaalap ellen nyilvánuló min­den törekvéseknek valódi jelentősége. Hogy Magyarország erre az eszmemenetre rá nem állhat, azt hosszasabban bizonygatni felesleges. A magyar válasz az ilyenforma ér­velésekre nem lehet és nem is lesz más, mint száraz kijelentése annak, hogy ha osztrák ba­rátainknak a dualizmus úgy, amint 1867-ben létrejött, alapelvében nem tetszik, Magyarország kész az egyezmény feloldására is. Arra a si­kamlós lejtőre azonban, amelyet az osztrák urak előtte most feltárnak: ráállani sehogy nem szándékozik. Ha túlról azt állítják, hogy az eddigi kvóta az osztó igazságnak meg nem felel — ám mutassák ki, hogy ez valójában így van, és ha ez nekik sikerül, akkor készek leszünk magunkra vállalni, ami a teherből igazság és méltányosság szerint, a mi részünk. De előre kijelentjük, hogy mi igazság és méltányosság alatt ezen a téren mást, mint a teherviselési képesség arányát, elismerni soha sem fogunk és ha ők erre az arányra ráállani nem akar­nak, akkor nincs és nem lehet más expedins — mint barátságos elvárás. Feloldjuk szépen a vám- és kereskedelmi uniót és fizetjük az­után a saját zsebünkből a közös hadsereg magyar részének a költségét, a külképviselet költségeinek pedig a felét. Hertz­za Tivadar dr. : A megtámadott sajtószabadság. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma befejezte a bűnvádi perrendtartás életbelépte­téséről szóló törvényjavaslatnak általánosság­ban való tárgyalását, melynek központja a 16-ik szakasznak, a sajtószabadság megszorításának megvitatása volt. Ma az ellenzéki szónokok is felemelték szavukat s különösen meggyőzően, ékesszólóan Hódossy Imre, aki apróra kimutatta, hogy a 16. szakasz nemcsak veszedelmes, de fölösleges is. Méltán sorakozik melléje beszédével Győry Elek. De a kormánypárti szónokok, Chorin és Szivák is behatóan fejtegették aggodalmaikat s meglátszott rajtuk, hogy mindenképen enyhí­teni akarnának a paragrafuson. Ebbéli buzgal­mukban vetélkedtek az ellenzékiekkel, argu­mentumaikkal tönkre tenni a miniszter javaslatát és ez sikerült is nekik. Nincs ember Magyarországon, kit ez ér­vek súlyos és döntő volta meg ne győzne és a miniszter, Erdély úr ezek elhangzása után kijelentette , hogy nem hallott argumen­tumot, mely a szakasz ellen szólna és igy ő ragaszkodik hozzá. Ezeket az argumentumokat meg nem hallani, a leghihetetlenebb csökönyösség, mely a természetrajz szerint tudvalevőleg gyó­gyíthatatlan. Az ülés, melylyel vezérczikkünkben is foglalkozunk, a következő lefolyású volt. A képviselőház igazságügyi bizottsága, ma délelőtt 11 órakor tartott ülésén folytatta a bűn­vádi eljárás életbeléptetéséről szóló törvényjavaslat általános tárgyalását. A vita lefolyása a következő volt: Hódossy Imre a javaslat ama intézkedésé­ben, mely a sajtóra vonatkozik, nagyon közelről érintettnek látja a sajtószabadságot, alkotmá­nyunk biztosítékainak egyikét. Teljesen meg lehet ennélfogva érteni azt a nyugtalanságot, melyet ez intézkedés a közvéleményben keltett, különösen ama tapasztalat után, hogy járásbíróságok s rendőr­­bíróságok maguk kezdik arrogálni a sajtó­ügyekben való ítélkezés jogát s hogy a kormány ez ellen nemcsak nem foglal­t állást, sőt a jelen javaslat indokolása szerint azt egészen természetesnek és helyesnek látszik tartani. Oly infrakczió ez abba a rendszerbe, mely az 1848. törvényhozás a sajtóra nézve alkotott, hogy a közvélemény megriadása teljesen érthető és indokolt. Épen az lett volna sajnálatos dolog, ha a közvélemény elfásultan nézi, miként húzzák ki a közszabad­ságok alól a­gyéként. Nem tagadja szóló, hogy akik puszta rágalmazási czélból közleményeket tesznek közzé, nem tisztességes­­ emberek, de vajon azok a rablók, gyilkosok és hazaárulók, akik most az esküdtbíróság elé utaltatnak, különb emberek-e? Történhetnek visszaélések a sajtószabadsággal is, mint bármely más intézmén­nyel, de azért, hogy ezek ne történhessenek, nem szabad magát az intéz­ményt veszélyezteni. A szabad sajtó erősebb alkot­mányos biztosíték mint ,a népképviselet, hatá­sosabb, kevésbé megrontható, kevésbbé elámítható. Fontos érdek követelik tehát, hogy a sajtó sza­badsága ne gyengíttessék; pedig ha nem tartatik azon oszlopos garancziákkal fenn, a mint 1848-ban meg­alkottak, abban az esetben a sajtó nem lesz képes magas megnyilatkozási és ellenőrzési hivatásának teljes mértékben megfelelni. Nagy tévedés azt hinni, hogy visszaéléseket, melyek közelről érdeklik a közérdeket, csakis köztisztviselők követelhetnek el. Nincs semmi motívum arra, hogy például a közönséget zsebelő magánegyének machináczióit ne lehessen az esküdtszéki eljárás garanciája alatt megvilágítania a sajtónak. A 16-ik §. a legszerencsétlenebb kísérletek egyike, abban az irányban, hogy ritkábbak legyenek az oly vissza­élések, melyekben nem a közérdek, hanem magán­buszu vagy zsarolás vezérli az illetőket. S a vita folyamán felmerült további javaslatok épen oly keveset érnek, mert nem az a döntő, hogy magán egyén ellen követtetik el a sértés, hanem hogy közérdekből, bona fldé történik-e s valóságot foglal-e magában a sajtóközlemény. Ez esetben nincs is deliktusa, akár tisztviselőre, akár bárminő más egyénre vonatkozik a támadás. Az indítványba hozott többi szövegezések csak oly határozatlanok, mint a törvényjavaslaté­s a következésük csak az lenne, hogy a judikatura mindinkább kiterjesz­tené a maga hatalmi körét mindaddig, míg az egész sajtószabadságot megrontaná. A 16. §-al szóló a sajtószabadságon oly rést látná ütve, amelyen mindinkább beözönölhetnének a reacionárius áramlatok. Inkább nem kell szólónak az esküdtszék kiterjesztése rablókra és­­gyilkosokra, semhogy a sajtószabadság meggyen­­gíttessék. Ennélfogva ha a 16. §­ ki nem hagya­­tik, az egész törvényjavaslat ellen fog szavazni. Szivák Imre: Sok téves elemet kell a vitából kiküszöbölni. Hiba lenne azt mondani, hogy a sajtó­­szabadságnak integráns része az is, miszerint a magánegyén elleni injuria is külön védelemben részesüljön; azért tagadni nem lehet a kormány és a javaslat álláspontjának jogosultságát, hogy a ma­gán és női becsület a rendes bírói védelem köréből ne vonassák ki. Teljesen csatlakozik azokhoz, akik az 1848-iki nagy vívmányokat intakte fenn akar­ják tartani, de keresi ezekben az alapeszmét: a kiindulási pont volt a közérdek s külön védelem, a zsűrivel, a sajtó azon termékei s munkásai részére, amik és a­kik a közérdeket szolgálják. De éppen azok az apriorisztikus nehézségek, amelyek a cselekményben keresik, a kritériumot: nem távolíthatók el; mert 3 eset képzelhető — az autoritus indul először például a rendes bíróhoz, keresi-e ez ebben a közérdeket, s ha van. Utalja a zsűrihez — ha nincs, Ítéljen benne. A rendes bíró, mint a franczia példa mutatja, hajlik az ő hatás­köre kibővítéséhez, tehát keveset fog a zsűrihez utalni, vagyis szaporítni fogja a sajtót terrorizál­ható esetek számát; másodszor forduljon a zsűrihez.: ám akkor ott vagyunk, a­hol ma a praejudicziális kérdés összeesik az érdemmel, vagyis segítve az inkonvencziókon nem lesz; harmadszor fenmarad a kettő közti vádtanács, kibővítve zsürielemekkel s ezek többségével. Ám ez kétszeres letárgyalás, tehát könnyítve sincs a jogvédelem. Ha tehát nem lehet a közlés közérdekűségét s az eszerint irányuló aktorátust és birói utat a piort eldönteni, kell a kritérimot más utón keresni s ezt az illetőnek állása: ez tiszta, ezt mindenki tudja, az is, aki arról ír, az is, akiről imák, tudja, hogy ő köz­­funkczionárius-e vagy nem? Erre, mint a priori tiszta tényre nem kell előzetes bírói döntés; a javaslat is ezt választotta, de azért megoldása nem lesz tökéletes, mert — lehet, hogy a közfunk­­czionáriusnak a sajtó által érintett ténye egészen magánjellegű, semmi közérdek nincs benne és mégis a zsűri elé kell vinni; s viszont aki magán­egyén , uzsorás, nemzetiségi agitátor, káros kar­tellcsináló, vagyis olyan, hogy mindegyiknek cse­lekm­énye érinti a közérdeket és mégsem fog a zsűri elé tartozni, tehát ezek bírálatánál már a sajtó feszélyezve lesz. És megint a másik irányban, a községi törvény szerint egy nő is tagja birtoka után a képviselőtestületnek, ám ez jogot ad arra, hogy ennek egész egyénisége, erkölcsi világa már nyilvános bírálat tárgyát tegye s egy ilyen csak a zsűri és ott kereshesse becsületét. Ezek a szélsőségek, melyek bármely megoldás esetén mi igazs­ágtalan «summum jus, summa injuriák» lesznek, megoldhat­­lan végletek. Az is véglet maga, hogy e nováczió­­nak túlságos súly tulajdoníttatik, hiszen a 10 és 20 ezer közt mozgó évi összes bűneseteknek legföljbb egy százalékát teszik a magánegyént érinthető két vétség: rágalmazás és becsületsértés, melyek­ből évenkint 100—200 eset jön elbírálás alá a zsűri elé.­­ Igaz, ezekből a statisztika szerint majd hatvan-hetven hibás verdikt, indokolatlan felmentés volt; ezek és egyáltalán a zsűri előtti fellépés ne­hézsége szülte a reakcziót, mely a magán- és női becsületnek hatályosabb védelmet keres. Ám a kor­­mányi javaslat — amint az előadó kibővíti — messzemenő határokat húzott — bár az előadó, a

Next