Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-16 / 75. szám
1898. márczius 13. _____________MAGYAR HÍRLAP Iát, százassal sem igen dobálózhattál?. Az újfeáse krajczárokra váltja az emberiség szellemi kincseit ,és úgy osztja szét, mert a krajczár a kunyhóba is el tud jutni. A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel ötezer embert lakatott jól. Az újság tíz és százezreknek térít mindennap asztalt dús szellemi lakomára. De csak a szabad sajtó, uraim. A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek szüksége van: a régi hatalmasok maguknak udvari bolondot tartottak, akiknek szabad volt megmondani az igazat és ezért fizették. Aki elpártol a szabad sajtótól, az a legdrágább pénzért bolondot tart magának, hogy hazudjék neki. (Zajos éljenzés és taps.) És így végezte be a közönség tapsától gyakran félbeszakított beszédét: Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott czehe előtt. Az újság, tisztelt közönség, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és leghathatósabb jótékony intézménye. Nem csak a gyámoltalanokon segít; nem csak a közjótékonyságot szolgálja; nem csak a könyvradományokra egyesíti az embereket ; nem csak a humánus és hazafias czélok megvalósításában vezérkedik , hanem az egyes, a város, a nemzet, az emberiség összes anyagi, erkölcsi és szellemi érdekeit munkálja. Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a gazda, a mesterember, a cseléd a tudós, a családapa, mind én tőlem vár világosságot és útbaigazilást. A gazdag nálam keresi meg, hogy hova vigye a pénzét, a szegény én tőlem kérdezi, hol keresse meg a mindennapi kenyerét; az ingadozó én tőlem vár irányt és erőt, az érzület ítéletet és táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget; ez irtóztató sokaság reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa belőle azt, ami az éri agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor megvirradt neki, lát és tudja hányadán van és biztosan megy a munkájára, tudja, hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát. A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg érzülete mindennap mintegy rátámaszkodó botját keresi az én lelkiismeretem, az újságíró lelkiismerete 'szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért és hazájáért. Ez az újságíró manapság, tisztelt ünneplő közönség, de csak a szabad sajtó újságírója, mert nem az a nagyobb rabság, mikor lánczot csörget valaki a kezén, ha igazság van a szivében, nagyobb rabság az, mikor aranyláncz van a nyakán és hazugság a szivében. Azért ezen a magasztos ünnepen, a szabadsajtó ötvenedik születésnapján, kiáltsunk föl ugy, mint ma ötven éve a legmerészebb lelkű költő, kérdezzük meg a szívünkbe tekintve, rabok legyünk, vagy szabadok? És az égre tekintve mondjuk: a magyarok istenére esküszünk, rabok többé nem leszünk. Ábrányi Emil, Ábrányi Emil szép versét is lapunk tárcza rovatában közöljük. Meghatóan szép jelenet volt, amikor a költeményt követő taps közben Jókai odalépett Ábrányi Emilhez és kezet szorítva vele, megcsókolta őt. Újra-újra felzúgott a taps és az éljen és Jókai ismételten kezet fogott Ábrányival. Feszty Árpád: A Népszabadságünnep országos bizottsága nevében beszélt azután Feszty Árpád. Szomorú jelenség zavarja meg — úgymond — szívünknek tiszta örömét. Azt látjuk itt is, ott is, hogy a magyar népben sok helyütt kezd meginogni a törhetlen ragaszkodás ahhoz a fajához, amely neki szabadságot adott. A magyar nép már meghallgatja azokat, akik azt hirdetik: Nem kell szeretni a hazát. De hát az a művelt társadalom, amelyiket isten a nép élére állított, valjon szereti-e a hazát? Csak az szereti a hazát, aki e földet a rajta élő néppel együtt védelmezi. 1000 évig védte a nemzeti társadalom e földet és e népet török, tatár, muszka, osztrák betörők pusztiló hatalma ellen. A mai művelt társadalom van hivatva arra, hogy megvédje a földet és a népet a tőke hatalma ellen. A régi primitiv, de becsületes gazdálkodást, amellyel Magyarország tejben-mézben folyó Kánaánnak neveztetett, uj rendszer váltotta fel. A régi birtokos földjét a haza egy-egy darabjának tekintette, a mai birtokosok előtt a haza egyegy darabja nem más, mint pénzérték, befektetett tőke ... a mai birtokosok s bérlők a mai rendszerrel ezrével kergetik el a földről népet tengerentúli tartományokba, hogy ott keressék meg kenyerüket, ahol lehet. És nem cselekszik ezt hódítási vágyból, dicsőségért, nem is ellenséges szándékból, hanem tiszta kalkulusból. De ez a kalkulus kegyetlenebb töröknél, tatárnál, mert ez csak a testet ölte meg, kincsét rabolta el, csak a testét vitte ki rabszijjon idegen országba, de ez a kalkulus kilépi lelkükből a hazaszeretetet. Gondoljunk arra ma, szabadságharczunk 50 éves fordulónapján, hogy egy újabb 50 év múlva a Magyar földön nem a búzának arany tengere fog sárgulni, hanem a fölvert kavics és az agyag és 50 esztendő múlva nem lesz Magyarországon hazáját szerető nép. Addig kell ápolni ragaszkodását, amíg örömmel ragaszkodik. Azt megtartani nem lehet mással, mint szeretettel s jogos igényeinek kielégítésével. Ezeket elintézni az állambölcsek dolga, de van az irodalomnak, művészeknek ez irányban egy fontos hivatása. Könnyű gyógyítani ott, ahol a diagnózis világosan meg van állapítva. A magyar irodalomnak hivatása megállapítani ezt a diagnózist a politikusok számára. írjuk meg, fessük le, hogy megismertessük hibáját, hogy javítsuk erényét, hogy megszeressük, tárjuk fel nyomorát, baját, hogy megsajnáljuk és segítsünk rajta. Magyar írók, művészek, kiket ésszel és szívvel együtt áldott meg az Isten, siessetek ! keltsük fel a szeretetet a nép iránt, aránt. Szem nem maradt szárazon, mikor a lengyel himnuszt, énekelték és ezenkívül is minden dalukat meg kellett ismételniük. Csatai Zsófi és Sípomé nagyon jók voltak. Az urak közül Szirmay, Vidor, Tollagi, Bankó,Németh, Szerdahelyi, Szabó Antal, Lubinszky, Ferenczy,Kiss Mihály és Várnai vettek részt a darabban, mind kitünően megállták a helyüket és különösen a Szirmai férfias Darkó Györgyét, a Vidor pompás Bem-jét, a Tollagi sok érzéssel megjátszott és megható Mihókját és a Németh kacagtató Örményét tapsolták. Nagyon jó volt a Lubinszky Petőfije és külön dicséret illeti meg Ferenczyt a pompás rendezésért. A darabnak óriási sikere volt. A közönség az első pillanattól nem jött ki az éljenzésből és a tapsból és a szerzőt minden kép után sokszor és zajosan hívták a szereplőkkel együtt. Megtapsolták és megéljenezték a színházban megjelent öreg honvédeket is. * A piskii hídnál» czimű kép után az egész közönség fölállt helyéről, feléjük fordult és lelkes éljenzéssel, kendős lobogtatással üdvözölte a nagy idők tanúit, akik meghatottan köszönték meg az ünnepeltetést. A darab előreláthatólag hosszú időkig fogja gyönyörködtetni a Népszínház közönségét , és mi a magunk részéről csak szerencsét kívánhatunk a népszínházi bizottságnak, hogy ily kitünően választotta meg az alkalmi darab szerzőjét és Verő Györgynek, hogy ily gyönyörűen oldotta meg föladatát. Szabó Endre és Jakab Ödön. Szabó Endre versét Gál Gyula, a Vígszínház tagja szavalta el nagy hatással. Jakab Ödön pedig maga szavalta el «Szabadság» czimü költeményét. Az ünnep vége. A nyomdász szózata, amelyet Endrődi Sándor fogalmazásában Janovics Ferencz az 1848. márczius 15-iki történelmi nevezetességű sajtógépnél mondott el, amelynek egyik végső passzusa a következőbeg hangzik: A kézi sajtó megtette a maga kötelességét, fölszabadította a gondolatot. A rotácziósoknak is meg lesz a maguk hivatása, szabaddá tenni a hazát. Janovics a hatásos szavakhoz még hozzátette: — Éljen a sajtószabadság! Éljen a szabad gondolat! Tóth Ödön, az egyetemi kör elnöke az ifjúság szónoka volt. A nagy nap jelentőségének fejtegetése után Jókaihoz, fordulva így szólt: Hozzád fordulok, ki a legendás világból — hála az Istennek — mienk vagy, közöttünk élve magad is egy legenda. Te hozzád szólok, te, a tizek utolsó élő törzse, ki egy emberöltő után is tavaszt hordasz lelkedben, reánk árasztva költészeted, szived aranyvirágát. Boldog, te ki láttad szemeiddel a születő megváltót, ki ott sikál örömödben, mikor Petőfi talprd magyarjának lelkesítő szavai mellett keresztelték az isteni újszülöttet s milliók örömkönnye volt a keresztvíz. Te végig jártad a Golgothát s te vagy ki láttad a megjósolt föltámadást, ki láttad az áldások sarját dúsan kihajtani az ezer villámsajtolta törzsön. Te adtad nekünk, magyar fiatalságnak azt az aczél jelzőt, csak rövid ideje, hogy lelked fiainak szólítottál. Nagyobb kegyet nem adhat a milliók ura! Nos, azok vagyunk, lelked fiai. A Te kezedbe teszszük a fogadalmat s Te tedd a nemzet oltárára, hogy a magyar ifjúság ezt a bivó szót mindig meghallja, ha a föld összes hatalmai igyekeznek is túlugni e szózatot és követni fogja a fárasztó munkára a béke termékeny mezején, ha dolgozni kell a haza üdvéért, de követni fogja a harcz csontmezejére is, ha meg kell halni érte, — követni fogja minden poklokon keresztül! Jókai Mór zajos éljenzések között homlokon csókolta a fiatal szónokot, óriási lelkesedést, amellyel ötven évvel ezelőtt a szabadság kivívására sietett az egész ország, a dicsőségnek rövid ideig tartó mámorát és azt a végtelen nyomorúságot, amely a fegyverletétel után szakadt az országra. De megmutatta az utolsó előtti képben a kibékülést és a megengesztelődést is, szelid és áldásos hatásában . , , Beszámolónk nem volna teljes, ha még két képet nem említenénk föl: az egyik Petőfi halála, amikor a költő szeme előtt elvonulnak a szabadságharcz, ragyogó diadalai mig öt magát angyal viszi föl a magas menyekbe, a másik, a befejező kép, amelyben a nemzet géniusza megmutatja Kossuth Lajosnak a gyönyörű Budapestet az uj királyi palotával . . . Végig pedig valamennyi képen : az igaz poézis mély és megkapó hangulatai, az igaz lelkesedés lángoló szavai, az igaz humor gyöngyei ékesítik e látványosságot. A székelyek búcsúja, a Gábor Áron első ágyúja, a piskis híd hősies védelme, Bem apó honvédjeinek vidám mulatozása, a bujdosás keserűsége stb. stb. mind oly csodás hatású mozzanatok, amelyek megdobogtatják az ember szivét és könyet csalnak az ember szemébe. Amit a lelkes szerző elképzelt, azt a Népszínház pazar bőkezűséggel valósította meg, a díszletek és a kosztümök mintaszerűek, úgyszintén az előadás és a rendezés is. A hölgyek közül Blahdné és Küry Klára egész estén lelkes ünnepeltetésnek voltak tárgya: a közönség hálás elismeréssel és viharzó tapsokkal adózott ragyogó művészetüknek, játékuknak és dalaiknak egy h. j. Petőfi szobránál. Amint véget ért a vigadó nagy termében a díszgyülés, lenn a boltives oszlopcsarnokban sok száz kokárdás és jelvényes férfi és uriasszony várta a távozó Jókait. Lépésről-lépésre kisérték azután és háta mögött fölhangzott minduntalan a lelkes éljenzés. Az utczán is Jókai mögé sorakozott a nép» Ő ment elöl egyedül, jóságos mosolyogva s kezében tartva azt a babérkoszorút, amelyet a Petőfi szobrára szánt. Hatalmas, pálmaágakkal diszitett koszor volt ez. Széles zöld selyem szalagján aranyos hímzés: «Sándornak — Jókai Mór.» A szobor előtt nagy néptömeg várta már a Vigadóból érkezőket. Egy csomóban az irodalom éa művészet képviselői, akik éljenzéssel fogadták Jókait s akik utóbb kalaplevéve, hajadon fővel énekelték el a Szózatot. És amint hangzott az ének, belevegyült a térséget ellepő közönség hangja is és egyre erősebb, egyre hangosabb lett a szó: «Itt élned, halnod kell !» A szobor talapzatára Bródy Sándor tette le az *Otthon» írók és hírlapírók körének szép koszorúját, amelynek vörös szalagján ez a fölirás pompázott : «Petőfi, dicsőségének». Azután elszavalta gyújtó költeményét, amely szó szerint így hangzik: Az atyának, Kossuthnak, a fiúnak Petőfi Sándornak és a nép szent lelkének nevében ámen!* Szólítom lelkét a rajongásnak, amely eláradt a világon ötven évvel ezelőtt. Fiatal erdő fakadását, illatát és erejét idézem íme, híva-hívom, amilyen volt ötven évvel ezelőtt. Tavaszi pompa legszebb része, virágos, daczos tündérszigete, magyar szabadság kezdete : kitárul itt ég s lehel, nem bírt vele ötven évnek haragos hízelgő tengere!* Kinek árnya éretből való, legszebb dalunk^