Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-16 / 75. szám
a____ flftBYftB HÍRLAP 1898. márczius 16. »éti ateza elejéi gyülekeztet, MäikhZä? festWSy?”telkes szavai után fölvonulnak és az egyetem zászlajának utat nyit a szorongó sokaság. Czigányok mennek elől és a Himnuszt játszák, a fiatalság vére fölpezsdül, dalát ismétli ezer és ezer ember a muzeum rácsánál meghúzódó szoczialisták marseillese most az egyszer nem képes tulharsogni a hazafias éneket. A diákok a kertbe értek. A nép tódul utána és a szoczialisták is be akarnak jutni. Egy diszruhás jogász a rácsra kapaszkodik és csöndesiteni akarja a betódulókat, de hangja elvész a zsivajban . . . Lassan-lassan mégis lecsöndesedik a nép és amikor az ifjúság első szónoka, Wolfner Pál, fekete díszmagyarjában odaát a gyönyörűen dekorált oszlopok elé, már minden szava hallható. Wolfner Petőfi szellemét idézi fel. A szellem megvádolja a mai fiatalságot, hogy bár ünnepi a ruhájuk, képzett az elméjük, a szívük üres, hiányzik belőle az idealizmus. — Igazad van —• mondja a szónok — nem vagyunk méltók, hogy utódaitok lehessünk, de azért ne ítélj el. Nézek ez . a fekete tömeg, amely itt hömpölyög, eljött, hogy lerójja a kegyelet és szeretet adóját. Ti vagytok a mi oltárképeink. Nem vagyunk képesek oly tettekre, minőket ti vittetek véghez, de ha nem is tudjuk csinálni, a történelmet, ismerjük és lelkesedünk rajta A lépcsőn emelt pódiumon ezután Holló Lajos országos képviselő jelent meg. Pia kérdezitek — kezdi a szónok — mit ünnepelünk márczius 15-ikén — a belük rideg kutatói felütik e kérdésre a történelem megsárgult lobáncsait és azt mondják : sem trónok összeomlása, sem vérnek hullása nem hirdeti e napnak jelentőségét. Márczius 15-én tehát nem történt semmi. Ám menjetek a napkeleti bölcsek példája után. Az Írástudók akkor is azt hirdették : Názárethnek kicsiny falujában nem történt semmi, csak egy gyermek született. De a népek milliói ezt a semmit az emberiség megváltásának, a hit, az üdvösség, az örök boldogság forrásának tekintik. A magyar nemzet milliói is márczius 15-ikét a szabadság megszületésének, a nemzeti nagyság és nemzeti dicsőség fényes korszaka megnyitásának tekintik. És bármit hirdessenek az írástudók, ekként lesz az örökre beírva a nemzet szívébe. Aztán emelkedett hangon beszéli el sorra azokat az eseményeket, amelyek ötven esztendeje, ezen a napon történtek és megindítói voltak a nemzet egyik legdicső’ségesebb, legnemesebb, legszebb mozgalmának. A márcziusi napok — úgymond — szoláljanak örök tanúságul, hogyan kell törvényeket kodifikálni. Nem elég azokat beírni a Corpus Jurisba, be kell azokat ártani a népnek szívébe, Ötven évvel ezelőtt a főváros terein és utczáin, a csarnokban, az emelvényen, gyűlésen és a tanteremben mindenütt csak az hangzott: Mit kíván a magyar nemzet? Ez ment falurólfalura, áthatotta a nemzet rétegeit, visszhangzott milliók és milliók ajkán. És ezek a kívánságok,mint a lavina gördültek tova és ellenálhatatlanná erősödtek, nemzeti akarattá jegeezesedtek és mikor később a hatalom azokat erőszakkal és önkénynyel ledöntötte; a nemzet, mint egy test meg egy lélek kelt azok védelmére. Így hoz egy szabad nemzet törvényeket. És micsoda törvények voltak azok — folytatja azután — nem is törvények, örök igazságok. A magyar nemzetnek legyen alkotmánya. Az egyénnek legyen szabadsága. A sajtó legyen szabad. E körül a három nagy eszme körül csoportosították annak a kornak a nagyjai a nemzetnek tizenkét pontban összefoglalt kívánságait. És ki is vívták mindezeket. Beszéde végén Holló Lajos áttért arra, hogy ezen a napon mi a magyar nemzet kötelessége, hogyan szó]ja le legméltóbb háláját a nemzeti hősök emléke iránt? Folytatta a mai állapotok festésével és megrázó formában ecsetelte, mennyire eltértünk a 148-as eszméktől. Sorakozásra, a nemzeti hősök példáinak követésére hívja fel a közönséget. Utána Kordhordó Árpád mondott lelkes beszédet. Amint szavait bevégezte, Rács Pali,Balogh és Radics bandái rázendítették a Szózatot utána meg a Kossuth-nótát. Az ünnepi hangulat tetőpontjára emelkedett. Könnyezett mindenki. Fényffy Kálmán volt a következő szónok. A hazaszeretetről beszélt, amelynek szent szavára a legszebb refrén volt Petőfi dala. Ditrói Nándor egyetemi hallgató elszavalja a Talpra magyart, ugyanazon a helyen, ahol 48-ban Petőfi szavalta el s utána még csak Lukács János szólt a magyar munkások nevében. Holló Lajosé volt a végszó. Rövid befejező beszéde után megindult a tömeg Budára, a szabadsághősök szobra felé. A menet. Még vége se volt a múzeum-kertbeli ünnepinek, amikor a menet első szárnya megindult. A IfflWKSR egyletek tagjai már megunták a vaíalozást és mivel úgy se hallottak ki a beszédekből semmit, négy lovasrendőr vezetése alatt megkezdték az impozáns felvonulást. A Károly köruton azonban megállapodtak, mert ott megszakadt a menet. A szónokok még javában beszéltek és a lovasstaféták ötször is fölvágtattak, hogy a türelmetlenkedőket megnyugtassák. Négy órakor azonban a kertből is kitódult a nép. A muzeum-köruton egy talpalatnyi hely se volt üresen és a tömeg lassan hullámzott lefelé. A szoczialisták közbeékelték magukat és a marseillese hangjai mellett, jelszavaikat kiáltozva és a Népszavát meg vörös rongyokat lobogtatva törtek előre. Ez egy kissé megzavarta a felvonulás rendjét, mert a hazafias gyülekezetek nem akartak ehhez a csoporthoz csatlakozni. Visszamaradtak és csak akkor indultak el újra, amikor a munkások éneke már messze hangzott. Az egyetemi ifjúság megkerülte az Eszterházyutczát és a Kossuth Lajos-utcza felé tartva keresztülvágott a tömegen, így elaprózva jutottak aztán a Lánczhidig, ahol egy kis időre ismét összetömörültek, de a várba vezető út derekán megint csak ott termettek a szoczialisták és kettéválasztották a menetet. Itt egy kis összetűzés is volt. Az egyetemi ifjak méltatlankodva szóltak oda a szoczialistáknak, hogy a nemzet ünnepén tán mégse illő föltartóztatni útjában a diákságot és az egyetem zászlaját, mire a munkások mérgesen feleltek vissza. Dulakodás támadt és az ifjúság kénytelen volt néhány rendőrrel visszaszorittatni az okvetetlenkedő szoczialista csapatot. Odafönn avarban hatalmas füttyök és abezugok hangzottak a honvédelmi minisztérium dísztelen palotája elé. A nép zászlót követelt, de bizony a szürke kőpalota ablaki zárva maradtak és homlokzatán nem jelent meg a trikolór . . . Annál nagyobb hatása volt azonban a tömeg zugó szavának az átellenes sarotház előtt, ahol az abezugokra hamarosan kitűztek egy nemzetiszinü lobogót. A dísztér két oldalán erős rendőrkordon védte a Henlsi-szoborhoz vezető két mellékutczát. A szobor felé nem is bocsájtottak senkit. Csönd és némaság volt ott, amikor a közelben felhangzott az első szónok harsogó szava. Siegel a nagy számmal czirkáló rendőrtisztek minden igyekezete daczára volt egy kis tüntetés. A munkások a népjogot és a világot megváltó szocziál* demokrácziát emlegették, amig a rendőrök szét nem kergették őket. A honvédszobornál, A szobor előtt pódium volt rögtönözve, arra elsőnek Meszlényi Lajos lépett. Meszlényi szép beszédben emlékezett meg a dicső időkről s a hős 48-as honvédekről, »mert — úgymond — nem volt küzdelmük hiábavaló, ezt köszönjük, ezért áldunk mi ezerek ajakával titeket. Elesett és elhalt bajtársaitok porából minden tavasz friss virágot fakaszt. A ti élők hozzátok nekünk ezt még sok ideig áldozatul, s ti maradjatok még soká közöttünk meg bár roskadozó testtel, de lelketek teljességével rázzátok föl ezt a nemzetet, hogy lelkesedve a múlton meg tudjon teremteni egy jobb, egy szebb jövőt. Ez a mi reményünk, amelyekért küzdeni fogunk helyettetek s ma e dicső napon, e dicső helyen hál , ezerek alakéról szállt az éghez kiáltva: Köszönjük neked Magyarok Istene, hogy adtál a hazának honvédeket! A dalkör hazafias éneke után Lakatos Miklós országos képviselő mondotta el tüzes, lelkes hangú beszédét, amelyben köszönetet mondott a polgárságnak és az ifjúságnak azért a példás lelkesedésért, amelyet tanúsítottak. Köszönetét fejezi ki még élő honvédbajtársai nevében Örül a szíve, a lelke, amikor ezt az igaz lelkesedést látja, amelyből reményt s bizalmat merít arra, hogy a hazafias polgárság és ifjúság a mult emlékét kegyelettel őrzendi meg, s a 48-as eszméket ápolni fogja. Jól esik látnia, hogy van még lelkes polgárság, ifjúság, hazafiság, mely nem hajlik meg az önkény uralma alatt, s el mer jönni a szoborhoz, hogy kegyelete adóját lerójja. A félszázados ünnepen lelkesen azt kiáltja: «Éljen a független Magyarország!» Aztán Grämling Frigyes joghallgató szólt s utána Klein Pál, az iparos asztaltársaságok elnöke lépett az emelvényre s tartott a polgárok nevében beszédet, egyben letéve annak remek babérkoszorúját, amelynek széles nemzeti szin szalagján a következő felirás olvasható: «A független Magyarországért és népszabadságért elvérzett 1848,/49-iki hősöknek — Vérünket magyar hazánkért 1898 márczius 15.» Közben a szózatot énekelték. A munkások folyvást próbálták a marseilleset a dalba keverni, de a hazafias énekkar túlharsogta őket. Kun Bála debreczeni joghallgató volt az utolsó, aki a közönség elé lépett. Nagy hatással szavalta el Félszázados ünnepen czimü költeményét. A szoczialisták megint előre törtek és az Albrecht-úton zajongva mentek lefelé, a polgárság pedig jó darabig várt még, hogy elvonuljanak. Alkonyodott. Be is sötétedett, mire a lassanként szétszóródó menet leért a várból. A szocialisták a szabadelvűpárt előtt várták A Petőfi-szobornál. Egész délután várták a polgárságot a Petőfi- szoborhoz s bár a tömeg nagy része estére szétoszlott, még mindig több ezren voltak együtt, amikor a Budáról jövő menet odaérkezett. Itt aztán végképp sikerült a szoczialistáknak megbontani a rendet. Egész délután kellemetlenkedő csoportjuk jóval elébb ért a szobor elé és az egyik nagyszájú agitátor hamarosan föl is tolakodott a nemzeti szinti drapériával diszitett emelvényre. A honvédszobortól jövő ifjúság lezavarta ugyan a szoczialistát a pódiumról, de azért a munkásnép nem maradt veszteg és amig a polgárok szónoka beszélt, a másik oldalon az agitátor hangja dörgött. Erőszakkal kellett őket elhajtani onnan, amikor aztán egy kissé megértették a körülállók Molnár Jenő dr. beszédét. Molnár Petőfiről, a nagy napok lánglelkű poétájáról beszélt; Víg Viktor dr. is a halhatatlan költő emlékével lelkesítette az egybegyűlteket, mire Komlóssy Imre joghallgató lépett az emelvényre. Ő is Petőfiről szólt. Mi ifjak — úgymond — igyekezzünk méltók lenni Hozzá, ki ,minden magyar ifjúnak ideálja kell, hogy legyen. Ünnepeljük minden évben növekvő kegyelettel márczius 15-ikét s amit a törvényhozás felejtett, a nemzet szive ünneppé avatja e szent napot. A történelmet hamisítja meg, ki e napot ki akarja törölni a nép szivéből. Kornay István egy alkalmi versét szavalta el, Erdélyi Emil pedig a talpra magyarral fejezte be a dikeziók sorát. Mezey Péter a rendezőbizottság nevében díszes koszorút tett a szoborral ezzel a felirattal: A függetlenség és a népszabadság költőjének — függetlenséget a hazának, szabadságot, jólétet a népnek. Az eperjesi jogászok is koszorút hoztak, amelyet Mandics Dezső joghallgató tett a talpazatra. . . . Mindez, ahol szétszóródó, hol meg újra összekerülő szoczialisták szünetlen zsivajgása közötti történt, sí lovasrendőrök tömegesen vágtattak a szobor körül és a mellékutcáéban olyan tumultus támadt, hogy az asszonyok sikoltozva menekültek a kapuk alá. Szétzúzott ablakok csörömpölése is hallatszott. A tömeg lassan oszlott szét és egyes csoportok együtt maradtak. A polgárság a Vigadóba ment az ünnepi lakomára. A Pillvax-ban. Szép ünnepség folyt le a hajdani Pilvax, ma Souaney-Ule koronaherczeg-utczai kávéházban is. Az ünnepélyen leleplezték Petőfi Sándor és Jókai Mór arczképét, amelyeket a kávéház mostani tulajdonosa festetett a nagy napok emlékére. Ott voltak: Herczegh Mihály egyetemi rektor, Kováts Gyula egyetemi tanár, Káldy Gyula, Dalmady Győző, Szinnyey József, Bartók Lajos, Sztana Tamás és a közéletnek még számos kimagasló alakja. Az ünnepélyt Herczegh Mihály szép beszéde nyitotta meg, majd Kovács Dénes dr. hirlapiró, Tóth Ödön, az egyetemi olvasókör elnöke és Bartók Lajos mondtak beszédeket. Az éljenzések lecsillapulta után a Hymnusz eléneklésével lelkes hangulatban távozott az egybegyült közönség. A szabadság-lakoma. Az Otthon irók és hirlapirók, valamint a polgárság szabadságharcz-ünnepi bizottsága este a Vigadó dísztermében tartott szabadság-lakomával fejezték be a félszázados évforduló ünneplését. Az asztalfőn ültek Rákosi Jenő, az Otthon elnöke, Holló Lajos dr. országos képviselő a polgárság szabadságharcz ünnepi bizottságának elnöke, Győry Elek, Lakatos Miklós, Meszlényi Lajos orsz. képviselők, Krivácsy József 1848-diki honvédtüzér ezredes, Herczegh Mihály dr. egyetemi rektor, Fenyő Sándor, Székely Béla lapszerkesztők, Zilahi Simon, Madary Gábor, Jámbor Gyula dr., Molnár Jenő dr. Mezei Péter főv. bizottsági tag és mások. Egész asztalsort foglaltak el az öreg 48-as honvédek, akik közül a honvédmenház tagjai a rendező bizottság vendégei voltak. Balogh Károly zenekara a Klapka-induló hangjaival nyitotta meg az esti ünnepséget.