Magyar Hirlap, 1898. december (8. évfolyam, 332-361. szám)

1898-12-11 / 342. szám

2 _______Magyar hírlap legábrándosabb lehetőségén is annak, hogy most, utolsó perczben is, még minden jóra fordulhat. Csak akarni kell — persze, az a baj éppen, hogy akarni nem akarják. Igaz, az elnapolás csak egy hetet ád, — de hat nap alatt egy egész világ teremhetett meg, s a hazafiság van olyan isteni erő, hogy ezt a csudát még egyszer megcselekedje. Elvégre honnan támadt ez a víz­özön ? Obstrukczió és kormány egyformán elismeri, hogy egy rendszerről van itt szó, s ha az obstrukczió a Bánffy fejé­hez köti magát, azért teszi, mert e rend­szert akarja vele lefejezni. S az ellen­zéknek igaza van abban, hogy ez a rendszer a Bánffy kezében érte el leg­végsőbb kifejlését; e rendszer minden szálai a választásokban futnak össze, s a Bánffy választásai még Magyarországon is páratlanok voltak. Három évtizeden át tiszteletreméltó, szívós és szükséges harczot folytatott az ellenzék e választási rendszer ellen — s hogy e harcznak nem hogy növekedtek, de még csökkentek is a kilátásai: ez ejtette az ellenzéket kétségbe afelől, hogy a nemzeti akarat valaha is helyet talál­hasson a magyar parlamentben. Európa szégyene vagyunk a választá­saink miatt. A hatalom teljessége, melyet ellenőrzés nem korlátoz, a leghivatottabb kézben is zsarnoksággá fajul — pedig nálunk nincs is mindig a leghivatottabb kezekben. Világos tehát, hogy nemcsak személyes el­keseredés, hanem egy elsőrendű nagy nemzeti és országos érdek volt az, mely a végletekbe hajtott ellenzéket a kétségbe­esés taktikájába szorította. S ha azok előtt, akik ma még többségben vannak, az ellenzék személyes érzései nem szá­mítanak, az elől nem menekülhetnek, hogy igenis számolniuk kelljen az ország érdekeivel. S ha még úgy elítéljük is az obstrukcziót, az az egy java megvan, hogy ezt a leszámolást végre napirendre kényszeríti. Nekünk erős hitünk és meggyőződé­sünk és bizonyosak vagyunk benne, hogy visszhangja is támad, hogy valamint az ellenzéket nemcsak az elmúlt, hanem még inkább a jövendő választásnak a mai rendszer közepeit várható és előrelátható minéműsége hajtotta jogos elkeseredésbe, s bár jogtalan, de érthető obstrukczióba, azonképpen az obstrukczió — legalább is az alkotmányosságra s a törvényes­ségre veszedelmes obstrukczió — el fog ülni, mihelyest az ellenzéknek határozott és vissza nem vonható garanc­iái lesznek az ezentúl való választások tisztasága iránt. Választási reform vagy kúriai bí­ráskodás, vagy akármi más forma — ez már részletkérdés. A fő az, hogy egészen bizonyos legyen, hogy se róla megfeledkezni, se a főrendiházzal há­tulról orozva leszuratni, sem elodázni, sem viszaszívni ne lehessen. Az ellenzék előtt ma a Bánffy feje ez a biztosíték. Mellesleg jegyezzük meg, hogy ez talán túlbecsülése a jelenlegi miniszterelnök jelen­tőségének. De utoljára is az ő személye közömbös lehet, mihelyest nincsenek hozzája fűzve nálánál sokkal jelenté­kenyebb alkotmányos és parlamentáris érdekek. Mi azonban az ő megmara­dásánál vagy bukásánál sokkal jelentő­sebb bizonyítékot látnánk abban, ha az összes pártoknak a legszemélyesebb el­lentéten kívül álló vezérférfiai összeálla­­nának, hogy a megegyezést most az el­napolás respiriumában, utolsó órában is megkezdjék és megteremtsék. Széll Kálmán, Kossuth Ferencz, Hege­dűs, az Andrássyak, Horánszky, Bartha — a nevek nem teszik: azt his­szük, minden pár­ton minden hazafinak éreznie kell e hivatá­sát s e kötelességét. Hiszen a mi válasz­tási atroc­itásaink még­sem lehetnek örökkévalóak. Alapjában ugyanazokat a pusztításokat végzik az alkotmányon s a parlamenten, mint az obstrukczió s a lex Tisza, s ha most egy csapásra meg­szabadulhatnánk mind a háromtól, az vesz­tesége lehet azoknak, akik egyikhez vagy másikhoz hozzáfűzik a hatalmu­kat s az aspiráczióikat, de nyere­sége, sőt felszabadulása lesz az országnak. Mert ne áltassuk magunkat: olyan javak forognak most koczkán, melyek valamivel többet jelentenek akár egy miniszteri széknél, akár annál, hogy ki ül benne. Magyarországról van szó, s a hazájukat kell megmenteniük a hazafiaknak. Ki álmodik a hajdani Italiáról, A büszke, egységes, tiszta hazáról. Mit versben el nem mondhatott, Elmondta vad tusában. Óh jobb elveszni a fegyveresek özönében törhetlen lélekkel. Mint meghajtani Ensotto előtt Rómának felséges fejét. 1898. deczember 11 Az országgyűlést elnapolták. Az országgyűlést királyi leirattal egy hétre elnapolták. Az elnapolás váratlanul jött s ezzel a parlamenti válság akuttá vált. A Ház elnapolását rögtönzött minisztertanács határozta el a Ház mai ülése alatt a Láng Lajos hirteleni lemondása folytán beállt zavarok elodázására. Hogy e hét nap alatt hűvösebbé válik-e a parlament termé­nek forró atmoszférája,­­ hogy a szenvedélyek lecsillapodnak-e vagy még jobban elvadulnak, mindezt ma nem jövendölhetjük meg. De pró­fétai látás nélkül is elmondhatjuk, hogy ha a váratlanul beállt egy heti szünet alatt a par­lamenti helyzet sok robbanó matériáját nem sikerül elszigetelni, súlyos válság elé megyünk, melynek vége ma még beláthatatlan. A válság ott kezdődik, ahol a Bánffy kor­mány elleni parlamenti küzdelem a személyes harcz terére megy át. A harcz Bánffy meg­buktatására irányul s a létharcz elkeseredett­ségével folyik. A gyűlölet parlamentáris indoka az alkotmánysérelem, mely az ellenzék állítása szerint a Bánffy kormányzásának eredménye, de valahányszor nyíltan törnek ki a pártszenve­délyek, átcsillan a leplen a legmélyebb ok: a választások sérelme. Ez az igazi forrása a Bánffy elleni személyes gyűlöletnek. A bonyodalmak útvesztőjébe azonban ott A téli műtárlat. Apróságok a mesterről. Amióta Benczúrt mindenfelől, bántják, kezd előttem szimpatikusabb lenni. És amióta védői között ott látom ama kollegáit is, akik az igazi hangulatot ellene megcsinálták, mély részvéttel és fájdalmas érdeklődéssel fordulok felé. Sőt előre elhatároztam, hogy a mostani tárlaton levő két arczképét jóknak fogom ta­lálni,­­ ha lehet. De nem lehet, a két arcz­­kép rossz, dac­ára minden támadásnak és vé­delemnek, rokonszenvnek és humanizmusnak. És ha Benczúr nem egy miniszteri javadalma­zással ellátott professzor volna, hanem egy pinczelakásban, öt kis­gyermekkel didergő és éhező privát piktor, akkor sem tetszenének nekem a képei. Igaz, hogy ez esetben hallgat­nék róluk, nehogy elrontsam a megrendelők kedvét. Bár ez sem kritikai szempont és utó­lag ezért is felelnem kellene a magam bíráló lelkiismeretének. Készen vagyok a válas­szal is és ezek: az úgynevezett enyhítő körülmények, az, hogy semmiféle igazság nem kötelezhet en­gem arra, hogy embertelen legyek. Azonban Benczúr Gyula kikérheti magának, hogy aki munkái fölött ítél, gyöngéd legyen hozzá. Minden gyöngédség és tapintatosság nél­kül — ha kollegái megengedik — ezennel ki­fejezem ama alázatos véleményemet, hogy mos­tani két arczképe: nem megfelelő. Pompás témái voltak és ő modern stúdiumok módjára festette meg mind a kettőt. Hálásabb, érdeke­sebb, jellemzőbb és kifejezőbb emberfejet el sem lehet képzelni mint az ő két feje — az életben. De az ő művészi egyéniségén és stí­lusán át: nem értékes teknizálás lett belőlük. Ha valaki az ő iskolájába ilyen képekkel pá­lyáznék növendéknek, nem venné be soha. Ez a föltevés különben nem sokat bizonyít. A tanárok — művészeti szakmákban — arra valók, hogy növendékeik fölülmúlják. Ez ter­mészetes is, okos is, mert ebben rejtőzik a haladás magva. A professzoroknak ez fáj, néha meg örülnek is neki, karakter és vérmérsék szerint. Sőt Benczúrt magát is olyan férfiúnak tartom, aki nem irigy a jövendőre és ifjabb társainak képességeit elismeri, amennyiben azokat fölismeri, vagy megsejti. A két portraitja mégis csak rossz, száz és egy okból. A százegyedik az, hogy egyik sem élet, hanem két czifra dokumentuma egy kü­lönös műiparnak amelyet Benczúr mester nagy sikerrel űz. A mester magát festette és akiket nézett, — azokat nem látta. De ha még iga­zán magát festette volna. Az egyikben Ru­­benst, a másikban Van Dykot «érezte után» hogy a másolás és mímelés csúnya szavát ne írjam le. De hiszen Benczúr világéletében mindég ezt cselekedte, ő sohasem volt ő. Az énje az, hogy énje nincs. Soha egy ötlete, még csak egy gondolata se volt. Érzés, az más, az sokkalta magasabb rendű dolog, az nála na­gyobb művészekből is hiányzik néha. Ha csak egy fejecskét, ha csupán egy lábfejet láttam volna tőle, ami igazán komoly és mély, ha ama művészek közzé tartozik, akik egy­kor nagyot alkottak, aztán hanyatlottak inkább leharapnám a nyelvemet, minthogy exponáljam, ami rosszat róla mondani tudok. De sohasem láttam tőle semmit is, ami fel­m­el­egített, igazán érdekelt volna. Azt mondják: van Bajor honban. Én nem láttam, de lehet, hogy van eldugva. Ki fogom kutatni ezeket és ha rájuk találok poenitencziát tartok nyilváno­san. Addig azonban kénytelen vagyok megma­radni a régi hitemen, azon, hogy a mester nagy­áldozatokba kerülő hazahozatalának sem értelme sem haszna nem véd és ha igaz az, hogy körünkből mihamarabb Firenzébe távozik: nincs mért sírnunk utána, isten vele! Az ő művészete a magyar kultúra történetében csak egy nyo­masztó, fájdalom kissé hosszú inczidens marad. Mégis: hát ha ezen a két arczképen van valami jó! Nézem, nézem és látom, ahogy meg­festi ezeket egy régi Benczur-tanítvány, Kom­­lóssy nevű, aki Bécsbe felszorult. Hát ebben a modorban is jobban megfesti az. Mert vagy hat esztendeje a mester a maga modorában is hanyatlott, mint ama orvosprofesszorok, akik igen sokat gyógyítanak palotákban és hotelekben és keveset tanulnak a tudo­mány, a maguk szakmája és az ifjúság kedvéért. Benczúr is lassan, lassan elfeled­kezett, hogy mért, hogy és minek hozták őt haza. Nem azért, hogy úgy nevezett »jó« arcz­­képek megfestésével töltse el pályáját. Hazája fölmentette őt a megélhetés gondjaitól és arra designálta, hogy tisztán a művészetnek éljen. És ime, e helyett Magyarországon azok élnek a művészetnek igazán, akik megélni nem tud­nak. Ezeknek elég volna egy esztendőre egy portrait, hogy ennek a révén és árán valam

Next