Magyar Hirlap, 1899. február (9. évfolyam, 32-59. szám)
1899-02-01 / 32. szám
1899. február 1_____________________ »nAGYflft HÍRLAP 3 Abban a pillanatban, midőn a koronia a tanácskozásokat nem a miniszterelnökre bízza, mert az ellenzék vele nem tárgyal, hanem egy a kormányon kívül álló férfiúra, a kormánynak rögtön le kellett volna mondania. Most pedig még azt akarják, hogy a béke biztosítékai az így dezavuált kormány ölébe tétessenek le. Az egyesült ellenzék nem térhet el semmiféle békekonferencia határozata után sem attól az elhatározástól, hogy ennek a kormánynak semmiféle függő javaslatot sem szavaz meg. Ha álláspontjától eltérne, épp úgy elveszti hitelét az ország előtt, mint Bánffy és pártja. Hol vannak az eddigi eredmények. Hát csak azért küzdött az ellenzék, hogy Bánffy után Lukács László folytassa az eddigi rendszert. Madarász csenget s közbeszól: Midőn három napi szünetet indítványoztam, a képviselő úr nincs jogosítva arra, hogy az elleni szavazatát a béketárgyalások és miniszterelnök — kombinácziók fejtegetésével indokolja. E kérdéseket ne tessék ezzel az indítvánnyal összevegyíteni. — Helyesi Helyesi — kiáltják mindenfelől. — Hissen essel indokolja meg! — kiáltja Kubik. Sima kijelenti, hogy csak állásfoglalását indokolja. Az ellenzék azért küzd, hogy Bánffy lemondásával, új rendszer következzék. Ezzel szemben Lukács László miniszterelnökségét kínálják. Ez a mai rendszer folytatása lenne. Az ellenzék fegyvereit, csak teljes rendszerváltozással szemben teszi le. Helyteleníti a békebizottság untató eljárását. Ellenzi ,a szünetet, mert az exlex alatt alkotmánysértés. Vessenek véget ennek a politikai komédiának. Indítványozom, hogy ne tartson a Hás szünetet. Az ellenzéknek folytatnia kell küzdelmét. Hegedűs Sándor szót kér. Helyesli a korelnök indítványát. Nem polemizál Simával, de azt kijelenti, hogy az elnapolás elutasítása nem vezetne a helyzet tisztázására. A bonyadalmak eloszlatására jobb a szünet. Ezt az ország érdeke kívánja. — Én is azt mondom! — kiáltja Sima Ferencz. — Hallgasson! kiáltják — jobbról haragosan. Hegedűs Sima indítványát indokolatlannak tartja s hozzájárul a korelnök indítványához. — Helyes! — hangzik mindenfelől. Madarász felteszi a kérdést. Csaknem az egész Ház feláll — elfogadja Madarász indítványát. A függetlenségiek közül csak Ihaly és Lukács Gyula állanak fel. A többi függetlenségi Simával szavaz. — Kinek a nevében beszélt Sima! — kiáltják jobbról. Egynegyed egykor Madarász eloszlatja az ülést. Béke-spekulácziók. A békének ma gyenge napja volt. Azok a pártapostolok, akik elejétől fogva előszeretettel játszták a fenegyereket, ma ketté akarták vágni a béke gordiusi csomóját — helyesebben úgy tettek, mintha kettévágnák. Az történt, hogy a pártköziek mai ülésén kétfelé váltak a nézetek. Néhányan azt követelték, hogy a kormány merev üzenetére, — melyben az indemnitásra feltétlenül igényt tart, a személyi garancziákat pedig ki nem elégítő módon adja — az legyen a válasz, hogy a békealkudozásokat rögtön megszakítsák és a máris kiéheztetett ellenséget pardon nélkül tovább böjtöltessék addig, amíg a szégyenigán is keresztülhajthatják. Szerencsére többségben voltak a konferenczián azok, akik a korrektség szempontjából fogták fel a béketárgyalásokat és megértették a hazardírozó megbízottakkal, hogy amit tenni akarnak, az nemcsak könnyelműség, de erősen hasonlít ahhoz, amit börzei nyelven — melyet a békekilátások értékhullámzásainak megállapításánál amúgy előszeretettel használtak — határidőspekulácziónak neveznek. A határidőspekulánsok ugyanis abban bíznak, hogy miután Bánffy amúgy is megbukott, most már várhatnak a békével addig, amíg teljesen tarthatatlan lesz az állása, akkor szó nélkül az övék minden . . • Elfelejtik természetesen azt, hogy ez a határidő-spekuláczió, mint minden szerencsejáték, kétféleképpen végződhetik: nyereséggel is veszteséggel is. Lehet ugyanis, hogy Bánffy csakugyan végleg el van ejtve, s csak hetek vagy napok kérdése az ő lehanyatlása, — ebben az esetben a spekuláczió kitünően beütött. De az is lehetséges, — és az eddigi jelek, hogy t. i. mindig Bánffy személyes önfeláldozásáról volt szó, inkább erre mutatnak — hogy a miniszterelnök csak feltételesen van elejtve: a béke létrejötte fejében ; — és akkor mi történhetik? Az, hogy a békétlenek kedvéért a nyakunkba varrják a véglegesen békétlen állapotot, amelynek keresztülvitelére a Bánffy-ksmet teljesen alkalmas. Ebben az esetben tehát veszteséggel végződnék a határidőüzlet, melynek erkölcstelensége éppen abban rejlik, hogy a differencziákat nem a börzejátékosok fizetnék, hanem az ország. Szerencse, hogy a mai pártközi béketárgyaláson nem az elszakadók kerültek felül, de a politikai hausse-játék irányzata az ellenzék mai határozatán mégis meglátszik: az, — hogy megint a börze nyelvét használjuk — roppant «szilárd». Egyszerűen elutasítja a kormány garancziáit, miután azokat ki nem elégítőknek minősíti. Ám a szakítás nem történt meg, tovább fognak tárgyalni, s ez egyelőre valami. Mert remélni lehet, hogy kinyílik a szemük és belátják, hogy sem az ellenzéket megalázni, sem az ország zsebére hazardírozni nem szabad és jobb ma egy tisztességes béke, mint holnap — egy inkorrekt háború.* A mai «béke»-híreket itt közöljük: A válasz átadása, A mai nap jelentős eseményei a kormány üzenete körül csoportosulnak. Erről és az általa megteremtett helyzetről beszéltek ma a Házban mindenfelé. A képviselőház első emeleti termében adott ma a kormány találkozót Széll Kálmánnak és a disszidensek bizalmi embereinek. Ezen az összejövetelen jelen voltak: Bánffy báró, Fejérváry báró (Lukács László nem volt a Házban), Széll Kálmán, Szilágyi, Csáky gróf, és Andrássy Gyula gróf. Amíg ez értekezlet folyt, a folyosón Molnár János nyilatkozatát kolportálták, mely szerint az ellenzék nem megy bele a házszabályok revíziójának a tárgyalásába sem a kormány pontjai alapján s igy a békeakczió teljesen meg fog hiúsulni. A kormány tagjai és Széll nemsokára lejöttek az emeletről s csak a disszidensek maradtak odafönn, kik aztán fölkérették Kossuth Ferenczet. A folyosón a kormánypárt békebarát elemei körülfogják Széll Kálmánt, aki aztán egyenként fölkereste az ellenzék vezető embereit. Széll nemsokára távozott a Házból. Eközben be is esteledett ideje, hogy visszatérjen a hajóra. De az ösvényt elvesztette! Úttalan, biánszövevényes őserdőbe hajtotta a cserkész és vak szenvedelme s most tanácstalanul állt a hangtalan erdőben. Még az iránytű sem volt vele; azt benfeledte a tengerészkabátjában, melyet a hajón hagyott. Rá kellett bíznia magát a jó Istenre. Öles átmérőjű leveles pálmabokor lombsátra alá ült. Legalább megpihen, míg téveteg útjára kél. Egyszerre susogó nesz verte föl az őserdő csendjét. Vastag cseppekben kezdett hullni a meleg eső, de abból ő nem érzett semmit. Az óriás levelű pálmasátor teljesen megvédte az eső ellen, mely pár percz alatt zuhogó záporrá erősbült. Vak sötétség borult az erdőre. Az égen a tropikus égöv hirtelen támadó fekete viharfelhői jelentek meg s a vakító villámok száraz dörrenése pillanatonkint megreszkettette az őserdőt, melynek ezeréves fái s pálmasudarai nyöszörögve ingtak meg a légnyomás súlya alatt. Az elemek e csatazajában elhallgatott az erdő minden állata s félve bujt meg a liánok zsombékjai között. Tengerészembert cseppet sem izgat a legpokolibb vihar sem. Hiszen az azzal való küzködés a mestersége. Csak azért vannak a tengerésziskolák, hogy a viharral való viaskodást megtanulja — és abból a tudományából éljen aztán , egész életen át. Hát a „Lussignons ifjú parancsnok* is egykedvün gyönyörködött az őserdő borzalmas viharának villámí csatáján, sőt nagy lelki örömmel leste-várta, hogy az orkán még erősebben törjön ki. Mert akkor bizonyosan megszabadul. A távolban majd elkezd harsogni a felkorbácsolt tenger s bőszült áradata, ami hívogató, barátságos zene lesz az ő füleinek, amit meg fog ismerni e pokoli koncert dörgő zajában is — s amelynek irányában aztán a megváltó tengerpartra ér. Nem csalódott. Délfelől eleintén elmosódva, később mindig erőteljesebben hangzottak fel a szigetre hömpölygő hullámok üzemszerű csobbanásai s az állandó dörej, amit az egymásba temetkező haborlások okoznak. Itt az idő, a visszaindulásra! Az eső elállt, de a szélvész még teljes erővel tombolt. Úttalan, folyondárral behálózott pálmapagonyban törtetett a tengerzaj irányában az ifjú tengerész, miközben vászonpapucsai foszlányokká tépődve szakadtak le róla. Egyszerre, mintha ezernyi villámlámpa lobbant volna föl — napvilágos lett a rengeteg. Óriási raj villás moselto rebbent fel előtte s mikor e tüzcsomó a távolba szélledt, ismét uj raj szállt fel előtte. Csomónkint csapott reája is ez apró reptilfaj s agyon meg agyoncsipte, — de hát megnyugodott. . . legalább olykor néhány perczre megvilágították előtte az erdőt. Süppedékes páfrány-ingoványba vezetett az útja. Itt a mosoltóktól megszabadult, de a békák miriádjain kellett átgázolnia. Ahová lépett, mozgott minden s a megzavart hüllőtábor dühödt kvakogása kisérte. Az ingovány túlsó szélén mohos szikla mellett kellett felkapaszkodnia. Mikor a sziklaoromra ért, hogy jobban-jobban fogózhassék, karjával egy pálma sudarába kapaszkodott —, de ugyane pillanatban a vér is meghűlt benne. Érezte, hogy egy csúszós, lágy testet szorított karjával, melynek vége aztán lábaihoz csapódott. Egy óriási csörgő kígyó volt, mely a pálmán függve fiestázott, de megzavartatván, dühödt keringéssel csapódott egyik pálmáról a másikra, majd leszállt s farkvégének csörgőjével rémítette fel az erdő csöndjét. Most már sehogysem válogatta az utat a «Lussignon» tisztje s annyival inkább, hogy a kígyó csörgésére még borzalmasabb viszhang felelt az erdő mélyéből. Az óriás kígyók örökös ellenségei, a párduczok sivító üvöltése hangzott föl. . . jaj annak, aki azt egyszer közvetlen közelből hallja! Minden tagjából vérezve, a hajnali nap pirkadó órájában ért ki a tengerpartra, az agyoncsigázott tengerész. Valahonnan messze, a keleti partirányból fellövés hangját hallotta meg. A Lanterrel feleletet adott s aztán a sekélyes tengerszélre dűlt le. Abéltan találták ott szeretett parancsnokukat a «Lussignon» emberei, kit már elsirattak, — hogy bizonyosan széttépték a jaguárok. Mikor a hajóra viendő a rögtönzött hordágyra fektették, föleszmélt: — A madaraimat el ne veszítsétek, fiuk! ... Aztán a félholtak álmát álmodta .. tovább. K. T.